Képessé váltam egy helyben repülni – János kalendáriuma (május, II. rész)

Géczi János (fotó: Veszprém Portré)

 

 

2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma. A januári etap itt olvasható, február első fele itt, a második fele itt érhető el, a márciusi kérdések és válaszok itt, illetve itt találhatók, az áprilisi beszélgetés első fele pedig ezen, a második fele ezen a linken olvasható. A májusi beszélgetés első fele az Irodalmi Szemle 2025/7–8. számában jelent meg. Májusban kimondottan sokszor érintettük az élet és a család fogalmait, de beszéltünk a repülésről és a táncról, napszítta plakáthátakról és ragasztódealerekről is, János pedig kiosztotta az irodalmi Fair Play- és Unfair Play-díjakat. Kiderült továbbá, hogy került Jenő nagyherceg A Mester és Margarita fináléjába, és az sem maradt titok, melyik volt Európa legszerelmesebb évszázada.

 

(május 16.) Küldtél nemrég pár képet azokról a hatalmas méretű dekollázsokról, amiken mostanában dolgozol. Úgy sejtem, technikailag és fizikailag is más kihívást jelent egy ekkora plakát megalkotása, mint a kisebb társaié, ahogy persze az alkotás térigénye is nagyobb. Hol készülnek ezek a műveid, szükséges-e a méret miatt változtatnod a módszertanodon, és legfőképpen: hogy bírod?

Három éve negyedévre megkaptam az almádi önkormányzat nyári művésztelepnek használt katonai épületét a hegytetőn. Ott készítettem az első termetes dekollázsaimat. Áfra Jánosnak mutattam őket a helyszínen, lelkes volt, lenyűgözte a méret és az erő. Egyben lehasított út menti óriásplakátokat használtam alapanyagul, amelyeknek többé-kevésbé sérült a hátulja. A képes oldalukkal lefelé terítettem ki őket az épület köré, így aztán a hátukat szítta-keményítette a nap, áztatta az eső, majd eksztatikus szakadások nyíltak rajtuk, ahogy áthajtott rajtuk egy követ szállító teherautó. Geotextilre enyveztem mindet.

Most úgy tervezem, húsz-huszonöt darab pannót készítek. A plakátok beszerzése a szokásos, két-három ragasztó szaki segítségével gyűjtöm be a nyersanyagot s hengerré tekerve szállítom vagy szállíttatom az ugyancsak kölcsönkapott, de ezúttal veszprémi műterembe, ahol feldolgozom. Ezek közül a munkák közül választom majd ki a jövő évi, budapesti kiállítás anyagát. A fő oldal mindenkor a hátsó, eredetileg kék felület, de ha a nyersanyag engedi, akkor megmunkálom a túlsó felét is. A tíz-tizenöt plakátból egymásra rétegezett papírtömegnek rendre a hátulja a sérültebb, hiszen a lehántás nyomait hordja – hol zaklatottan, hol aprólékosan, máskor a tépés gesztusaira visszautalva. A képes oldal viszont egybefüggő marad, az tartja majd egyben a művet felfüggesztés után. Van néhány vaskosabb, emiatt súlyosabb szerzemény is, azoknak az elülső oldalát is igyekszem dekollázsolni, azaz a látvány a legkevésbé sem természetes módon születik.

Ami pedig a kihívásokat illeti, valóban, a begyűjtéshez és a szállításhoz segítségre van szükségem. A tépés feladata viszont az enyém, és ebből napi három-négy óránál többet nem is bír el a csuklóm, újabban pedig a derekam sem. A konkrét alapanyag sajátosságait figyelve viszonylag pontosan meg tudom ítélni, milyen mozdulatokkal, koreográfiával és mekkora erőkifejtéssel juthatok el a plakátbelsőt leginkább föltáró eredményhez, amely aztán a vizuális összhanghoz szolgál alapul. Hiszen az sem mindegy, hogy legvégül geotextilre és csontenyvvel rögzítem az alkotást, hogy függesztés után merev leffegő lapként terüljön el, vagy egy sértetlen óriásplakát tartja össze, amelyre a cellulózragasztó tapasztja rá.

