Gubis Éva prózája

Szymon Burza felvétele

A rózsa, az

Beton. Ezt a szót választja. Azon jár az agyam, hogy vajon mindenkinek ezt mondja-e, akit a császár felé terelget, vagy kimondottan az én méhszájam ihlette ezt a makulátlan hasonlatot. Remélem, hogy csak az enyém. Megvizsgált, és jött a szó. Névszó, főnév. Annyira feszt, mozdulatlan, hogy itt nincs keresnivalója igének. Betonból készülhet, mondjuk, gyárépület, atomerőmű. Hatalmas épületek képe úszik elém, olyanoké, amire az objektum szót használod. Gyárkéményeket látok vaslétrával, falakat kevés ablakkal. Nem is ablak, nyílászáró. Vagy itt van a tükörbeton. Ezt a szót apám hangján hallom. Kiöntjük tükörbetonnal, házépítésnél mondta vagy kertrendezésnél, már nem emlékszem. Cementeszsák, acélháló. A petefészkem két betonkeverő, a méhnyakam beplombálva, a gyerekem elzárva. Előlem? Az orvosok elől?

Ő a harmadik, aki megvizsgál a kúp után. Nem értem, miért kúpnak hívják. Így emlegették, kúpra készültem, erre közelítenek felém egy óriásfecskendővel, aminek hosszú-hosszú szívó része messze ágaskodik a kéztől, ami tartja. Kettőt is kaptam belőle, mindkettő után vártunk hat órát. Azt mondták, pihenjek, szükségem lesz rá. A legvégén megmondták a három orvosok, ide nem érdemes ballont felhelyezni, ez annyira sincs nyitva, hogy a ballont beékeljék. Kellően szégyelltem magam, fuccsot mondott a működésem, és ezt egyre tekintélyesebb orvosok adták tudtomra. A beton szót megtaláló már főorvos volt vagy osztályvezető, nem tudom, mert a nevüket és beosztásukat csak a körülöttem időnként feltűnő vajúdó szobatársamtól tudtam összeszedni. Egyedül a rezidens mutatkozott be, neki hittem a legkevésbé. No, nem mintha a kőműves kevésbé látná a betonról, hogy beton, mint az építészmérnök. De ha már ranglétrába álltak előttem, megadtam a tiszteletet, ami kijár. Meg és ki igekötők.

A három orvosok és még többen az osztályos konzíliumon döntenek mindannyiunk sorsáról, akik aznap vajúdunk, esetemben várakozunk. A folyosón császkálok és a falra aggatott motivációs képeket nézegetem. Akárhányszor ablakhoz érek, megkeresem messze, a kórház épületein túl, az úttesten túl a park szélén a pékséget, ahová terhesgondozások után ültem be. Egy másik világba látok, amiben a pékség az origó. Abban a világban sárga fényű péksütemények között ülök az ablak mentén futó pultnál, magasított bárszéken, ahová nehezen mászok fel az egyre nagyobb hasammal. Hosszú kávé Julius Meinl-csészéből, mákos búrkifli. De nem harminc fokos hőség, az út túloldalán tavasz van és reggel, még egy könnyű ballonkabát is van rajtam, amit át tudok lapolni a hasamon. Könnyű ballonkabát, könnyű lélek, koffeinmámoros optimizmus. Kint eshetne az eső, lenne esernyőm. Kortyolnám a kávét, szívnám a fogam közül a mákot és a távoli épület ötödik emeletének az ablakait méregetném, odaképzelném magam a kórházi hálóingben, amit bemutattak nekünk szülésfelkészítőn. Bonyolultabb megkötözni, mint a húsvéti sonkát − a szülésfelkészítőn a védőnő humorral próbálta átadni az anyagot. Nem volt bonyolult. Mindenemet takarja, az izzadtságot is egész szépen szívja. Egy bugyi vagy inkább egy rövidnadrág jólesne alája, szokatlan az alulrólsemmi-érzés így, hogy jönnek-mennek köröttem. Nem érzem magam méltó jövőképnek. Nemcsak a három orvosoknak okoztam csalódást, hanem a pékségben üldögélő kerek, jelentős énemnek is. Ma így vagy úgy, de kipréselik belőlem utolsó csepp jelentőségemet is. Kipréselik, kipréselem? Az orvosok tanácskoznak.

Titkon utálom őket egytől egyig. Szemtől szembe persze vigyázok; meg és ki igekötők, tiszteletteljes kommunikáció, próbálok rövid és lényegretörő lenni, mint aki tisztában van az idejük értékével és saját jelentőségével. Drága és jelentéktelen. Amikor terhesen kezdtem orvosokhoz járni, hallgatólagosan abba is bele kellett egyezzek, hogy nekik a gyerekem sem fontos. Tucat. Ekkor utáltam meg őket igazán. Én nagyon fontosnak látom magam, és amióta a hasamban van és tudok róla, ő még nálam is jelentősebb. Bár ezt nehéz elválasztani, mert bennem van. Talán úgy pontosabb, hogy a saját fontosságom a hasamba összpontosult.

Ellépek az ablaktól, a falon mandala következik, hosszan időzök előtte. Nyíló rózsát formál, körülötte felirat; A méhszájam egy virág. Tökéletesen kinyílik, amikor itt az ideje. Szét tudnám tépni a grafikusával együtt. De erőt veszek magamon, lehunyom a szemem, magamba szállok, hasi légzés, az objektumra koncentrálok; kipattanó rózsabimbókat képzelek magam elé gyorsított felvételen, mint a természetfilmekben. A növények mozgását gyorsítják, az állatokét lassítják. Az ember állat, főemlős, elevenszülő.

Gubis Éva (1988, Ipolyság)

Író.