Dominika Moravčíková prózája Pénzes Tímea fordításában

Irene Vrettou, Litcentrum.sk

Gyermekágyas lepedő

Alja egyik legkorábbi emléke a tehenekkel volt kapcsolatos. Vida bácsi egyik nyáron egyszerre több öregebb jószágot levágott, és a megnyúzott bőröket a többi férfival együtt egy kötélre akasztotta a domboldalon. A legforróbb nyári napokon hagyta őket kiszáradni. Aztán a bőröket felpakolta egy talicskára, és kivitte a fészerbe, hogy előkészítse őket hamulúgos cserzésre.

Alja és Jožo ötévesek voltak, amikor először kaptattak fel a domboldalra a bőrökhöz. Figyelték, ahogy titokzatos nedvek csöpögnek róluk, ujjaikkal végigsimították a bőr alatti kötőszövetek hártyáit és barázdáit. Formáikban hegyek és folyók térképeit, ismerős emberek és állatok alakját fedezték fel. Jožo az egyik ráncos bőralakzatra mutatott, és lassan kiejtette a száján: „Hladokrk”. A szó úgy hangzott, mint egy átok, és Alja mint ha azonnal felfogta volna, csupáncsak annak köszönhetően, hogyan hangzott és milyen súllyal ejtették ki. Csak később tudta meg, hogy Hladokrk egy szörnyeteg volt, az emberek és a fúriák világa közt a határőr, aki képes felölteni az elhunytak alakját, hogy éjjelente a vidéket járja és lelkekre vadásszon. A plhanicei anyák azzal ijesztgették gyermekeiket, hogy ha nem engedelmeskednek vagy egyedül elkóborolnak az erdő szélére, a Hladokrk elragadja őket. Néhány falubeli még azt is állította, hogy megpillantották őt, amikor sötétedés után úttalan utakon tértek haza a hegyről.

A hamulúgos cserzés után Vida bácsi elásta a földbe a bőröket. Meghúzta a vodkásüveget, és a letaposott földön táncolt, köpködött, és elűzte a gonosz szellemeket. Néhány nap múlva kiásta a bőröket, és hívta Alját és Jožót, hogy segítsenek megtisztítani a földtől és a szőröktől. Bár még túl kicsik voltak ahhoz, hogy igazán a segítségére legyenek, a bácsi megengedte, hogy megpróbálkozzanak a por és a szőr eltávolításával. Valójában minden munkát ő maga végzett. A szőrtelenítés könnyen ment. A bőr alatti kötőszövetek kivágása viszont már nehezebben. Alja is megpróbálta kivágni az ínszalagokat, de a szinte hiábavaló bolhairtás kifárasztotta. Akkor még nem tudta, hogy Vida bácsi direkt tompa kést nyomott a kezébe.

Körülbelül egy hét múlva Alja és Jožo a sötétben bementek a lámpással a fészerbe, és leültek a tiszta, szőrtelenített bőrökre. Jožo a gyér fényben összehasonlította a szőrtelen tehénbőrt a saját és Alja kezének bőrével. Hamarosan mindketten levetkőztek, és öszszehasonlítottak valamennyi bőrt, emberit és állatit, minden hajlatban és a legapróbb rovátkákban. Éjszakára a fészerben maradtak, biztonságot nyújtó bőrökkel betakarva, és mivel sötétedés után szöktek ki az ágyukból, senki sem kereste őket. Tudták, hogy valami tiltottat és nem helyénvalót tettek. De betörni a fészerbe nem volt az. Az egy másik gyerekes bűn volt, amit nem tudtak néven nevezni. Még évekkel később is, amikor Alja véletlenül felidézte a Vida bácsi fészerében töltött éjszakát, égető bűntudatot érzett a felnőttek rendjével szembeni lázadásért. Gyanította, hogy Jožo sem felejtette el.

Jožo mindig is furcsa, egészségtelenül kíváncsi fiú volt. Már háromévesen pocsolyákból ivott, csigákat tömött a szájába, egyszóval egyszerűen mindent ki akart próbálni. Amikor még alig tudott beszélni, hozott az anyjának egy csontdarabot, amit az esőzések utáni földcsuszamlások hoztak felszínre a temető alatti hegyszorosban.

Azon a nyáron kezdte gyűjteni Jožo a rovarokat, amikor Vida bácsi levágta a teheneit. Először egy szarvasbogarat tartott egy gyufásdobozban, és korhadt fával etette. Hamarosan egy fényes fedőszárnyú bogárra vágyott. Alja segített neki csillogó bogarakat keresni a köveken és a falakon, de végül ő maga fogott egyet. Idővel Jožo állatparkja egy füstölőben fogott egérrel bővült. Időközben annyi rovar gyűlt össze, hogy rejtegetni kezdte őket a vak nagyapja háza mögött egy régi, használaton kívüli nyúlketrecben, ahová egy megrongált kerítésen át jutott be titkon.

Ősszel a szarvasbogár elpusztult. Jožo hívta Alját és a többi gyereket, akik tudtak a hobbijáról, és az öreg kertjének egyik sarkában eltemették a szarvasbogarat minden kellékével együtt. A kis sír fölé összeillesztett fakanalakból készítettek keresztet.

Alja nem tudta, hogy Jožo mi célból gyűjtötte a kis állatokat. Nem is szeretgette, nem is sanyargatta őket. Azt azonban észrevette, hogy amikor megtanult számolni, elkezdte feljegyezni a rovarok és rágcsálók adatait egy erre szánt füzetbe. A kert széle időközben rovarok és nagyobb állatok rendszeres temetkezési helyévé vált. Jožo fokozatosan megtanulta megsaccolni a pókok, bogarak, egerek és sünök élettartamát. Életüket hónapokban és hetekben mérte, megjósolta a szaporodási korukat és az öregkorukat. Ezenkívül elkezdte párosítani és tenyészteni az állatokat. Jožo tervezői munkájának a következménye túl sok egér lett, amiktől kénytelen volt megszabadulni.

A rágcsálótöbblet vezette Jožót arra az ötletre, hogy szerezzen be egy ragadozót. Mindenképp. Az esőzések után kiment az erdőbe kígyókat keresni. Azt is fontolóra vette, hogy valahol elcsíp egy macskát.

Addigra Jožo hobbijáról már tudomást szerzett az apja. A kora reggeli ködben egy vödör mésszel kerekedett fel az öreg kertjébe, hogy senki meg ne lássa, és kinyitogatta a korhadt nyúlketrec minden rekeszét. Egy gereblye végével kiűzte az összes rágcsálót és sünt, és kesztyűben kinyitotta a bogarak, pókok és szöcskék skatulyáit és a régi ékszerdobozokat. Végül leöntötte mésszel a nyúlketrecet, és ecsettel bekente a rekeszek belsejét.

Miután hazaért, felébresztette Jožót. Kihajigálta a szekrényét, elkobozta a cserzőbrigádból származó bevételét, és leszidta, hogy egy ilyen állatkert valószínűleg mindenféle betegség meg nyavalya melegágya volt, és csak Isten tudja, mivé fajul, ha ő nem avatkozik időben közbe.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/7-8-as lapszámában

Dominika Moravčíková (1992, Sztrecsény)

Költő, író, muzikológus.

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító.