„A jövő csak bizonyos szempontból kiszámítható” – Plonicky Tamás interjúja H. Nagy Péterrel

A fotók H. Nagy Péter archívumából valók

 

H. Nagy Péter irodalomtörténész, popkultúra-kutató, a Selye János Egyetem oktatója. Több tucat önálló kötetet írt, jelent már meg könyve Ady Endre verseiről, a szlovákiai magyar líra paradigmáiról, Lady Gagáról, valamint a karantékultúra legfontosabb műveiről is, és még sorolhatnánk… A bricolage-technikával íródott SF-monológok azonban még ezen a sokszínű pályán is egyedülálló, ugyanis ez az első verseskötete. Erről, a keletkezés körülményeiről, továbbá a mesterséges intelligencia lírára gyakorolt hatásáról is beszélgettünk vele.

 

SF-monológok című első versesköteted bricolage-technikával készült, és ahogy a könyv hátlapján olvasható: „mindegyik vers végén a »H. Nagy Péter gyűjtése« meghatározás szerepelt a folyóiratközléseknél”. Mit jelent a bricolage-technika? Hogyan értsük itt a „gyűjtés” szót?

A barkácsolás kifejezést több területen is használjuk, alkalmazzák például az evolúció leírására is; művészi technikaként a montázs és a kollázs mellett olyan eljárást jelöl, amely meglévő, idegen, átvett elemekből, különböző médiumokból származó töredékekből állít elő valami újat. Az innovációt a rekomponálással köti össze, nem az originalitás hajszolásával, belátva, hogy a művészi tevékenység soha nem előzmény nélküli. Jellemző ez a technika például az Esterházy- vagy a Garaczi-prózára, illetve a Kovács András Ferenc-költészetre is, de természetesen az utóbbiak nem írhatók le teljes egészükben pusztán ezzel a képlettel. Az elmúlt években a karanténkultúrában volt észlelhető a barkácseljárások reneszánsza. Az SF-monológok című kötet koncepcióját is ez a barkácstechnika határozza meg: a szövegek lényegében idézetekből állnak össze, vagy azokból származó részletek átírásai. A „gyűjtés” terminus ebben a közegben éppen azért alkalmas a módosított szerző-funkció jelölésére, mert a versek – többféle értelemben is – „együttalkotás” eredményei. A „gyűjtő” – a „szövegválogatóhoz” némileg hasonlóan – arra utal, hogy a sokféle szerzőtípus közül az SF-monológok (mármint az egyes versek) nem a semmiből jöttek létre, hanem más alkotók műveinek felhasználásával készültek, és valaki – fáradságos munkával – összegyűjtötte ezeket; ami azt a hatást kelti, mintha ezek a művek már „elkészültek” volna valahol valamilyen formában az újrahasznosításuk előtt.

 

A populáris kultúrába tartozó sci-fi és fantasy regények gyakran tartalmaznak versbetéteket, itt azonban mégsem erről vagy ezek lejegyzéséről van szó: az SF-monológokban a lírai alkotások versként betördelt prózai szövegrészletek. A versek „szerzői” teljes néven szereplő fiktív regénykarakterek, a művek címei pedig azonosak a megidézett könyvek címeivel. Hogyan jött az ötlet a kötet megírásához? Mi alapján válogattad ki a megidézett popkulturális műveket?