(május 17.) Februárban a miskolci II. Rákóczi Ferenc Könyvtárban mutattuk be a Kappanföldét, és nemrég érkezett az intézménytől néhány kérdés, melyekre a könyvheti kiadványukba várnak tőlem válaszokat. Az egyik azt tudakolja, hogy mikor jelent meg az életemben a könyvtár. Nem kellett túl sokat gondolkoznom, élénken él ugyanis bennem, hogy ovisként képeskönyveket és diafilmeket kölcsönözni megyünk anyukámmal a kaposvári könyvtárba. A csupa üveg épület tereiben csillogott és tört a napsugár, így aztán az ezzel az intézményformával kapcsolatos első asszociációm egyértelműen a fény. Neked mikorra tehetők az első könyvtárkalandjaid? Csak azt ne mondd, hogy a faliújság plakátjait szaggattad már akkor is…

Az iskolai könyvtár nem volt nagyobb, mint az a pár tucat kötet, amit a főépületben levő osztálytermünk – fapadlós, amelyet minden nap fekete, olajos lével mostak fel – hátsó falát beborító szekrények alsó polcai rejtettek. A felső polcokon maga a kémiaszertár foglalt helyet. A termet emlékeim szerint másodikos korom után használta az osztályom, addig a falu keleti végében, a két tantermes Koló iskolában tanultunk, s a könyvek között délután lehetett válogatni. Balázs Bélától Az igazi égszínkéket és Kästnertől A két Lottit bizonyosan onnan kölcsönöztem.

A napköziotthonban úgyszintén felleltünk könyveket, de azokat csak helyben volt szabad olvasni.

A régi mozi épülete azonban jóval nagyobb könyvállományt rejtett az iskolainál. Hosszabb ideig a könyvtárostól kaptam a kaland- és fantasztikus regényeket – verseket viszont sosem. Tudtuk, mikor érkezik az újabb könyvcsomag, azok azonban nem mindig tartalmaztak izgalmas műveket, inkább csak a felnőtteknek, főleg magányos nőknek valókat. Amikor megépült az új kultúrház, a mozi és a könyvtár is oda költözött. Áttekinthetőbb polcrendszert alakítottak ki, úgyhogy felső tagozatosként szemelgethettem a művekből. Az ismeretterjesztő kiadványok s a természettudományosnak állított lapok ott váltak ismerőssé nekem.

 

 

(május 18.) Világra jött délután Lenke lányunk. Vele kapcsolatban kérdeznék ma, ha megengeded. Szóval mi az a kötet, amit a könyvtáradból szívesen kölcsönadnál majd neki?

Bulgakovtól A Mester és Margaritát. De két példányban. Az egyik lenne a sajátom, az, amelyet az első magyar megjelenéskor vásároltam. A másik pedig egy húsz évvel későbbi kiadás. Persze csakis akkor, ha ti, a szülei, követni fogjátok az európai kulturális áthagyományozás történeti sajátosságát, és a gyermek nem lesz analfabéta, s az ismereteihez olvasás útján is képes lesz hozzájutni majd. Persze az is feltétel, hogy a betűértés mellett a szövegértésben is legyen járatos, s a filológiai, a filozófiai és a rendszerezési eljárások se legyenek számára idegenek.

Lenkének azt azért még elmondom, én milyen lassan tanultam meg az összehasonlítást. Különben a komparatisztika tudományát se gyorsabban, és nem is egyetemen.

Szóval, miután Debrecenben 1969-ben, a korábban már emlegetett, Gambrinus köz melletti könyvesboltban hozzájutottam A Mester és Margaritához, ugyancsak fogtam a fejem: a bonyolult, több szálon futó történet, a szövegértéshez szükséges műveltség, valamint a rejtélyesség szokatlan volt, és kezdetben riasztó is kicsit. Egy-két év múlva, még középiskolásként azonban, miután megrázó élményeim voltak Dosztojevszkijjel, izgalmassá vált a szöveg. Azonban a bulgakovi világ ekkor is tartogatott még rejtélyt számomra, amelynek a megoldását az utolsó egyetemi évem kínálta, éppenséggel a lektorátus francia nyelvtanárnője jóvoltából, akinek az enyémmel azonos élmény jutott. Ugyanis a regény vége táján, a harmincegyedik fejezetben, miután egy meredély széléről letekint Moszkvára a fekete mágus Mesterrel és Margaritával kibővült kísérete, s tréfából egy füttyel romba döntik a várost, egy oldalon hirtelen feltűnik Jenő nagyherceg, aki az ablakból nézi a sok fával benépesített parkot, és elmélkedik. Végzős egyetemistaként jöttünk rá, hogy a Bulgakov-regény befejezése az Alföldi Nyomdában alakult át: nyilván egy akkor nyomott másik mű utolsó íveivel látták el a kötetet.

Amikor 2009-ben az Európa átigazított fordításban, Kiss Ilona utószavával kiadta A Mester és Margaritát, aggasztó módon szembesültem a helyes olvasás és a szöveghűség kérdésköreivel. A filológia szükségességével.

