Bódi Péter regényrészlete

Urbantristesse felvétele

 

Mindenmentes

 

Kevés dolgot utált jobban a felolvasásoktól. Ha hallgatta a szövegeket, egyből elvesztette a fonalat, a szerző arcát bámulta, vagy valamit a háttérben, ha érdekeset talált, elidőzött rajta, és mire továbbhaladt volna, a felolvasó már rég máshol járt. Az egésznek semmi értelme sem volt. Ha neki kellett felolvasnia, úgy érezte, mintha színészkednie kéne, és sosem tartotta magát egy Al Pacinónak, ellenkező esetben színművészeti képzésre jelentkezett volna, nem művészetelméletire. Olyan volt számára felolvasni, mintha festőművésznek készülne, és arra kérnék, hogy ugorjon be egy alig harminc négyzetméteres kávézóba, néhány tucat ember szeme láttára faragja meg egy festményét domborműként, márványba. Két külön művészeti ágnak tartotta a felolvasást és az írást. Nem tudta előadni a karaktereit. Eleinte azt hitte, ezzel mindenki így van, de aztán többször került olyan helyzetbe, amikor a kortársai azon panaszkodtak, hogy nem lettek ide vagy oda meghívva felolvasni, míg más igen, és ezen megsértődtek.

Az ilyen rendezvényekre megérkezni volt a legnehezebb. Ha korán jött, azt kockáztatta, hogy még nem lesz ott egy ismerős sem. Ha késett, az ajtóban kellett állnia, folyamatosan arrébb húzódnia a többi késő miatt, végül pedig egy kényelmetlen pozícióban préselődhetett a falhoz. Most kivételesen időben jött, de ez sem volt jó. Járkált körbe a teremben, kereste a helyét, próbált lazán viselkedni, mintha éppen tartana valahová, aztán úgy érezte, néhányan felismerik, néhányan pedig átlátnak rajta, és tudják, hogy szerencsétlenkedik. Elővett egy zsebkendőt, kiment a folyosóra, gondosan ügyelve rá, hogy csak a papírral fogja meg a kilincset, belépett a mosdóba, majd nagy levegőt vett. Hiba volt. A levegőben húgy-, széklet- és fertőtlenítőszer-atomok keringtek, és most ezek a tüdeje mélyére hatoltak. A nyelvén is érezte őket, tudta, hogy a szája is tele van húgy-, széklet- és fertőtlenítőszer-atomokkal. Odahajolt a csaphoz, megnyitotta, és ivott. Azon agyalt, mi minden telepedhetett meg a fogantyún, esetleg a kifolyócső nyílása körül, és abból vajon mennyi juthatott bele a vízbe. Bár a csapot is zsebkendővel érintette meg, az átázott, így talán a baktériumok és vírusok is áthatolhattak a vékony papírfelületen. Vajon mennyi juthatott be a bélrendszerébe? A könyökével megnyomta a folyékony szappan adagolóját ötször, majd annak ellenére, hogy nem ért hozzá semmihez, sokáig mosta a kezét, sőt letisztította a könyökét is. A csap mellett, egy rossz adagoló tetején sorakoztak a kéztörlők, a közepéből vett ki néhányat, hosszan törölte a kezét. Megigazította a farzsebébe rejtett tiszteletpéldányt, majd egy finom taszítórúgással kinyitotta maga előtt az ajtót.

Megcsinálta. Elment a mosdóba anélkül, hogy bármit összefogdosott volna.

Hiába ígérte meg magának, hogy a második novelláskötete megjelenése után heti rendszerességgel fog irodalmi rendezvényekre járni, szíve szerint otthon maradt volna. Igazából már akkor tudta, hogy nem fogja betartani az ígéretét, de maga az ígéret elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, hogy úgy érezze, megpróbál változtatni a karrierjén. Nyilván most is csak azért van itt, hogy lepasszoljon egy tiszteletpéldányt egy kritikusnak, aki megígérte, hogy ír a könyvéről. Viszont nem ugrott be neki a kritikus neve, és ettől kellemetlenül érezte magát.

Bizonyos dolgokat egyszerűen nem tudott megjegyezni. Éppen ezért profivá vált abban, hogy akár többéves haveri kapcsolatokat is életben tartson úgy, hogy nem tudja a másik nevét. Így hát félni nem félt, csak bunkónak érezte magát. A kritikus mindenesetre azt mondta, hogy a bejáratnál találkozzanak, ezért visszament oda, mire egy korahuszonéves srác megkínálta pálinkával. Beninek hívták, verseket írt. Találkoztak már néhányszor, de általában csak Instagramon szakmáztak – ha valamelyik kolléga túltolta az önmarketinget vagy túl közhelyesen próbálta eladni magát, mindig átküldtek egymásnak egy screenshotot. Beni sorra bemutatta a szerzőtársaknak.