Valóban, ebben az esetben nem a szövegközi versek kategóriájáról van szó. A megfelelő idézetek kiválogatása hosszú és véletlenszerű, ugyanakkor reflektált folyamat, tulajdonképpen arra megy vissza, hogy évekkel ezelőtt egy China Miéville-regény olvasása közben felfigyeltem rá, hogy bizonyos mondatok versként is megállják a helyüket a szövegkörnyezetből kiragadva, de mégis megőriznek valamit az eredeti mű tartalmából, valamely rétegéből. Kivágtam őket, és minimális alakítással, melyben igen fontos komponens a vizuális elrendezés is, megszületett az első, a sebek és az emlékek közti párhuzamot kibontó SF-monológ. Ezzel a darabbal indul a kötet. Az SF-monológok alapanyaga szintén részben véletlenszerű: az elmúlt tizenöt évben olvasott sci-fi- és fantasy-, horror- és weird-művekből áll, de mindenkor az adott regény elolvasása közben dőlt el, hogy készül-e belőle monológ vagy nem. A legtöbb regényből nem készült. De nyilvánvalóan bármelyik alkalmas lehet efféle szelekcióra, mondatkollázs elindítására, majd barkács típusú kombinációra, csak nem találtam rá a megfelelő sorokra. Ez rengetegszer előfordulhatott; ám ha a figyelem fókuszába kerültek versszegmensekké alakítható részletek, akkor ezeket kijelöltem, és az olvasás folytatása során már figyeltem arra, hogy hátha kiegészíthetők lesznek az adott mű további részeiből. Aztán évek hosszú során át kezdett a válogatás alapján körvonalazódni, hogy az anyag megállja-e a helyét kompozícióként. Az utómunka közben pedig kialakult a könyv önálló koncepciója, kiestek darabok, közeledtek egymáshoz bizonyos kontextusok és így tovább, amíg létrejött a szerzői változat.

 

A Keserű Józseffel és L. Varga Péterrel tartott komáromi könyvbemutatódon elhangzott, hogy ez az ötvenkét vers tulajdonképpen ötvenkét különböző módon van jelen a kötetben. Mit értettetek pontosan ez alatt? Mennyire meghatározó ebben a kérdésben a versek tördelése és a különböző posztmodern idézettechnikák felhasználása?

Az ötvenkét vers ötvenkétféleképpen viszonyul a saját erdetijéhez vagy származási helyéhez. Van köztük olyan is, amely identikus a fordítással, de olyan is, amely teljesen random módon építkezik az adott regényből. Innen nézve az egyes darabok ötvenkétféle módon működtetik az idézettechnikákat, az átvétel különböző változataira irányítva a figyelmet. Mindez valóban a formakezelésben is tetten érhető, a versek vizuális megjelenítése egymáshoz képest szintén egyedi. Tehát az idézés jellege és a szöveg képi elhelyezkedése egyaránt dinamikus, nem hagyja nyugvópontra jutni a versszerűség kritériumait és a koncepciót. A kötet kohéziója nem a metrikában, nem a szabályos alakzatokban és nem a stabilitás műveleteiben keresendő elsősorban. Másfelől a sci-fi-művekből származó fragmentumok sok esetben kanonikus lírai alkotásokkal kontaminálódnak az újraírás és az újraszituálás során, és ebben a látásmódban valóban helyenként felismerhetők bizonyos posztmodern szövegkezelési technikák. Ilyen például, hogy csak egyet emeljek ki hirtelen, a nézőpontváltásra épülő távlatszerkezet alkalmazása, de ezt valószínűleg akkor érzékeli az olvasó, ha jól ismeri a pretextusként szétdarabolt regény karakterépítését és elbeszélői perspektíváját.

 

A kötetben megjelent versek tematikailag és hangulatukban is összefüggenek. A lírai alkotások többségében a magány, az elszigeteltség és a tudományos kérdések boncolgatása mellett az irónia is fontos. Feltételezem, hogy az összeállításnál cél volt, hogy ezek a szövegek tematikailag is kapcsolódjanak egymáshoz…

Ez a feltételezés csak részben releváns. A tematikai kapcsolatrendszer észlelhetősége magából a science fiction horizontjából és extrapolációs jellegéből adódik. Ez nem azt jelenti, hogy minden sci-fi ugyanarról szól, hanem azt, hogy felfedezhetők olykor bennük közös mikromechanizmusok, érdeklődési területek vagy tematikai rétegek. Minél szűkebb halmazát vesszük szemügyre a sci-finek, annál inkább így van ez. A kötet szerkezetét, bármilyen meglepő is első hallásra, az olvasás sorrendje határozza meg. Tehát a monológok nagyjából a keletkezésük időrendjét követik, mint a kommentárok egy olvasónaplóban. De természetesen itt-ott belenyúltam ebbe a lineárisnak tűnő folyamatba, hogy bizonyos hangsúlyok jobban érvényesüljenek. A kötetkompozíció amúgy is szívügyem, próbáltam legalább annyit elérni, hogy a könyv a megkomponáltság látszatát keltse, de a véletlennek is nagy szerepe van abban, hogy az egyes darabok illeszkednek egymáshoz. Az SF-monológok (a kötet egésze) ebből a szempontból partitúraszerűen „viselkedik”, lehetőséget kínál arra, hogy a befogadó előállíthassa versről versre haladva a maga kalandját, miközben – a centrumokat megkerülve – a szövegek sajátos, sokszor a líra terepén szokatlan, egyedi világával is szembesül.