(május 19.) A filológia szükségességére mindenképpen készülünk Lenkét megtanítani. És előre is köszi a dupla Bulgakovot! A kölcsönkönyvet pedig visszaadjuk, ha végeztünk vele, így fair ugyanis. És képzeld, az ENSZ Közgyűlésének tavaly júliusi döntése értelmében magyar kezdeményezésre május 19-e a fair play világnapja lett. Ha jól értem, akkor ma üljük tehát először ezt az ünnepet, és az jutott eszembe, hogy az irodalmi mezőnyben nem mindig magától értetődő a szabályok betartása és a sportszerűség. Te kinek adnál Fair Play-díjat a pályatársaid, szerkesztőid, kiadóid közül?

Mátis Líviának bizonyosan. A Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgozott, s a szövegeim gondozásán túl a köteteim sorsát is kézben tartotta. Különösen figyelt rá, hogy a tényirodalmi munkám senkinek ne váljék kárára. Ehhez kivételes erkölcsi biztonság szükséges – úgy az interjúalanyok, azaz a szövegtársak, ahogy a szerző, a könyvszakma s a nyilvánosság irányában.

Azonban, ha az Unfair Play-díjról kérdeznél, akkor lám, nem tudnék dönteni, kit, illetve melyik szerkesztőséget, csoportot illetne az első három hely és hogy a különdíjak hova kerüljenek. Az élcsapatban lenne a helye Latyák Miklósnak – a szerzői nevét nem árulom el, kérdezze meg, akit érdekel, az álnévkutató Németh Zolit –, az esetről az Egy teremtés története 89. oldalán esik bővebben szó. Hasonlóan kitüntetést érdemelne a CSET-ből egy vidéki pályatárs, aki útszéli módon vegzálta a szerkesztő Mányoki Endrét.

A szerzőt természetesen jellemzi az, hogy miként viseli el, ha valamelyik csoport, bár vágyna abba, nem fogadja be, ha kiadó elutasítja vagy egy folyóirat szerkesztősége nem válaszol a levelére.

(május 20.) Írtad, hogy lapzártátok lesz ma a Sédben. A 2015-ben indult, Veszprém kulturális életére fókuszáló, az izgalmas írások mellett csodás fotókkal csábító lapot eredetileg negyedévesre terveztétek, aztán 2018-ban rákapcsoltatok, és azóta hatszor jelentek meg egy évben. Az 57. számot fejeztétek ma be, és az aktuális tartalom mellett érdekelne, milyen mintázatokat látsz kirajzolódni a Séd 11 éve alatt, miben a legerősebb Veszprém, és melyik az a művészeti ág, amely keresi még a helyét a megyeszékhelyen? Vannak-e kezdettől mellettetek kitartó szerzők, és tudjátok-e biztosítani az utánpótlást?

Nemrég értesültem róla, hogy teljes lesz ez a Séd-évfolyam is. Rendelkezünk ugyanis annyi pénzzel, amiből a nyomdát és a szerzőinket ki tudjuk fizetni. Hogy kiadunk-e idén Séd-könyvet? Azt nem hiszem.

A papíralapú kiadvány Veszprémben kapható csupán, alkalmanként 1000 példányban jelenünk meg, s egy hét alatt mindegyik darab olvasóra talál – a számok pdf-je pedig az EPA-n elérhető. A lapban jó, ha a helyi kulturális események negyedéről közlünk szemlét, illetve jobb esetben kritikát, olykor egyikről-másikról többet – számonként összesen harmincat-negyvenet.

 

 

Indulásunktól erős és változatos a zenei kritika. A város zenei élete évszázadok óta kitűnő, igaz, a reflexiók rendszeres megjelenítésére mi vállalkoztunk először. A képzőművészek térfele is bőséges: a kiállításokról, illetve azokkal kapcsolatos eseményekről szívesen írnak a nem itt élő szaktekintélyek is. A fesztiválblokkokba ugyancsak kiváló műveket kapunk, a hamarosan kezdődő A tánc fesztiválja hetéről például oly szerzők számolnak majd be, akikre a legtekintélyesebb szaklapok is büszkék lennének. Az irodalom jelentős vérveszteséget szenvedett azzal, hogy megszűnt az Ex Symposion. Országosan sincs olyan kiadvány, amely a Tolnai és hívei által készített tematikus számok utódlásában számba jöhetne.

