M. Kovács Melinda prózája
Irene Vrettou felvétele
Tűzlétra
Úgy volt, hogy nem focizunk aznap, bringázni készültünk, csak előbb még meg kellett javítani a bicajomat, mert defektes lett a kereke, ugyanis belehajtottam egy összetört sörösüvegbe. Beni apukája megígérte, hogy rendbe rakja, ebéd után neki is fogott, de aztán kapott egy sürgős hívást, egy csivavának a torkán akadt a csirkecsont, és a gazdája olyan kétségbeesetten rimánkodott, hogy a Józsi bá azonnal autóba ült, a bicikli kereke meg ott maradt kibelezve a garázsban. A folt a belső gumin még nem tapadt meg rendesen, száradnia kellett a ragasztónak, és egyébként sem tudtuk volna Józsi bá nélkül befejezni, el kellett fogadnunk, hogy ugrott az aznapi biciklizés. Beni nem adta fel ilyen könnyen, végül is ott van nekünk a foci, támadt a mentőötlete, amihez igazából egyikünknek sem volt kedve, de valalmivel el kellet ütni az időt, míg Józsi bá megmenti a kutyát.
Legalább negyedórán keresztül kerestük a labdát, amit Beni sosem rak vissza a helyére, csak behajítja a garázsba, csukott szemmel vagy háttal az ajtónak, aztán azon röhög, milyen jó móka, hogy kiszámíthatatlan, hova gurul, pedig pontosan tudja, hogy hova: szinte mindig az autó alá. Józsi bá vérnyomása az egekbe szökik, amikor rátalál, és bosszúból különböző helyekre rejti el, hogy megleckéztesse a fiát, általában valamelyik láda mélyére vagy a krumpliszsákok alá, de Beni nem az a fajta, akire hatással van az efféle megtorlás. Az iskolában is csak a baj van vele, mert mást csinál, mint amit kellene, óra alatt rajzol, papírhatjót hajtogat vagy titkos levelezést folytat a lányokkal, ami persze gyorsan kiderül, de őt az sem érdekli, hogy havonta hívatják be a szüleit és mindenféle büntetést rónak ki rá: szobafogságot kap, nem játszhat a számítógépen, hetekig mosogatnia és porszívóznia kell.
Végül én akadtam rá a labdára az egyik polcon a szerszámosláda mögött, Beni persze azonnal kikapta a kezemből, és rohant vele az udvarra. A ház falánál jelöltük ki a kaput, és felváltva rugdaltuk egymásnak a lasztit, de mivel én találtam be gyakrabban, Beni hamar ráunt a játékra. Próbáljuk ki inkább, melyikünk rúgja magasabbra, győzködött. Mindketten tudtuk, hogy ebben ő lesz a jobb, napok óta ezt gyakorolta, de beleegyeztem, mert jó mókának tűnt. A labda minden alkalommal nagyon magasra szállt, majd az ötödik rúgásnál Beni olyan ügyesen találta el, hogy felrepült a ház tetejére, s bár fújt a szél, hiába vártuk, hogy leguruljon.
Esküszöm, igyekeztem meggyőzni a Benit, hogy nem éri meg az a vacak gumi ezt a szörnyű magasságot, hiszen már a minták is lekoptak róla. Ha valami márkás cucc lenne, amiért hónapokig könyörgött a szüleinek, és egy karácsony vagy szülinap emlékét idézné, akkor érteném a ragaszkodást, de ezt az ősrégi vacakot akár még ma pótolhatjuk, ha elosonunk érte a boltba: a heti zsebpénzünk fele is elég hozzá. Ráadásul a bátyjától örökölte, emlékezzen csak vissza, milyen dühös volt, hogy soha nem kaphatott új cuccokat, mindig csak a Pisti kinőtt ingét és megunt játékait adták oda neki. Nézze a jó oldalát, érveltem, örüljön neki, hogy felrepült, így lehet helyette egy új, ami csak az övé, és semmi köze hozzá a Pistinek.
De Beni hajthatatlan volt, ez csak két emelet, érvelt, és bizonygatta, hogy nincs az olyan magasan, a tűzlétrán ha felsurranunk, senki sem fogja meglátni, mire bárki keresne, már az udvaron focizunk megint. A tériszonyom miatt ne aggódjak, csak ne nézzek lefele, mindig koncentráljak a következő fokra, akkor nem lesz semmi baj, és amúgy is ott van körülöttünk a rács. Magabiztosan trappolt előre, világos volt, hogy nem vár meg, ha a félelmem győz, lemaradok, és megcsinálja egyedül, azt meg nem hagyhattam, hogy övé legyen a dicsőség, ha majd elmeséli a suliban a sztorit, engem meg mindenki egy gyáva senkinek tartson. Így aztán loholtam utána, mire utolértem, már három fok mögötte volt, a keze fehéredett a feketére mázolt vason, olyan erősen kapaszkodott. Tényleg nagyon gyorsan felértünk, szinte egy lélegzetvétellel letudtuk azt a néhány métert, s ahogy a fejem fölül eltűnt a Beni, azonnal megláttam a labdát: egészen a tető peremén, egy jókora tócsában várakozott. Ahogy megcsillant rajta a délutáni napfény, hirtelen nem is tűnt olyan réginek és kopottnak. Már nekem is csak egyetlen fok volt hátra, persze Beni már rohant, a víz fröcsögött a talpa alatt, ahogy egyik tócsából a másikba lendítette magát, még néhányat szökkent, és már ott is volt egészen közel, szinte karnyújtásnyira a labdától. Épp akkor léptem a tetőre, nagy levegőt vettem, ami aztán bent is ragadt, mert amit láttam, azt fel sem tudtam fogni, és még most sem bírom elhinni: mintha egy lassított felvételt bámultam volna, melyen minden egyes vízcsepp különvált, amikor a cipőjéről a magasba szökött, mert a lába megcsúszott. Nagy volt a lendület, és túl közel a perem, én viszont félelmetesen távol voltam mindentől: a labdától, a peremtől meg Benitől, de ha a nyomában vagyok, akkor sem tudtam volna mit tenni.
M. Kovács Melinda (1979, Dunaszerdahely)
A nyitrai Szlovák Mezőgazdasági Egyetemen szerzett diplomát. 2017-ben jelent meg A Kételyen túl, majd 2019-ben A vétkeinken túl című regénye a Garbo Kiadó gondozásában. 2021-től folyamatosan publikál, írásait a dunszt.sk, az Irodalmi Szemle, a Népszava, az Élet és Irodalom, valamint az Új Szó Szalon közölte. Néhány novellája és verse antológiákban is olvasható. 2025 szeptemberében jelent meg első önálló novelláskötete Istennek nem számítanak a részletek címmel a Womanpress Kiadó gondozásában. Tagja a szlovákiai Bázis Egyesületnek. Családjával Dunaszerdahelyen él.