Szerényi Tamás novellája

Alagi Mihály felvétele

 

Fuvar

 

A főút mellett, egy buszmegállóban várakozott. Valamikor csárda állt azon a helyen, amíg le nem égett. Csak egy keskeny, leaszfaltozott beugró maradt utána. Azóta a távolsági busz ott is megáll.

Sorban húztak el mellette az autók és a kamionok, időnként egy-egy motor is elsuhant, de főleg teherautók jártak. A közúti áruszállítás virágzott arrafelé.

A második cigijét nyomta el, mikor egy ismeretlen furgon lassított, majd félreállt. Az elejét piszkosszürke foltok pettyezték, szutyok lepte be az ablakokat, a motorháztetőt és a szélvédő egy részét is. Ahogy közelebb ért, rájött, nem festékkel öntötték le. A kocsin világított a madárszar, mintha felváltva fészkeltek volna rajta galambok, fecskék meg mindenféle vízimadarak. Erre gondolt, mikor a sofőr intett neki.

Nem értette, miért ilyen autóval kellett jönni. Bizonyára nem volt kéznél jobb, amúgy sem egy előrelátó ember ült benne. Ezúttal is késett vagy nyolc percet. Nyilván a saját hibája is, hogy rábízta a feladatot másvalakire, és ez a másvalaki egy ilyen madárszaros furgonnal állít oda.

Amint letette magát az ülésre, a vezető biccentett és gázt adott, ő meg alig tudta behúzni az ajtót. Émelyítette a bagószag.
Letekerte az ablakot, majd felnyúlt a válla fölé, de keze a levegőt markolászta. Az öv hiányzott.

– Úgy volt, hogy a kocsi rendben lesz – törte meg a csendet.
A sofőr egy pillanatra széttárta az ujjait, aztán ismét megmarkolta a kormányt.
– Rendben is van. Én úgy látom.
– Az nem ilyen.
– És ha időbe fizetsz, az milyen? – mordult rá a sofőr. A rozsdás hamutartó tele volt félig szívott csikkekkel. Az egyik szálból vékony füstcsík kanyargott.
– Még neked áll feljebb? – kérdezett vissza a másik ingerülten. – Különben mire kellett volna az a pénz, he? – a kis- meg a hüvelyujját égnek emelve beszélt. – Csak nem piára?
– Ennivalóra – felelte a sofőr.
A másik ránézett. A sofőr arca árnyékban volt, amitől csak még beesettebbnek tűnt.
– Ennyire szarul állsz?
– Álltam már jobban is. Különben nem lennék itt.

A sofőr hunyorogva előrehajolt. Távolabb, a látóhatár szélén remegett a levegő. Megtörölte a homlokát, majd megigazította a napellenzőt. Közben lecsúszott a sávról, de egy kapkodós mozdulattal visszaterelte középre az autót.
– Mondhattad volna, hogy ennyire sürgős.
– Akkor időbe kifizetsz? – kérdezte a sofőr, majd rálépett a fékre. A furgon lelassult, ahogy utolértek egy teherautót.
– Lehet, tudtam volna valamit.
– Elég nekem, hogy ezt tudod.

Válaszolni akart, ám a furgon hirtelen áttért a szemközti sávba. A sofőr le akarta hagyni a platós kocsit, miközben szemből is jöttek. A furgon alig gyorsult, a sofőr mégsem adta fel, tovább nyomta a gázt. A szemből érkező hosszan dudált. A sofőr a pedált taposta, kereste a rést, ami nem volt. Tovább rohantak egymás felé. A közelgő csattanás már ott remegett a levegőben.
– MIAKÚRVAISTEN?! – üvöltötte az anyósülésről, és a kormány felé kapott, de a sofőr gyorsabb volt. Alig pár méter választotta el őket, amikor a platós kocsi dudálva fékezett. A furgon kivágódott jobbra. Épphogy befértek.

 

*

 

Délnek mentek tovább, a sebességkorlátozást betartva. Ilyenkor, békés hétköznapokon általában nincs gond a forgalommal. Legalább azzal nincs, gondolta az anyósülésen, miközben visszaszámolt: még húsz kilométer. Még tizenöt. Tíz. Ha feltűnt előttük egy lassabb autó, idegesen fészkelődni kezdett.

– Oda fogunk érni – mondta a másik. – Nem kell aggódni.
– Nem is ezen aggódok.

Letértek egy mellékútra, onnan pedig át egy földútra. A szik marta csapás – alig szélesebb, mint egy keréknyom – meglepően egyenletes volt, a nap, a szél és az övékéhez hasonló autók koptathatták simára.

Az út egy gazdaság mellett is elhaladt. A bádogtábla szerint pálinkafőzde volt, bár nem lengte körül a jellegzetes cefreszag. Befordultak a kapun, majd a ház előtt elgurulva megálltak egy szilvafa alatt. Egy másik furgon és egy Simson mellett.

A sofőr leállította a motort, majd elővett egy doboz cigit. Amíg a gyújtóval vacakolt, ő előrement. Már a tornácon kopogott a cipője, mikor a sofőrnek végre sikerült rágyújtania.

A „főzde” ajtajából nagydarab, vörös képű alak figyelte őket. Félig áttetsző napszemüveget viselt, sűrű, fehér haja gyorsabban őszült, mint ahogy a vonásai öregedtek. Kezet nyújtott az érkezőnek.
– Kívánok! – mondta ő, de a házigazda nem szólalt meg. Láthatóan melege volt, és emiatt mintha a szavakkal is spórolt volna.