 

 

A város három kőszínházzal rendelkezik, a vélt vagy valós nézői elvárásoknak ezek a leginkább kiszolgáltatott kulturális intézmények. A városi viszályoktól sem mentes a működésük, de a fesztiválok valamiképpen stabilizálják azt, és tágabb horizontot jelentenek az évadbéli repertoárnál. A bábszínház hatalmas léptekkel, profilbővítéssel halad előre, a helyi értékek közvetítésére pedig mostanság többnyire a Pannon Várszínház ügyel.

A lapnál négy-öt állandó szerkesztő dolgozik, akik művészeti ágak szerint képzett rovatokat tartanak fenn, illetve olvasószerkesztő is gondozza a kéziratokat. És közel száz helyi szerzőnk szorgoskodik a Séd körül, köztük pályakezdő fiatalok. A művészeti kritika, érthető okokból, inkább a meglett korúak megnyilvánulási terepe.

(május 21.) Ahogy minden korábbi hónapban, úgy májusban is megkerestem egy külső kérdezőt, így ma Monok István vendégkérdését tolmácsolom. „Megszoktuk, hogy egy-egy kedves hely vagy utazás kapcsán születnek versek, novellák, akár regény is. A korai, 1980 előtti verseidben miként jelenik meg ez?”

Azzal ildomos tán kezdenem, hogy a közelmúltban hozzájutottam az 1980 előtt írt verseim közül azokhoz, amelyeket egykoron nem semmisítettem meg. Másolatban kaptam őket, a kérdést megfogalmazó könyvtártudós barátomtól. És hogy miért nem eredetiben? Ennek az elővigyázatosság az oka: nehogy megpróbáljak végleg megszabadulni tőlük. Ezek a többnyire Nagy László-i iskolába sorolható, biografikus szövegek ugyanis a Vadnarancsok-ciklus verseinek megírása után nem tűntek már fontosnak. A Gazdátlan hajók című szegedi antológiában, illetve a Léghajó és nehezéke lábjegyzetében, a Kiegészítések című ciklusban szereplőket kivéve – remélem – nem jelentek sehol meg. A legtöbb darabban meghatározott a vers születésének ideje, helye, háttere: lengyelországi utazás, a Bodrogköz bejárása, monostorpályi élmény vagy a debreceni botanikus, illetve protestáns költők természetképével azonos természetlátás.

Érdekes volt szembesülnöm azzal, milyen kamaszos-sután jelenítődik meg mondjuk a zalakomári, a tiszazugi vagy a bolgár kirándulás. A rejtettségből előbukkant korai írásaimból előrémlettek a hajdani szerelmek és az eltűnt, illetve megmaradt barátok. Jobb azonban, ha ezek az írások nem kerülnek a nyilvánosság elé. Arra, hogy átdolgozzam őket, nem is gondolok.

(május 22.) Folytassuk tovább az utazgatást. Néhány napja azt mondtad, a szlovákiai magyar szerzők Grendelék után következő nemzedékével élő s szorosabb a kapcsolatod, mint a kortársaiddal. Kik azok, akikkel kölcsönösen figyelitek, a másik épp min dolgozik?

A nemzedékemből Tóth Lacival van élő baráti kapcsolatunk, de ha élvezetes versekre vágytam, mindig számíthattam Varga Imrére, vagy a nálunk idősebbek közül Tőzsér Árpádra is. Az utóbb indultak, az úgynevezett fiatalok – mai ötvenesek – közül kitartóan olvasom Hizsnyai Zoltán és Csehy Zoltán műveit, de ha lapokban, antológiákban vagy könyvekben felvidékiekre bukkanok, örömmel fogadom a legtöbbet. Manapság, ha van szabadidőm, kizárólag felvidékiek könyvei körül bábáskodom. Irigylésre méltó a radikalizmus és a poétai műveltség, ami arrafelé terem.

(május 23.) Az utolsó rózsához című kötetedet olvasom, és bár a szövegei nagy utat járnak be térben és időben, illetve eszmerendszerek és mitológiák keresztútján is – ahogy az tőled megszokott –, de újból és újból visszatérnek a harmadik keresztes hadjárat különböző történéseihez. Ami egyazon cél érdekében indított két eseménysort jelent voltaképp. Egyrészt Barbarossa Frigyes német-római császár, másfelől pedig Oroszlánszívű Richárd angol és II. Fülöp francia király a Szentföld visszahódítására tett kísérletét. Milyen szempontból volt izgalmas neked ez a 12. század legvégén zajló eseménysorozat?

