Nagy Balázs Péter versei

Arnold Eszter felvétele

Útmutató a Nagy Balázs Péter nevén szövegeket közlő személy részére

Szerelem dolgában, kedves barátom, véleményed,
finoman szólva, kevésbé adekvát.
Viszont ha arra készülsz, hogy mégis belevágj,
mint lelkes szívsebész, néhány tanácsot fontolj meg!
Csak semmi érzelgősség, nyáladzás, hagyd
a személyes élményeket, melyek a hideg logikától
eltántoríthatnak. Elveszni a szemében,
és onnan, annak legmélyéről hozni fel
a szenvedélyes baszások emlékgyöngyeit: munka.
A milyen-volt-szőkesége-barnasága
típusú implikációk bár segítik a nyájas olvasót
szerelmed éteriségével azonosulni, felelőséggel
tartozván Sárád iránt, se nem adhatod ki,
se nem faraghatod őt márványmerev memóriád
magányába meggondolatlanul, hogy aztán
örökre ott ragadjon egy jellemző tekintet,
egy imádott mozdulat dermedtségében,
kérlelhetetlen, vigasztalhatatlan,
kisírt szemekkel bámulva rád,
visszakövetelve az önrendelkezés jogát,
hogy ne kizárólag téged nézhessen. Te pedig
úgysem mernél a szemébe nézni megint,
azokba a feketére festett sziklaszemekbe,
melyektől szédülés fog el.

Légy bölcs, mint Petri, akinek farzsebéből
laposüveg gyanánt előrángattad költészetedet,
és hallgass az okos szerkesztői szóra, miszerint
vékony a határ hatás és epigonizmus között.
Igyekezz additív maradni, semmint addiktív a Petri-líra
vonatkozásában. Persze, könnyű Petri-verset írni,
olyan, mintha gondolkodnál, de nem szabad, hogy
ez csábítson, szorítkozz a Sárád felé egyre sűrűbben kószáló
gondolataidra, vajon mit csinál most, mi van rajta,
vajon még mindig nem hord-e melltartót, annak ellenére,
hogy egy Pápa téri beszélgetés során, mikor is puszta
pajkosságból ezt felhoztad neki, jogosan
kikérte magának, hogy mi közöd hozzá, és
a következő, nyáresti alkalmon már horgolt topján
átderengett apró melle, mert végül magát a te szemeddel
látta, és tetszett, amit látott. Szóval
csak hidegen és logikusan, ne magadat, az
intellektusodat mutogassad, tedd kártékony
személyed félre néhány szöveg erejéig.
A tét itt már nem az önkifejezés, hanem a költészet maga,
persze, tudom, Sárád köré egész mauzóleumot
építenél, minden téglája egy-egy emlékkép,
forró nyári napok izzadságszagú heverészéséről,
dunai pancsolásokról, kiürült frontinos üvegcsékből
elfogyasztott Unicumokról, hajnalig tartó lelkizésekből, de
nyugalom, egy lépéssel hátrébb már nagytotálban
szemlélheted az események csak felszínesen kielégítő
jellegét. Fogadd meg régi barátod intelmét: össze ne téveszd
személyetek konvencionális szokatlanságát
szerelmetek kommersz különlegességével!

Körúti sanzon

Nem lakhatsz messze
ettől a kocsmától,
mégis milyen nehéz
összehozni egy-egy
délutánt!
Jó volna megérinteni
a másikat vagy egymás
szemébe nézni.
És lerészegedni együtt.
Nekem ez úgyis adott,
te meg a kokót váltanád
piára, élveznénk a körúti,
hirtelen erőre kapó szelet,
ahogy borítja az asztalokat,
libbenti a szoknyákat.
Erre biztosan te is kíváncsi
volnál. Velem
együtt lesnél be könnyű
ruhák alá, míg kopaszodó
harmincasként pihentetem
összefűzött ujjaim a
pocakomon. Mosolyognál
egyetértő elnézéssel,
vén kecskéznél, rendelnél egy Peronit,
amit én innék meg,
mert el sem jönnél,
mert igazából
nem is létezel.

Negatív definíció

Az én Sárám magára soha nem nyitja a gázt, soha nem
kell ifjonti intellektualizálással felmenti magamat.
Az én Sárám botfülű, a zenei ízlése helyénvaló, sőt: slay,
de unmuzikális, csak a hárfához ért, az idegeimen játszik.
Az én Sárám soha nem lesz rákos, nem amputálják apró
mellét, nem úgy szeret, ahogy a huszonévesek.
Az én Sárám érett harmincas, ismeri mindazt,
amihez nem fűlik a foga. Az én Sárám
soha meg nem halhat.

Helyzetem tehát evidens:
az én Sárámat Petriből tanulom.