– Dániel, Dániel, Dániel – ismételgette, és közben annyira figyelt a kézfogása erősségére, az arcmimikájára és a testkoordinációjára, hogy egyetlen nevet sem jegyzett meg.

Szinte mindenki felismerte. Ez nyilván jólesett neki, de egy pillanatra sem öntötte el az az illúzió, hogy híres. Más írók és költők talán ezért járnak sokat rendezvényekre: itt könnyű fontosnak érezni magad. Olyasmi már történt vele néhányszor az első novelláskötete után, hogy randiappokon felismerték mint szerzőt, de ez kivétel nélkül azt jelentette, hogy a lányok valami olyasmit írtak neki, hogy nagyon szerették volna elolvasni a könyvét, de még nem került rá sor. A legviccesebb volt, amikor elnézést kértek tőle, mert még nem olvasták. Annyi könyv van a világon, sosem értette, ha valaki pont az övét választotta.

Néhány perc alatt bő tíz emberrel volt kénytelen kezet fogni, és egyre jobban zavarta, hogy otthon hagyta a kézfertőtlenítőjét. Sosem értette ezt a tradíciót – pontosan tudta, hogy a férfiak minden testnyílásukat előszeretettel fogdossák össze, ha egyedül maradnak, és jelentős részük ritkábban mos kezet, mint egy baromfival ötvözött vízisikló.

Erős vágy tört rá, hogy meleg vízzel percekig mossa a kezét. Mégsem akart visszamenni a mosdóba, ugyanis elfogyott a zsebkendője. Bár taszítórúgással ki tudott jönni onnan anélkül, hogy megfogja a kilincset, befelé mindenképp le kellett nyomnia, és hiába moshatott volna utána kezet, annyi mocskot, amennyi azon a kilincsen tanyázott, ilyen minőségű szappan nem szed le. Ráadásul elég nehéz volt elfordítani a meleg víz csapgombját, így nagyon össze kellett fogdosni a mosdó egy olyan apró elemét, melyet mindenki hugyos kézzel piszkált, hogy aztán a nagyjából tiszta kézzel újra a húgyba nyúlkáljon.

Egy másik távoli ismerőse épp rágyújtott a közelében. Anikónak hívták, de nem ezen a néven publikált. Az Instagramja szerint író, költő, színész, énekes, festő, fotográfus és performansz-művész volt. Vele is követték egymást, bár még sosem váltottak egy-két szónál többet sem itt, sem ott. Biccentettek, majd mindketten túl gyorsan rántották el a tekintetüket, ami elég kellemetlen volt. Megkívánt egy cigit, de otthon hagyta a dohányát. Beni éppen rágyújtott, kért tőle, és kapott. Miközben a cigarettát szívta, végig ügyelt rá, hogy az ujjai ne érjenek a szájához.

Az idő úgy lassult le, mintha percek óta plankgyakorlatban várakozott volna. És nagyjából így is érezte magát. Beni az összes garbós bölcsésznek bemutatta. Úgy lóbálta maga mellett a karját, mint valami idegen tárgyat, folyamatosan emlékeztetve magát: nem tiszta. Ráadásul esett is, így egy egészen kis helyen zsúfolódtak össze. Az egyik garbós fiúnak ezüstnyaklánca volt, és nagy, hosszúkás fülbevalói. Dániel úgy érezte magát, mint egy macska, akit valami csilingelő játékkal szórakoztatnak – nem tudta levenni a szemét az ékszerekről. Annyira máshonnan jöhetett ez a srác, mint ő. Dániel sosem viselt ilyesmit, hiszen egy olyan világban élt, amelyben bárki bármikor odaléphetett volna hozzá, hogy megrángassa a nyakláncánál fogva vagy kitépje a fülbevalóját. Mindig készen kellett állni arra, hogy valaki pofán akarja verni az embert, és az ilyesmivel csak gyenge pontokat hozunk létre magunkon.

Hat óra elmúlt, már kezdeniük kellett volna, de a kritikus még mindig sehol. Az első könyvénél is megkereste Dánielt, aki küldött is neki egy recenziós példányt, aztán persze semmi. És most, hogy itt a második kötet, ráírt, hogy leköröztelek, haver, mire persze jött vissza a kritikustól, hogy bocs, ennyi meg annyi dolgom volt. Pedig volt rá pár éve. Most már kénytelen lesz írni róla valamit, de annak Dániel egyáltalán nem örült, hogy ezért neki ide kellett jönnie.