 

A versek nagyon rétegzettek és komplex módon értelmezhetők: amellett, hogy utalnak például egymásra, önmagukra és az írás/alkotás folyamatára (pl. Orlando Venetti Diaszpóra című verse a „test korszaka véget ért” sorral végződik, és a következő Lededje Y‘breq Közelkép című verse azzal a kérdéssel kezdődik, „hogy vajon melyik lehet az avatár igazi énje?”), olykor még a kötet egészére is reflektálnak (erre példa a könyv utolsó verse, amely a végről, a lezárásról, a csattanóról szól); néha az az érzésem, hogy a lírai alkotások nemcsak kapcsolódnak, de mintha egyfajta hálózatot is alkotnának. Jól érzékelem ezt a rétegzettséget és hálózatiságot?

Igen, abszolút jól. Az önreferencialitás fontos tulajdonsága a monológok egy részének, lényegében a kötetben mindvégig előtérben van. A könyv komáromi bemutatóján, melyre az imént hivatkoztál, L. Varga Péter ezt a jelenséget Isaac Dan der Grimnebulin Perdido pályaudvar, végállomás című, China Miéville regénye alapján született monológjának felolvasásával és rövid értelmezésével mutatta be. Ebben a szövegben tényleg jól nyomon követhető, miről van szó, a sorok többsége megkettőződik a téma/motívum és az írás/íródás akciója mentén. Például ilyen sor mindjárt a vers elején a következő: „Idegen gondolatok porcogóin nyámmogok”, amely egyszerre utal a beszélő idegállapotára, a materializálódás eseményére és a monológ közvetett beszédhelyzetére. A duplikátumok itt valójában már az első sortól, a Hölderlin-rájátszástól kezdve meghatározzák a monológ felépítését és retorikáját. Ugyanígy a kötet egészére vagy az egyes darabok hálózatba illesztésére tett önkéntelen utalásokra is felfigyelhetünk. Olyan hálózatról lehet itt szó, amelyben minden elem egyenrangú, de abban mégis különbözni fognak, hogy az olvasó melyiket/melyeket tudja ellátni több „csatlakozással”. Illetve a belső utaláshálóban az egyes versek közti útvonalak erőssége is különbözhet aszerint, hogy észleljük-e a csomópontokhoz vezető szálakat. Az egyikhez többet hozzá tudunk rendelni (a Grimnebulin-vers például ilyen), míg másokhoz kevesebbet, vagy egyszerűen csak távolabbi a kapcsolat. A kötetkompozíciókban a vég alakzata szintúgy fontos komponens, a záróhelyzetbe került darab áthelyezése a sorozat végére tudatos döntés eredménye volt: a Kék emlékezetű Föld ráadásul éppen egy jövőbeli találkozásról szól, tehát úgy zárja le a kötetet, hogy egyszerre képes felvillantani a befejezés aktusát és a nyitottságot.

 

 

Érdekesség, hogy a kötetben megszólaló lírai beszélők többségében a jövőt/a jövő változásait mintha hideg tényszerűséggel/profizmussal kezelnék; a regénykarakterek nem vagy kevésbé mondanak értékítéletet a tudomány okozta változásokról. A válogatásnál mennyire volt célod, hogy azokat a karaktereket idézd meg, akik elfogadják a tudomány fejlődését és ebben a fiktív világban próbálnak meg kiteljesedni?