A sofőr nem ment közelebb. „5 méteres körzetben tilos a dohányzás” – hirdette az ajtón egy felirat. A fickó betartotta, a körön kívül dohányzott.

Miután a látogató és a házigazda kezet ráztak, az ősz hajú átnézett a két jövevény feje fölött. Szemügyre vette az autót.
– Nem lehetséges – mondta.
– Miért?
– Vele nem – bökött a sofőrre.

A sofőr hallotta, de nem szólt semmit, csak hosszan beleszívott a cigarettába.

– Nem lesz gond – mondta ő, kissé lehalkítva a hangját. – Ha kell, én…
– Nem kell – intette le az öreg a homlokát törölgetve. – Hogy néz ez ki? – kérdezte, miközben a zsebkendőjével legyezni kezdte magát.
Nem lehetett tudni, hogy a kocsira vagy a sofőrjére gondol.
– Rendbe lesz hozva, mire szükség lesz rá – mondta a másik.
– Eddigre kellett volna.
– Még van időnk.
– Ez nem az időn múlik – legyintett az öreg, majd krákogni kezdett. – Túl nagy kockázat.
– Ha helyzet van, nem ilyen.
– Ez itt nem helyzet? – kérdezte az öreg szemrehányóan.
– Nincs más, aki megcsinálná.
– Ember mindenre van – mondta. – Csak meg kell találni.
– És addig ki csinálja meg?
A házigazda nem válaszolt. A furgont bámulta, mintha kiolvashatná belőle, mi fog történni.

Szótlanul álltak egy darabig. Ő az ősz hajút, az ősz hajú a kocsit nézte. A sofőr elnyomta a csikket.
– Mossátok le valahol – mondta nagy sokára az öreg.
Ő egy pillanatra lehunyta a szemét, majd biccentett. Már épp fordult volna, amikor az öreg elkapta a karját.
– Ez volt az utolsó – súgta neki.

A házigazda kopogtatott az ajtón, mire felbukkant két tagbaszakadt fickó. Szerszámosládákat cipeltek, elkezdtek berakodni a kocsiba. Addig az öreg és ő elvonultak. A sofőr szemmel követte a bepakolást, a két férfi nem törődött vele.

Miután végeztek, az öreg különösebb ceremónia nélkül útjára bocsátotta őket. Hosszan nézett utánuk, ahogy autójukkal a port felverve elhajtottak.

 

*

 

Miközben a sofőr próbálta a kocsit az úton tartani, ő az elhangzottakon merengett. Aztán megszólalt.
– Állj félre.
– Mi van?
– Mondom, állj félre!
A sofőr indexelés nélkül lehúzódott. A kocsi lassan megdőlt, aztán visszabillent, jobb elsőkereke félig a levegőben maradt.
– Ezt nem csinálhatod, Jóska.
– Mit?
– Ezt.
– De mit?
– EZT! – kiáltotta a madárszaros plexire mutatva. A szürke mocsok a szélvédő sarkát is egészen belepte. – Rendes furgon, ennyit kértem. Kevesebbért is ültek már.
– Itt a kocsi, nem? – kérdezte Jóska, és bekapcsolta az ablaktörlőt. A fekete lapátok messze a madárszar alatt kalimpáltak.
– A kocsi itt van. Csak mi nem leszünk itt legközelebb.

Az ablaktörlő tett még néhány tétova kört, majd lehanyatlott.

– Én biztos nem leszek…
– Ezzel meg mit akarsz?

Jóska a szélvédőt bámulta. A piszok furcsa alakzatokba rendeződött az üvegen.

– Megint be kell vonuljak.
– Arra kellett volna a pénz?
– Megoldottam.
– Mindig megoldod, tudom én. És valahogy ezt is meg fogod – mondta ő. – Csak az a kurva cigi ne lenne…
– Meg ez a kurva élet! – vágta rá Jóska szinte kedélyesen.

Ő felnevetett, aztán hosszú másodpercekig a szélvédőn túli tájra meredtek.

– Na, induljunk – mondta végül a sofőr, és a keze már a slusszkulcson volt.
– Várj! – szólt rá a társa. – Biztos?
– Még ezt az egyet hadd csináljam meg rendesen – felelte Jóska, és elforgatta a kulcsot.

A motor keservesen felköhögött.
A döngölt rész hamar kifogyott alóluk, egy göröngyösebb szakasz következett, de a furgon a kelleténél jobban hánykolódott rajta.

– Remeg a kezed, Jóska. Sokat ittál?
– Egy kortyot se, azért remeg. Az orvos mondta.
– Ki nem szarja le, mit mond? Ha betartasz mindent, amit kér, abba pusztulsz bele… Nesze! – mondta, és a zsebéből előkapott egy laposüveget. Jóska meghúzta, majd visszaadta. Nagyokat nyelt utána, de az autó mozgása lassan kisimult. Az út menti kukoricatáblát repceföld váltotta fel.
– Mire készüljek? – kérdezte, miután kiértek a köves útra.
– Hatot kell áthozni – mondta a másik.
– Gyerek van köztük?
– Az mindig van. Most három is.
– Akkor adj még – szólt Jóska, és magához vette a laposüveget.

 

 

Szerényi Tamás (1991, Nyíregyháza)

Író, 2023 óta a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) tagja. Versei és novellái jelentek meg többek között a Látó, a Kalligram, az Apokrif, illetve a Kortárs folyóiratokban. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással (elsősorban reklámszövegekkel), de az ELTE filmszak egykori hallgatójaként filmekről, sorozatokról is értekezik. Portréját Szirák Sára készítette.