Az európai keresztény történetben ez tűnik a legszerelmesebb évszázadnak. A vallásos ember szerelmesként viszonyul ahhoz, akiben hisz, legyen az a Megváltó, a Szűzanya, vagy bárki más, akinek hasonló fennhatósága van. A lovagok, akár Máriát, akár a Szentföldet ostromolják, akár az úrnőjüket – netán az urukat –, azt szerelmetes módon teszik, s a történeteiket, valamint a lelki kalandjaikat is a bensőséges jellegnek megfelelően adják elő. Megkülönböztetik az égi és a földi szerelmet, de ember legyen a talpán, aki a szentté emelkedő hercegnők életében tisztán el tudja különíteni a Krisztus iránti lelki gerjedelemtől a testies sajátossságokat.

 

 

 

A Murter-szigettel szemközti tengerpart öblének apró városa, Pirovac a versek színtere. Ez volt az Európából kivonuló, sokféle térségből érkezett lovagok utolsó állomáshelye, mielőtt tengerre szálltak, hogy felszabadítsák Jeruzsálemet. De a kontinenst elhagyók a muszlimokra törve vajon elhagyják-e Istent? Vezeti-e őket Mária, netán bárki asszonyformát felvett szerető? Isten és az őt körülvevő szent alakok ott lesznek-e a szaracénoktól visszafoglalt földön? Szükség van-e szerelmi hévhez a választásban: maradunk vagy megyünk? A helyes döntésnek mik az előfeltételei? Én vagyok-e a fontos, vagy a lovagközösség? Engem, az akkori hatvanöt évest, a Közép-Európát elhagyót, a lovagnak beállt férfit izgató kérdésre kerestem a válaszokat.

 

 

Végezetül nem juthattam sehova. Megmaradtam, de nem a döntésképtelenség okán, a versbéli pirovacinak.

(május 24.) A Géczikről című versedből az derül ki, hogy a lírai én családjában, apai ágon régtől öröklődik a János keresztnév. A Gécziknél egy ideig, ahogy nemrég mesélted, továbbadódott a mesterség is, a versbeszélő viszont azt mondja, Jani, vagyis az apja akkor lett volna elégedett, ha ő orvosnak áll a tanári pálya helyett. Feltételezhetünk-e autobiografikus mozzanatot a szóban forgó szöveghely mögött?

Igen. Az. És az is is az. És az igen is az. Mindannyiszor többször aláhúzva.

(május 25.) 1940-ben ezen a napon zárták le A civilizáció kriptája nevű időkapszulát. Az Atlantában, az Oglethorpe Egyetem alagsorában található, 6 méter hosszú, 3 méter széles és 3 méter magas kamrát a kultúra akkori lenyomatának megőrzésére szánták, és Krisztus után 8113-ban nyitják majd ki a tervek szerint. Az akkoriak sok más mellett fogselymet, egy üveg Budweisert, kenyérpirítót, egy Donald kacsa-figurát, Hitler-, Sztálin-, Mussolini- és Roosevelt-beszédeket, valamint mikrofilmen több száz szépirodalmi alkotást találnak majd itt, utóbbiakhoz ráadásul megfelelő nagyítókat is mellékeltek a gondos amerikaiak. Az ötletgazda, Thornwell Jacobs viszont a II. világháború európai harcai által beárnyékolt megnyitón úgy fogalmazott, „civilizációnk épp készül eltemetni önmagát, ebben a kriptában önökre hagyjuk”. Ha felvetném, hogy alakíts ki a garázsodban egy, a 2020-as évek emberét bemutató időkapszulát, miket gyűjtenél oda?

Roncsokat, romok darabjait, töredékeket, szálkákat, cserepeket, szilánkot, törmeléket, morzsalékot, maradványokat, foszlányokat, széttépett iratokat, megcsonkolt játékszereket, újra és újra felülnyomott szövegeket, korrektúrázott és cenzúrázott sajtótermékeket, felszedett utcaköveket, elhasadt öntőformákat, palackban olyan folyadékot, amelyben élőlényeket, köztük embert oldottak fel. Alkotóelemek, összetevők, komponensek diribdarabjait, csökevényeket, csonkokat, maradványokat, még csak nem is jelzésként, amelyekből sokféle következtetés levonható, hanem mementóként.

(május 26.) Ma indul Veszprémben A tánc fesztiválja, ahol zsűritag leszel. A tánc számomra a leglégiesebb művészeti ág. A leglégiesebb és a leginkább fizikai. Egy kicsit olyan, mint Roberto Bolaño Távoli csillag című könyvében Carlos Wieder repülőhadnagy Chile egére írt füstversei. Te tudhatod, miként válik tánccá a papír és a szöveg, hiszen a Forte Társulat korábban kamara-előadást komponált a verseidre, valamint a Feltakarás című tárlatod dekollázsaira is. Szóval hogyan képes a befogadói tapasztalatod szerint a mozdulat megragadni a szavakat és a tépett felületeket?

Roberto Bolaño! Nem hagyom, hogy eltérítsen ez a név! Éppen csak megjegyzem, a legkedvesebb íróim egyike, akitől még azt is megtanultam: hasznos a prózai monotónia is, ha úgy kívánja az ügy.

Sok-sok Forte-előadást láttam már – ma éppen harmadjára a cigány holokausztra szerzett darabot, azt, amelyben teljes borzalmával idéződik fel a Bunkerrajzolóban rettegve emlegetett Gráber-tó –, de nem tudok rájönni, hogyan válnak Horváth Csaba agyában képekké a szavak, s a képeit miként jeleníti meg a táncosai révén a színpadon. Annyi biztos, hogy ők képesek eltáncolni a tépett plakátokat, illetve el tudják úgy mozogni és mondani a verseimet, hogy érthetőkké válnak a szövegek. Igen, általuk értett lesz, ami korábban csak szótalan füstvers volt Dél-Amerika egén.

De mi a légiesség? A fesztivál francia vendégtársulata – kenyérkereső foglalatosságuk szerint jégtáncrevüsök – görkorcsolyás produkcióval érkezett. Olyan könnyedén száguldoztak, ahogy csak jég fölött tud az ember rebbenni-szökkenni, mindezt a mozgásművészet kifinomultságával párosították – miközben a görkorcsolya keréksurlódását, a döccenések zaját is jól lehetett hallani. A kilövés pillanatában a motorzaj, a robbanás robaja nem engedi, hogy érzékeljük a rakéta szépségét, a röppálya kecsességét, az égbe emelkedés émelyítő gyönyörét. Ezek a mozgásművészek az innovációjukkal, az eszköztár kitágításával együtt a táncban jelenvaló robajt is hallhatóvá tették, a légiességhez tartozó hangzásvilágot pedig tovább árnyalták.

(május 27.) Te magad hogy állsz a tánccal amúgy? Nekem ez az a kommunikációs forma, amelyben talán a leginkább bizonytalan vagyok. Jártál-e tánciskolába, kamaszként vagy később elsajátítottad-e az alaplépéseket?

Általános iskolában a szüleim befizettek egy tánciskolába. Hetekig tanultuk esténként az újonnan épült és átadott kultúrházban, a még szőke fényű és ugyancsak síkos parkettán a legkülönbözőbb társastáncokat. Aztán erre a tudásra se volt sokszor szükségem. Talán a gimnáziumi osztályunk klubdélutánjain, amikor a többség Beatlesre járta, én meg szívesebben hallgattam volna az Emerson, Lake & Palmert vagy a Creedence Clearwater Revivalt, majd pedig Veszprémben, az OOK Mikulás-napjain. Sehol máshol, soha többet.

 

 

(május 28.) Azt figyeltem meg, hogy gyakran hasonló funkciót töltenek be a köteteidben a félhosszú, illetve hosszúversek, mint amit a plakátjaidon egy-egy markáns, vizuálisan megragadó motívum. Érdekelne, hogy amikor nagyobb lírakoncepcióban gondolkozol, ezek köré a terebélyesebb szövegek köré írod-e a többit, a munka vége felé készülnek ezen tartópillérszerű, a korpusz képeit, motívumait és témáit is rendre felvillantó költemények, netán a szövegek gyarapodása során kristályosodik ki az irány?

A legtöbb verskötetem és kiállításom konceptuális vonásokkal is rendelkezik. A ciklusokban való gondolkodásom, azt hiszem, a mentalitásomból és az időhasználati sajátságaimból következik, s abból, hogy amolyan természettudományi összefogottsággal igénylem a fókuszpontokat. Szövegszervezői eljárás szükséges ahhoz, hogy tisztázhassam a gondolataimat, hogy argumentálódjak – sokszor arra ügyelve, hogy az argumentáció ne legyen a tisztázással egyidejűleg leegyszerűsítő.

A kötetek között akadnak, amelyeknek úgy követik egymást a darabjai, ahogy időrendben létrejöttek – így a Gyónás, a Magánkönyv vagy a 21rovinj –, másokat szerkesztéssel alakítok, vagy úgy, hogy szelektálással a szükségesig minimalizálom a könyvtestet. Erre az Ezer veszprémi naplemente, a Törek vagy a Jutunk-e, s mire, édes úr is példa lehet. Előfordul aztán, ahogy a szelekcióval együtt ide-oda helyezek dalokat, hogy a sajátosságuk inkább érzékelhető legyen, így nagyáriává vagy kórusművé alakuljanak – a Szűz a gyermekkel és egy szamárral, valamint Az utolsó rózsához esetében is így jártam el. S valóban, mindig centrumot képez egy egy-két-három kamrájú félhosszú vagy hosszúvers, mutatva a polifóniát, meg persze a kötetidőben született nyelvi-képi konglomerátum alkalmi sajátságát.

(május 29.) Míg a központban a testesebb textusok állnak, nem feledkezel meg az apróbb játékokról sem. Az ugyancsak Az utolsó rózsáhozban olvasható Márton-napkor című versben például egy 7–5–7 szótagos, ha tetszik, inverz haikut bújtattál el, ezt ni: „vadlúdék hasította a mennyboltot toll- és pernyeszürke félre”. Úgy sejtem, a polifóniára utal az is, hogy különböző verselési hagyományokat kollázsolsz egy szöveggé. Mikor és milyen közvetítőkön keresztül lettek fontosak neked a keleti formák?

Ennek eredendően a papír az oka!

Régóta írni szerettem volna – a rég az a Tiltott Ábrázolások Könyvének ideje, az a rész, amikor egy kínai rókamese mint szerelmi történet applikálódott az egyik fejezetbe, de akkor nem lett volna hasznos egyidejűleg két szövegvilágba merülni – egy papírkönyvet, amely a darázs által készített darázsfészektől, mint a papír készítésének ötletét adó állati termék leírásától egy papírra vetett szerelmes vers széttépéséig szól. Szóval egy szerelmes vers históriájának megírására vágytam. Abból nem lett semmi, nyilván a levegőben lógott az ötlet, mert egyik pályatársam megírta – ha nem is helyettem.

Mindenesetre kutattam a papír történetét, s így találkoztam néhány keleti versformával, a japán haikuval és a párbeszédekhez használt fejismétlős verssel, azaz wakával is. Írtam is belőlük néhányat, amiket kedveltek az engem közlő folyóiratok, mígnem Monok István, akkor mint az OSZK főigazgatója, felvetette, ha írok egy kötetnyi haikut, szerez megfelelő finom papírt ahhoz, hogy száz példányban lemásoljam a ciklust. A könyvtára pedig év végén ezzel a produktummal ajándékozza meg az arra érdemeseket. Vonzott a lehetőség. Százpéldányos szerzői másolatban létező kéziratról nincs tudomásom, még ha kötetnyivé is kellett ehhez írnom a verseket.

Igaz, végül 60 szerzői másolat készült csak el, mert tekertem egyet az ötleten, és néhány kedves egyetemi tanítványomat arra kértem, hogy saját kézírásukkal írjanak le egy-egy haikukötetet. Szóval csináltattam negyven különböző kéztől származó kéziratos példányt, bizonyos szempontból hamisítványt is, pusztán azért, hogy borsot törjek könyvtáros és művelődéstörténész barátom orra alá.

Ebben a ciklusban sok szerelmes vers akad, búcsúversek mind, közel harmincéves életszakaszom lezáróinak bizonyultak. Viola azokban az években kezdte festetni a haját, majd ráunt, és ősznek hagyta. De kétjelentésű kötetcímet szerettem volna, így lett a befutó az Ősz vagy Júlia.[1]

A mű néhány évig kéziratban létezett, majd évtized múltán Zalán Tibor, a másik Szegedről eredeztetett baráti felem az akkori kiadóinak egyikéhez kommendálta és jelentette meg a szövegeket.

A 2003-ra elkészült ősz vagy júlia a 2005-ben a Tiszatájnál megjelent Egyetlen tőr balladájának előzménye, s bennük lelhető az indoka annak, hogy csak hat év múlva, 2011-ben lesz újabb kötetem. Amúgy a haikukat 2012-ben, Japán cédrus-sorozatának 4. könyveként jelentette meg a Napkút Kiadó, a kötet minden lapján Szabados Árpád madárrajos nyomatával. De ez a könyv nem tartalmazza a teljes anyagot, például a Zsubori Ervinnel alkotott páros naplót – Haikuk és re-haikuk, Arnolfini Archívum Paper Book 25, 2010 – vagy A napcsíkos darázshoz kötetbe sem került kisciklusokat. A wakák tömbbé forrasztva a kötet végén kaptak helyet. Summa summarum, évtizednyi idő, amikor csakis a japán gondolkodás és a versformák összefüggéseit kutattam és igyekeztem magyarul szóló haikukat írni. Volt, mikor hónapokon át naponta egyet, s ezek közül megmaradtak a hónap-haikuk.

Nem hagyhatom szó nélkül a szóalkotásodat: inverz haiku. Egzakt, nem elfelejthető. Ilyesmi tűhegypontosságú megnevezést Marnótól is hallottam. Az antikizáló, háromsoros verseimben, amelyekből eltávolítottam az összes poétikai nehezékként viselkedő kelléket, éleslátással fölfedezte a tercinaeredetet, és azokat pszeudotercinaként nevezte meg.

(május 30.) A végéhez közeledik A tánc fesztiválja. Ha már annyi szó esett ebben a hónapban táncról és repülésről, érdekelne, melyik előadások voltak a kedvenceid?

Számomra egyetlen fesztiválra hívott mű volt hiba nélküli. Csak rajongani lehet a koreográfiáért, a fényhasználatért, a térképzésért s még a zenéért is, így nem csoda, hogy a legnagyobb díjat Góbi Rita társulatának Vibrationje érdemelte ki. Kiugró művészi teljesítmény Oktawia Scibior és Samory Ba Within A Thousand Sunsa, Juhász Kata társulatának Bemelegítése, illetve a városi terek lehetőségeit felhasználó Hevesi Fanni és Csáki Benedek Elmozdított formákja. Előadói fesztiváldíjat kapott a Manga – Ballet – Playben nyújtott teljesítményéért a női szereplő, Lőrinc Katalin.

 

 

A fesztivál alkalmat adott arra is, hogy érzékeljük, a társművészetekéhez hasonló kérdések foglalkoztatják a mozgásművészetek alkotóit. Látható, hogy a művészet, a tudomány, a köznapiság egymás számára innovációforrást jelent, s hogy módszertanukban is áthatják egymást. Illetve az is, hogy ugyanolyan intenzitással érdeklődnek a táncosok a térhasználat, a közönségérzékenyítés és a modernitás antropológiai nézetei – főként az autobiográfia iránt –, mint a kortárs művészetek, de kevésbé érintettek a történeti-társadalmi problematikákban.

(május 31.) Majálissal kezdtük a hónapot, úgyhogy arra gondoltam, zárjuk a Majálissal. A földön heverő, kalapos férfi alakjához egy dél-tiroli építész, bizonyos Viotti feküdt ugyanis Szinyeinek modellt. Van-e bármi köze ennek a Viottinak a te regényed címszereplőjéhez, vagy a névrokonság puszta véletlen csupán?

A kérdésed felcsigázta az érdeklődésemet, emiatt néztem utána, ki a modellje a műteremben készített festménynek. Felkutattam, hogy a Viotti nevű Szinyei-ismerős a fehér ruhába öltözött Gundelfingerné Probstner Máriának udvarol. Ők a festményi alakok modelljei – de minderről én semmit sem tudtam akkor, amikor a Viotti négy vagy öt életét írtam. A Szinyei-mű készülésének időszaka, a tizenkilencedik század hetvenes évei, éppenséggel a regényidő része is, mivel az több évszázadot fog át.

 

 

Miután az én Viottim kitalált figura, akinek csak a nevét kölcsönöztem egy itáliai zeneszerzőtől, akár összehozhattam volna a dél-tiroli modell karakterével is, hiszen Viotti Mór Aurél Ágoston ugyancsak csélcsap, nőszédítő úriember a történet szerint. A kisregény hőse, bizony, elorozta Giovanni Battista Viottitól a vezetéknevét, de a tizenhetedik századi hegedűművész-zeneszerzőtől nem vett el semmi egyebet. A hős az én hősöm, s nem a Pó menti településen, nem is Párizsban, Londonban és Hamburgban él, hanem négy – vagy öt – életének megfelelően máshol, a Németalföldön, Erdélyben, a francia Riviérán, illetve Veszprémben.

 

[1] Elvétve restellem, hogy az egypéldányosságot száz darabként létezőnek, száznak akartam tudni, mintha bárminek/bárkinek méltó emlékműve lehetne. Ilyenkor a szakadatlanul pusztulóban lévő kertemmel, a szüntelen hiányzó könyvek miatt csonka könyvtárammal vigasztalom magamat, jobbára azzal, hogy a szégyenérzet arra utal, sikerült az egykori állapotom befejezetlenségét időtlenné transzformálnom. Képessé váltam egy helyben repülni.

 

 

Vass Norbert (Kaposvár, 1985)

A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Kötetei: Hallgat (2016), Indiáncseresznye (2019), Kupakoskifli (2019), Mindenki! (2022), Kappanfölde (2024).