M. Kovács Melinda prózája

Marko Slavkovic felvétele

Felkap a szél

Anna a karosszékben ül, az asszonyt figyeli, aki mozdulatlanul áll az ablaknál. Hónapok óta így töltenek heti három délutánt. Megesik, hogy már nem ismeri fel, van, hogy egyetlen szót sem váltanak, Anna mégis órákig vele marad. Az asszony máskor megállás nélkül beszél. Emlékek kúsznak elő a tudata mélyéről, nagyrészük valós, de egyre több köztük a fantázia.

– Emlékszel, Bözsikém – szólal meg hirtelen –, arra a hatalmas diófára az udvaron?

Már megint a nővérének gondolja. Valóban a megszólalásig hasonlítanak, talán ez tévesztheti meg az asszonyt. Bözsike tíz éve halott, de Anna feleslegesnek érzi, hogy ezt sokadjára is közölje. Csak bólogat mosolyogva, hát persze, hogy emlékszik, milyen büszke volt magára, amikor tízévesen feljutott a tetejére.

– Ne mondj már ilyet, Bözsi, sose tudtál fára mászni – tiltakozik az asszony. Egy pillanatra neheztelés villan a szemében, majd hirtelen bepárásodik a tekintete. – Rengeteg termést hozott, napokig árultuk a piacon, s bár nem adtuk olcsón, egy szem sem maradt a nyakunkon.

Néha belekezd egy mondatba, de az emlék késve érkezik, a szavak megtorpannak a torkában. Úgy marad, enyhén nyitott szájjal. Zavarba jön, szájához kapja a kezét, az ablak felé fordul, eltereli a beszélgetést. Anna nem szól közbe.

Eleinte csak elfelejtett dolgokat, összekevert ezt-azt, eszükbe sem jutott, hogy baj lehet. Együtt nevettek rajta, hogy a kor mennyire megtréfálja az embert. Idővel egyre gyengült a rövidtávú memóriája, az alatt a néhány óra alatt, amit vele tölt, most már háromszor, négyszer kérdezi meg, megvette-e a virágokat, mikor ültetik el a palántákat.

Évekbe telt, mire beállt a jelenlegi állapot. Egy éve fogadta fel Irént. Már nem hagyhatta magára, szükségessé vált a felügyelet, de idősek otthonáról hallani sem akart, Anna pedig nem tudta volna olyan helyre kényszeríteni, ami ellen ennyire tiltakozik. Hetekig nem talált senkit, hiába interjúztatott tapasztaltabb, fiatalabb jelölteket, mindegyikben volt valami kivetnivaló. Irént a kolléganője ajánlotta. A szomszédasszonyaként, míg kicsik voltak, sokszor vigyázott a gyerekeire, akár este is lehetett rá számítani.

Irénnel megütötte a főnyereményt, vállalta a huszonnégyórás felügyeletet, hajlandó volt beköltözni a kisszobába, és mindössze heti egy szabadnapot kért. Főzött, mosott, rendben tartotta a házat, szívesen gondozta a kertet. Évekig egy elfekvőben dolgozott ápolóként, szóval volt tapasztalata. Ha hálálkodik, leszólja. Ő járt jobban, állítja, egyedülálló, senkije sincs, mindig is kertes házban szeretett volna lakni, nem bírja a bezártságot. Sok már neki a városi nyüzsgés, a nénit is kedveli, jól megértik egymást, hallgat rá, szót fogad, így neki is van társasága. Ha tudná, milyen esetekkel volt dolgom abban az elfekvőben, csóválta a fejét, hozzájuk képest a maga édesanyja egy angyal.

Anna jön, amint lehetővé teszi a túlzsúfolt élete. Kiülnek a diófa alá, sétálni mennek, még cukrászdába is elviszi az asszonyt. Irént hiába hívja, nem tart velük. Ez a maguk közös programja, vigye csak a mamát, érezzék jól magukat, én addig felporszívózok, rendbe rakom a kertet. A hét többi napján telefonon érdeklődik. Jobb esetben alkalmas rá az asszony mentális állapota, és akár egy órát is beszélgetnek, de ha éppen rosszkor hív, csak Irént faggathatja.