Beni megint felé nyújtotta az üveget, elfogadta. Mielőtt beleivott, megkérdezte, hogy nem látta-e… és ekkor eszébe jutott, hogy ehhez a kérdéshez tudnia kéne a kritikus nevét.

– Kit? – kérdezte Beni.

A folyóirat címe legalább beugrott neki. Elmondta, majd hozzátette, hogy prózarovat.

– Azzal az idióta Jánossal akarsz találkozni? – kérdezte, majd elnevette magát, és belekezdett egy történetbe, amely alátámasztotta, hogy János tényleg egy idióta. Őszintén írt egy könyvről, amit dicsérni illett volna, mert a szerzője nehéz dolgokon ment keresztül.

Beni klasszikus bölcsészhallgató volt: nem alakult még ki a saját ízlése, ezért azt tartotta jónak, amit jónak illett tartani, és azt tartotta rossznak, amit rossznak illett tartani a professzorok szerint.

– És ha téged is lehúz? – kérdezte a nyakláncos-fülbevalós.
– Teljesen mindegy.
– Miért?
– Senki sem olvassa el. Ott lesz a borító az újságban, ez a lényeg.

A nyakláncos-fülbevalós úgy reagált, mintha ez vicc lett volna. Miközben nevetett, csilingeltek az ékszerei.

– Téged nem fog lehúzni – tette hozzá Anikó, aki közben Beni társaságához csapódott.
– Miért?
– Csak azokat húzza le, akik megkaptak helyette valami díjat. Szóval bárkit, aki komolyabb díjat kapott, mint ő.
Dániel bólogatott, mintha egyetlen kritikát vagy recenziót is olvasott volna valaha Jánostól.
– Hát, akkor engem imádni fog.

Ez most tényleg vicc volt, és ezen mindenki nevetett is. Pontosan tudták, hogy Dániel sosem kapott semmilyen díjat. Az irodalmi díjakon való panaszkodás a legjobb kapcsolatteremtés írókkal, legyenek díjtalanok vagy díjakkal agyonöntöttek. Soha egyetlen író sem mondta még azt, hogy ő már elég elismerést kapott. Meghúzta a pálinkát, majd hosszú percekig hallgatta a panaszáradatot. Már nagyon haza akart menni.

– Amúgy szerintem itt van – mondta Anikó, egyenesen neki.
– Ki?
– János. Láttam korábban, rég bement.

Hangosan felnyögött. Negyedórája dekkolt itt, teljesen feleslegesen.

– Akkor szerintem benézek, még mielő… – kezdte, de Endre, a főszervező, váratlanul félbeszakította a mondatát.
– Gyertek! Kezdünk! – próbált hangos lenni, de amolyan bölcsészfiúsan, suttogva-ordítva, mintha a világ egy könyvtár volna.

Sosem beszéltek még Endrével, de egy kiadónál voltak, így valami homályos testvériség összekötötte őket – lájkolták egymás posztjait Facebookon. Újabb kézfogás, Endre gratulált az új könyvéhez. Mindenképp elolvassa, jókat hallott róla. Hol, kérdezett vissza ösztönösen, amin Endre meglepődött, majd azt mondta, barátoktól.

Hirtelen mind elindultak befelé. Nincs az az Isten, hogy végigüljön egy másfél órás beszélgetést és felolvasást egy olyan dinoszaurusz tiszteletére, akitől szintén nem olvasott egy sort sem, és nem is akar, mert az interjúiban olyan baromságokat szokott mondani, hogy elvi alapon kerüli a tagot.

Hihetetlen, de Jánost a terem másik végében látta meg. Dániel le akart lépni, még mielőtt nekiállnának hálálkodni, amiért ilyen sokan összegyűltek a rossz idő ellenére is. Kihasználta a zsivajt, átverekedte magát a tömegen, de aztán a Scolar egyik szerkesztője elállta az útját. Megkocogtatta volna a vállát, de a szerkesztő sztoriban volt, épp előkészítve a csattanót. Oldalra nézett, kereste a lehetőségeket, majd észrevette, hogy Endre egyenesen a szemébe bámul, és közben egy üres székre mutogat, ráadásul az első sorban. Haza akart menni, és mégis úgy érezte, mintha nem ő irányítaná a testét, az ízületei és az izmai Endrének engedelmeskedtek. Leült, mert ha innen visszaverekedte volna magát, az túl feltűnő lett volna, ráadásul János jóval odébb foglalt helyet, és olyan bambán bámult ki a fejéből, mint aki be van tépve.

Ránézett a tenyerére. Több mint kéttucat emberrel fogott kezet az elmúlt húsz percben. Tudta a halál, mit össze nem fogdostak ezek korábban. Legjobb eset még a hugyos csapgomb. És aztán a kilincs.

A terem hirtelen elcsendesedett, a dinoszaurusz és Endre krákogni kezdtek.

Túl nagy volt a tömeg. Mintha nehezebben kapott volna levegőt, és szinte érezte, ahogy felszalad a testhőmérséklete. Izzadt, a szívverése felgyorsult. Sorra ugrottak be neki a lehetőségek, hogy mi mindent csinált volna szívesebben. Inkább sétált volna haza esőben, alsógatyában, minthogy végigüljön egy másfél órás beszélgetést. Körbenézett, egyetlen kijárat volt, és nem látott olyan útvonalat, amelyhez ne kellett volna átgázolnia egy-egy kisebb társaságon, ráadásul a padló tele volt poharakkal és korsókkal, valamit tuti felrúgna, és akkor az egész terem azt nézné, ahogy ott szerencsétlenkedik.

Rácseszett. Ezt a másfél órát már sosem kapja vissza.

Ugyanazt érezte, amit szinte mindig, ha kulturális rendezvényen ült: mintha egy végtelenül hosszú középiskolai matekórán lenne, képtelen figyelni, folyamatosan számolja, hány perc van még hátra, és nem tud másra gondolni, mint arra, hogy ő most mégis mi a fenét keres itt. Miközben a pánik elöntötte, szokásához híven a tér egy semleges pontját bámulta. Aztán meghallotta a nevét, egymás után többször is.

– …látom, van is nálad példány.
– Hogy mi? Ne haragudj, nem hallottalak.
– Az egyik felolvasó megbetegedett, és lemondta az estét, szóval be tudsz ugrani helyette.

Nem is kérdezte meg Dánieltől, hogy szeretné-e. Annyira természetesnek vette, hogy egy friss kötettel jelentkező prózaíró minden lehetőséget elvállal a szereplésért, hogy képes volt kijelentő mondatot használni. Dániel felnézett a színpadra – tényleg volt ott egy üres szék –, és mire visszanézett Endrére, már ő is odamutatott.

– Neem, ne viccelj, nem is készültem.
– Valami rövidet elég lesz – vágta rá Endre.
– De a szövegek nem reflektálnak az életmű…
– Jajj, emiatt ne aggódj, mindenki azt hozott, amit akart.

A következő hatvan percből nem emlékezett semmire, csak olyan be-bedobált örökzöld kifejezésekre, mint a mélyenszántó szimbolizmus, a gondolatgazdag mondanivaló, az igényes nyelvi megformálás, a mély filozófiai reflexió és mindenki nagy kedvence, az intertextuális paradigma. Az irodalmárok rettegnek a jelzős szerkezettől, kivéve, ha egymást kell dicsérniük. Ezek a kifejezések mintha egyenesen a dobhártyájáról pattantak volna vissza, ahogy általában a bölcsésznevetés is: nem őszinte, hanem kényszeres cselekvés ez, torokból, erősen artikulálva, szinte kimondva, hogy hahhhahha. Észrevette, hogy minél elismertebb alkotó beszél nyilvánosan, annál többször hallatszik ez a sajátos bölcsésznevetés. Utána rendszerint hirtelen csend támad, míg valaki egy torokkaparó köhintéssel le nem zárja a ceremóniát, aztán egy kínos, hosszú őőőzés, és folytatódik a pódiumbeszélgetés.

Tulajdonképpen a rákövetkező félórából sem emlékezett sokra. Minden szerző vicceskedéssel próbálta kezdeni a felolvasását, ilyesmiket mondtak, hogy most csak tíz oldallal készültem, hahhhahhha. A baj nem is ez volt, hanem az, hogy Endre csúsztatott egy nagyot. Minden szöveg a dinoszaurusz életművére reflektált, elég erősen, olyannyira, hogy ezt még ő is észrevette, hiába nem olvasta az idős kolléga regényeit. Dániel második kötetében ki lehet találni, hány olyan szöveg volt, ami ideillett. Ráadásul észrevette, hogy van ott egy állványra szerelt kamera, és ez zavaróbb volt még annál is, hogy mikrofonba kellett beszélni. Tudta, hogy amikor felolvas, mindig összeakad a nyelve, izzad és remegnek a végtagjai, szóval borzalmas benyomást fog kelteni, úgyhogy megkereste a legvisszafogottabb fejezetet, ami nem volt hosszú, de volt a végén valami fordulatszerűség, majd izzadva, összeakadó nyelvvel, remegő végtagokkal olvasni kezdett.

 

 

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021. Portréját Nagy Elena készítette.