Itt megint utalhatunk a science fiction egyik sajátosságára, hiszen a sci-fiben hemzsegnek az ilyen karakterek, akiknek a világa ráadásul a saját perspektívájukból tekintve nem is annyira fiktív. Másrészt a tudomány és az irodalom kapcsolata régóta foglalkoztat, így mindez úgy is felfogható, hogy tudattalanul is azokra a részletekre figyelek fel egy-egy regényben, melyek ehhez a kontextushoz hozzájárulnak valamivel. Másfelől a karakterek kiemelése nyilvánvalóan követ vagy inkább létrehoz egy olyan mintázatot, amely valamennyire modellálhatja a sci-fi tudományképének összetevőit, modális és morális sokféleségét. Egyébként az SF-monológokban ez bizonyosan fontos témacentrum, méghozzá olyan, amely – meglepő módon – képes párbeszédbe lépni a líra közelmúltbeli hagyományaival is, mint például a gépszerűség kérdésköre, a mesterséges viszonyokat előfeltételező jelképzés modern felfogása vagy a poszthumán gondolkodásmód. De észre kell vennünk azt is, hogy a karakterek között sok a női regényszereplő, ahogy mesterséges intelligencia is akad közöttük. A férfifiguráknak is csak töredéke tudós, illetve olyan alak, mint a fentebb citált Grimnebulin, akinek a tevékenysége alapján azonnal látszik, hogy neki abban a világban mást jelent a tudomány, mint nekünk. Itt a határ tényleg a csillagos ég, hiszen a sci-fik egy jelentős része kísérletet tesz a tudomány határainak kitágítására és a fizikai törvények jellegének átgondolására. A kötet karaktertérképét ezek fényében inkább hibridnek mondanám, nem feltétlenül olyannak, amely – a tudományfelfogás és a mindennapi élet politikája tekintetében – egy irányba mutat.

 

Halmai Tamás a Kozmosz költészete című kritikájában azt írja az SF-monológokról, hogy a líraibb szövegekkel és Ady, Babits vagy Hörderlin idézésével a szépirodalom kedvelőit, míg tematikájával és az ismert sci-fi és fantasy regényekből kivett szó szerinti részleteivel a populáris irodalom olvasóit célozza meg. Kimondható, hogy ez a verseskötet átmenetet szeretne képezni a szépirodalom és a populáris kultúra között?

Természetesen ki lehet mondani; és érdemes is eltűnődni ezen, hiszen Halmai Tamás észrevételei könnyedén beláthatók, ugyanakkor más következményei is vannak. Az említett „kettős kódolás” a kötet előszavában is felmerül, de a recenzió nem ezt visszhangozza, hanem ténylegesen ráérez a kötet elhelyezkedésének egyik legfontosabb dilemmájára. Szerintem nem kell előre eldöntenie az olvasónak, hogy a lírának lehet-e valamilyen köze a popkultúrához, majd az olvasás során megtapasztalja ezt. Véleményem szerint a líra rengeteg mindennel érintkező kapcsolatrendszer, a dalszövegtől kezdve a performanszon át a filmig. Ha valaki úgy szocializálódott, hogy a líráról kialakult képében rögzülnek úgynevezett „nagy lírai témák”: természet, szabadság, szerelem, satöbbi, akkor nyilvánvalóan ennek a kapcsolatrendszernek bár kitüntetett, de mégiscsak egy kis szeletét fogja a líra fogalmához társítani. Az SF-monológokban olyan társítások figyelhetők meg, melyekben egyenrangú funkciója van a költészeti hagyománynak és a popkultúrának. Másfelől a populáris kommunikáció áttetszőségre épülő nyelvhasználatát a líra felől deformálja, így a különböző platformokon az egymástól addig távol tartott beszédmódokat közelíti egymáshoz vagy egymásban tükrözteti. És fordítva, a lírai közléstechnikákat a popkultúrában elterjedt apokaliptikus témák, fantasztikus szcenáriók versszerű átkonvertálására használja. Ennek egyfelől az a „hídfunkció” lesz a velejárója, amelyről Tamás a recenziójában beszél; másrészt sokszorozza, de minimum megkettőzi a befogadás lehetőségét is, hiszen egyikünk sem képes egy mű minden rezdülését, utalását uralni; illetve lesz, akiknél a tájkép egybefolyik, másoknál pedig aszimmetrikus marad a szisztéma.

 

Kicsit visszatérve a líra, a tudomány, a jövő és a sci-fi témájához: többször teszteltem a mesterséges intelligencia „költői tehetségét”; néhány mai kulcsszót beírva megkértem a chat gpt-t arra, hogy írjon egy verset: meglepő eredmény született. