Ijjas Tamás versei

Sven Beyersdorff felvétele

Természetes közeg

Ezek a férfiak nem kirándulnak.
Egész Budapestet cipelik a hátukon.
Körbeülnek, de ettől nem lesznek indiánok.
Egy haldokló beporzónak suttognak,
de attól még, hogy ugyanazokat a szavakat,
nem lesznek egy törzs.

Ezek a férfiak nem kirándulnak.
Az út alattuk mégis mintha a saját gerincferdülésük lenne.
Felváltva viszik a gyufás skatulyát,
aminek a méh halála óta semmi köze a tűzhöz.
Távolról azt hinni róluk, megtalálták az életük célját.

Ezek a férfiak nem kirándulnak.
Csak megecetesedett szájukban a csend,
és muslicák repülnek a szemükbe.
Hiába ugranak meg minden zajtól
most már, akár a vadak,
sose hagyta el a lábuk a várost.

Memoár

Amíg az életem főszereplője
voltam, nem is voltak mellettem
emberek, csak az agyvizembe
lógatott cérnaszálak, melyeken
kikristályosodtak a gondolataim.

Voltatok már szerelmesek cérnaszálba?
Kapaszkodtatok belé, hogy majd
a mennybe húz?

Amíg az életem főszereplője
voltam, kartotékfiókokat
húzogattam. Minden adatot
el kellett helyezni az életemben.
Nem kerülhettem véletlenül sem
mások életébe. Nem találhattam
bizonyítékot arra, hogy vannak
rajtam kívül is emberek.

Voltatok már szerelmesek
leszakadt gombba? Hittétek már,
hogy sorsotokat az dönti el,
hogy be tudjátok gombolni
a mandzsettátok?

Amíg az életem főszereplője
voltam, mint egy tisztaszoba,
amit teletömtek világűrrel,
mint egy helyiség, ahol csak
megszületni és meghalni
lehet. Hamisan csengtek
a nyelvtani személyek,
zene sem volt, csak csatazaj,
hogy az arctalan tömegben
mindenki talán épp az én
arcomat viseli.

Alagút

Először a bal kezére leszek figyelmes,
rögtön azután veszem észre, ahogy kiszáguld
vonatunk Coimbra után az alagútból,
a kéz Sally Rooney Intermezzóján pihen,
a csuklón bársonyos hajgumi, csak utána
veszem észre a szénfekete, kibontott
frizurát és a jobb kezet, aminek mutatóujja
önfeledten tekereg a jobb orrlyukban,
mintha a mutatóujj: kisvonat és az orr:
makettalagút lenne, az arcról csak az elmélyültség
jelei olvashatók, sehol egy cinkos mosoly,
sehol egy önleleplező fintor a közönség felé,
nincs se rólam, se másról tudomása, néha mintha össze
akarná fogni a haját, kontyot teker, a bársonygumit
átteszi bal kezéről jobb kezére, majd hagyja,
hogy a gravitáció tegye dolgát, a befejezetlen
frizurából a haj a vállakra visszazuhanjon,
mintha a növekvő kíváncsiságom is észre-
vétlenségben tartaná, hiába keresem
tekintetét, Lisszabon lesz csak egyre közelebb
meg az Intermezzo, amit feljebb tolok
az olvasnivalók listáján, ő marad ugyanolyan
távol, mintha az utazás metaforája lenne,
nem is az az érdekes, hogy hova tartunk,
hanem hogy mit felejtünk magunk mögött,
mit felejtünk magunkból végleg el.

Duty free

Mikor legutóbb a Humberto Delgado Repülőtér
vámmentes boltjában kóvályogtam, egy intéssel
megállított egy fekete lány. Mintha a levegő kapott
volna egy bátorító simogatást, mintha csak piheszőrökkel
bevont felhám lenne a lány és köztem az üres levegő,
talán egy puttó most kapta meg a felszállási
engedélyt, talán átsuhant a babahájas égi lény
rajtam is, ha már abban a pillanatban kapu nyílt a szájam helyett.
De a can I help you-ra nem bírtam mégsem felelni,
csak ingattam a fejem, sodródtam a legközelebbi
polchoz, egy üveg sütőtöklekvárt kosaramba raktam,
majd visszahelyeztem egymás után többször is,
testet öltött dilemma, amitől nehéz megszabadulni,
hazaérhetek-e így valóban, vagy lehet, hogy az nem is
angyal volt, valami inkább belőlem vált ki, amit, mint kenyérre
a lekvárt, rásimogattak a lisszaboni levegőre.

Ijjas Tamás (1978, Budapest)

Költő.