Takács Nándor prózája

pinkbutterfly felvétele

Vendégek

Iszonyatosan fájt a gyomrom, mikor felébredtem. Teát főztem, nagyjából rendet raktam a konyhában. A kertet néztem az ablakon át. Vakítóan sütött a nap. Próbáltam nem figyelni a fájdalomra.

Mindenfélét összeálmodtam az éjjel. Képtelen voltam felidézni az arcokat, és hogy mi történt. Kiittam a teát. Tennem kellett valamit.

János kint állt az utcán, a postást várta.
– Jó sokáig mulattatok az éjjel – mondta.
– Hogyan?
– Nem tudom, meddig tartott a muri, mert elaludtam. De jól éreztétek magatokat, annyi biztos.
– Nem volt nálam senki.
– Ne ugrass.

Megvontam a vállam.

– Csomagot vársz?
– Levelet. Elég szarul nézel ki. Reggeliztél?
Legyintettem, és elfordultam egy pillanatra. Azt hittem, hányni fogok.
– Ittam egy teát.
– Ha átvettem a postát, utána reggelizhetünk.
– Nem fontos. De azért kösz.

Végignéztem az utcán. Egészen a kanyarig senki más nem volt kint, csak mi ketten. Megtörölte az arcát.
– Még csak tíz óra, de már őrült meleg van. Ma még füvet is kell nyírnom.
– Segíthetek, ha gondolod.
– Az nem volna rossz.

A postásautó befordult a sarkon. János kivette a kezét a zsebéből, és összekulcsolta a háta mögött. A postás kinyújtotta a leveleket az ablakon, majd továbbhajtott. A kocsiban hangos zene szólt. Anélkül, hogy rájuk pillantott volna, János a zsebébe gyűrte a borítékokat.

– Gyere.

Kellemesen hűvös volt a házban. Kicsit jobban éreztem magam. Az asztalra dobta a leveleket, aztán hozzáfogott, hogy teát készítsen.

– Nem nézed meg őket?
– Később. Pirítós lesz lekvárral. Megfelel?
– Hogyne. Köszönöm.

Az ablak spalettái közül csak az egyik volt nyitva, így a konyhában sem volt annyira meleg. Az étkezőasztal tele volt könyvekkel. Odaléptem, hogy megnézzem őket.
– Azokat mindjárt elpakolom – fordult hátra –, vedd ki a hűtőből a vajat!

Egy-kettőre megterítettünk, és hamar el is pusztítottunk mindent. János hosszan törölgette bajuszát.

– Na, kik voltak nálad? Ismerem őket?
– Nem volt nálam senki, ne idegesíts.
– Te tudod. Akkor, segítesz?
– Persze.
– Jól van. Én tolom a fűnyírót az udvaron. Tiéd a fűkasza a kertben.
– Rendben. Damilod van?
– Kell még lennie.

A garázsban elpepecseltünk egy darabig a benzinnel és az olajjal. Át kellett szűrnünk az üzemanyagot, mert az egyik kanna nem volt elég tiszta. Dél felé járt, amikor beindítottuk a gépeket. A kasza jól vágott. Fémszálas damilt fűztem bele, hogy a vastagabb szárakkal is elbánjon. A kertben gyomon kívül nem volt semmi más, még gyümölcsfák sem. A felénél tartottam, amikor néhány lépéssel előttem felugrott valami a fűből. Nem tudtam eldönteni, mi lehetett. Vártam egy kis ideig, de nem mutatkozott, így folytattam a munkát.

Nem sokkal később hallottam, hogy János kiabál. Megfordultam. Kétségbeesetten integetett. Leállítottam a fűkaszát, és odasiettem. A közelből durranás hallatszott, valaki hangosan felnevetett.

János csípőre tett kézzel nézte a földet. Egy állat hevert előtte a fűben, összekucorodva, véresen. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, fájdalom nyilallt a gyomromba. Szürke színű macska volt, hiányzott az egyik hátsó lába. Hátrafelé nyújtogatta a fejét, de sehogyan sem ért el a csípőjéig, amely csupa vér volt.

– Ez meg… hogyan?
– Nem vetted észre?
– Volt valami előttem, de sokkal messzebb… és elugrott.
Hátamat leverte a víz.
– Valamit csinálnunk kell vele.

János leguggolt, a macska panaszosan nyávogott, aztán lihegni kezdett.

– Legegyszerűbb lenne fejbe csapni.
– Hozd a kisbaltát a fészerből!

Megkönnyebbültem, hogy János elvégzi helyettem a munkát. Sokáig kutattam a szerszámok között, míg meglett a balta. János elvette a kezemből, és állával a kert felé bökött. Elindultam a fűkaszáért. Mire visszaértem, el volt intézve minden. A tetem zsákban hevert.

– Ásd el valahol a kertben.
– Rendben.

Mondani akartam még valamit, de legyintett.
– Mára elég ennyi. Majd holnap befejezzük.

Miután eltemettem az állatot, letisztogattuk a gépeket. Nem beszéltünk. Mikor minden a helyére került, János a konyhába hívott, és töltött egy pohár bort. A bortól kitisztult a fejem. Valamivel könnyebbnek éreztem a gyomromat. A kerten át sétáltam haza. Még a fele sem volt kész. Azt hittem, többet sikerült levágnom.

A vendégek a teraszon már vártak. Körülülték a megterített asztalt, és vidáman poharazgattak. Amint észrevettek, nagy lármával üdvözöltek, és sürgettek, hogy csatlakozzam hozzájuk.

Takács Nándor (1983, Mór)

Költő, a győri Műhely szerkesztője.