Dante, Vogelweide, Petrarca, Goethe,
Petőfi, Juhász Gyula, Ady, József Attila,
Petri vagy Bödecs Laci szülte.
A fentiek közül bárki, akinek valaha
köze volt az én Sárámhoz.
Sötét víz csorog belém,
és elmerülök Sárámban.
Ez kell legyen a szerelem,
mármint a szavak szintjén,
az én Sárám sokat ad a verbalitásra,
sokat beszél, de soha nem fecseg,
és mikor hallgat, hallgatása
metszi és alakítja a személyiségemet.
Az én Sárámat pont olyan kínozva szeretem,
ahogy nárcisztikus emberhez illik,
húzd-meg-ereszd-meg, legnagyobb szerelmi
ömlengéseimet is úgy zárom, hogy na jó, azért nem
vagy egy Palvin Barbi, nem mintha én egy Závada Péter
vagy Simon Marci lennék. Az én Sárám mindig
kikérte magának, ha barátnői felőlem érdeklődtek,
mintha csak egy fütyihez lehetne viszonyítani az identitásomat,
az én Sárám ennél sokkal rétegzettebb,
de bizonyos társadalmi konvencióktól még ő sem
mentes, és mit mondtál, mi van a Balázzsal,
kérdeztem, hát mit, az igazat, hogy beléd
fogok szeretni, de amúgy most váltottam munkát
és két szövegem is megjelent,

de nem, az én Sárám nem író, a művészethez
annyi köze van, hogy relatíve tájékozott, lakásában
pedig düledező borosüvegek és sörösdobozok
várnak visszaváltásra, mint egy elképzelt
pesti művészlakásban 2025 tájékán,
fehérre meszelt falaira avítt mintákat firkált
és drága albumokból vagdosott ki néhány
Bosch-kreatúrát, de nem, mégsem,

az én Sárám takaros kis kertesházban él, felszedi
mosolyogva kutyám után a kutyaszart, locsolja
nyárestéken a sövényt, nyírja a füvet, Kifliről
rendel, behűti az ajándék bort, tesz-vesz a kamrában,
port töröl, és míg én az étkezőasztalnál valami
dögunalmas tanulmányt írok, mögém lép, puszit ad,

de nem, nem, az én Sárám adóellenőr, törékenyen
nő ki a közigazgatás sivatagából egyszál nárciszként,
és úgy hallgat, mint a virágok: csak ha törik, akkor
reccsen alig hallhatóan,

de nem, Sárámat gimnázium óta ismerem,
amióta volt egy hét, hogy helyettesítették
az angol tanárt és mi rádőlve a padra egymást
néztük, beleszerettem a szögletes arcába,
ő az én szomorú, barna szemembe, azóta
volt két abortusza és egy elvetélt házassága,
és egyikhez sincs semmi közöm, de nem,
egyik sem az én Sárám.
Az én Sárám nem létezik, meg sem született.
Ezért vagyok annyira szerelmes.

Kezdettől

Mikor felsírtam a szülészeten,
három kiló tömény fájdalom,
Sárám könnyezni kezdett.
Mikor anyámat deflorálta
apám, és kifejezetten élvezték,
Sárám súgta apám fülébe, hogy
óvszer nélkül még nagyobb a kéj,
és lőn. Sárám szurkolt annak
az egy szem hímivarsejtnek, és
végül elégedetten csettintett.
Mikor járni tanultam,
ő támogatott a kiságyig,
azóta is ezt teszi. Sárám
volt az elnéző osztályfőnököm,
aki elmagyarázta anyámnak, hogy
azért vagyok hülye matekból,
mert Tandorit olvasok a pad alatt,
és anyámban Sára volt a
bűntudat, amiért összetaposta
a gombfocimat.
Mikor írni tanultam, az
„s” betű volt a kedvencem,
mert buján tekergőzik,
mint Sárám teste immár
valaki más karjában.
Gimnáziumban Sárám nevelte
nagyanyám daganatát, hogy
megtanuljam mielőbb,
mi a gyász, hogy aztán,
ha Sárámat veszítem el,
már régi jó barátként fogadjam.
Első, tétova és béna verseimet is
róla írtam, és Sárám ott állt
a papír fölött, kevélyen mosolygott
a megbicsakló hím- és nőrímek
dilettantizmusán.
Sárám súgott egyháztöri és
leíró grammatika vizsgán,
miatta van diplomám.
Mikor odaléptem Sárámhoz
egy DJ-pult előtt, és
megkérdeztem, akar-e Sárám
lenni, belegyezett.
Azt azonban nem sejtettem,
hogy talán már meg is unt,
de szeretni fog akkor is, ha
elgyászoltam a puszta
lehetőségét is annak, hogy ne
csak papíron legyünk egymáséi.
Sárám szerint a szerelem káros a
lélekre, de én mindent neki köszönhetek.

Nagy Balázs Péter (1994, Budapest)

Költő, 2016 óta publikál, a FISZ tagja.