Nyilas Atilla verse

Szymon Burza felvétele

Proust

Egy dolgot határoztam el
kifejezetten
kétezerhuszonnégyre:
hogy regényfolyamát
elolvasom végre.
E célból iratkoztam újra be
a Központi Könyvtárba
január tizenegyedikén,
s az utolsó kötetnek
szilveszterkor,
úgy fél órával éjfél előtt
értem a végére.
Lassan olvasok,
mégse alaposan.
Szeretem a terjedelmes
irodalmi műveket,
az Isteni színjátékot,
a József és testvéreit,
a velük töltött idő
növeli jelentőségüket
számunkra,
elmélyíti az élményt.
Szeretem azokat a szerzőket,
akik alkotóerejüket
nem forgácsolják szét,
belesűrítik
egy élet tapasztalatát
egyetlen művükbe,
a költők közül
a talán legnagyobbat:
Baudelaire-t,
s Komjáthy Jenőt,
nyugatosok
titkos lobogóját,
és immár a francia írót.
Megkaptak találó hasonlatai,
eleven elemzései
valós és képzelt művekről,
olykor fiktív festménnyel
belső látásomban,
etimológiai sziporkázása,
az önmegfigyelés bátorsága,
mondhatom róla, amit
Kosztolányiról olvastam:
hogy fénylően okos.
Jobban értem általa
a búvópatakként tovább élő
arisztokrata mentalitást,
a társalgási szokásokat,
a szerelem lélektanát,
általánosságban
az emberi viselkedést.
A bolondját járatja
olvasóival:
majd mindenkiről kiderül,
hogy homoszexuális,
kivéve a szerzővel leginkább
azonosítható elbeszélőt,
aki ráadásul a szokásos
lenéző, sőt elítélő
véleményeket képviseli —
eleinte kicsit
haragudtam is rá.
Van egy merésznek érzett
elképzelésem:
a műszervező alapgondolat
talán nem is volt
meggyőződése a szerzőnek,
hanem a fikció része —
ha így lenne,
az nem kisebbítené
írói nagyságát,
épp ellenkezőleg.

Nyilas Atilla (1965, Budapest)

Költő. Legutóbbi kötete: Szerelemgyermek (2010). Portréját Stekovics Gáspár készítette.