Az orvos nem kecsegtet semmi jóval. Anna fél, hogy az asszony egyre távolabb fog kerülni a valóságtól, hogy képtelen lesz kapcsolatot teremteni vele. Szorongva figyeli a mozdulatait, a reakcióit, Irént kérdezi, tapasztalt-e újabb változást.

Az apját évekkel korábban veszítette el. Egész életében a ráktól rettegett, végül egy szívroham végzett vele. Az anyja váratlanul maradt egyedül, felkészületlenül érte a férfi hiánya. Néhány hónap múlva jelentkeztek az első tünetek.

A függöny ráncai átengedik a délutáni napfényt, az asszony vágyakozva szemléli a kertet.

– Sétáljunk egyet – próbálkozik Anna.
– Ma nincs kedvem.

Anna sejti, mi jár a fejében.

– Nem kell aggódnod a kert miatt. Irén majd mindent rendben tart. Csodaszép volt tavaly is.

Az asszony arra gondol, mennyire szerette a virágait. A kertjében tenni-venni, ez volt számára a kikapcsolódás. Persze, kimegy majd megint, Irén nem bánja, ha tanácsokkal látja el, besegít, együtt tervezik meg, hova mi kerüljön. Annának nem kell mindenről tudnia. Idegesíti, hogy ennyit aggódik miatta.

– Kivihetnél a temetőbe – fordul hátra. – De majd csak holnap. Most inkább ledőlnék kicsit.

Anna plédet hoz, betakarja, megvárja, míg elszundít, csak utána megy ki Irénhez a konyhába.

– Menjen haza nyugodtan, tudom, hogy sok a dolga. Én majd vigyázok rá. Mire felébred, készen lesz a vacsora.

Irén mosolya megnyugtató. Anna bólint, sokadjára is megköszöni. Az asszonynak igaza van, bőven van elintéznivalója.

*

Egyre gyakrabban tör rám a múlt. Anyával álmodom, Bözsivel, újra hatéves vagyok. A temetés napja mintha csak tegnap lett volna, tisztán emlékszem mindenre. Apám nem sírt, fogta a kezem, a másikkal a nagymamát támogatta, aki úgy tűnt, mindjárt összezuhan. Szerette anyámat, az egyetlen lánya volt. Bözsi a kezemet szorongatta.

Hatalmas űr tátongott bennem. Arra gondoltam, hogy ha mostantól megeszem majd, amit elém raknak, a teli gyomrom akkorára nő, hogy megtölti azt a nagy ürességet. Anya mindig azon aggódott, hogy keveset eszem. Olyan soványka vagy, felkap a szél, mondogatta. Biztos örül majd, ha látja, hogy megeszek mindent, a főzeléket, a tésztát, a rántott húst meg a céklát is. Azt is mondta, hogy a cékla egészséges. Csak vigyázni kell, nehogy a ruhára kerüljön, mert nem lehet kitisztítani.

Álltam a sírnál, a pap beszélt, az asszonyok énekeltek, nagymama zokogott, a nővérem reszketett. Apa szerint anya örökre velünk marad. Hallja, amit mondunk, mindent lát. Megfogadtam, hogy boldoggá teszem anyát: az üres tányér örömmel tölti majd el, nem kell aggódnia többé.

M. Kovács Melinda (1979, Dunaszerdahely)

A nyitrai Szlovák Mezőgazdasági Egyetemen szerzett diplomát.  2017-ben jelent meg A Kételyen túl, majd 2019-ben A vétkeinken túl című regénye a Garbo Kiadó gondozásában. 2021-től folyamatosan publikál, írásait a dunszt.sk, az Irodalmi Szemle, a Népszava, az Élet és Irodalom, valamint az Új Szó Szalon közölte. Néhány novellája és verse antológiákban is olvasható. 2025 szeptemberében jelent meg első önálló novelláskötete Istennek nem számítanak a részletek címmel a Womanpress Kiadó gondozásában. Tagja a szlovákiai Bázis Egyesületnek. Családjával Dunaszerdahelyen él.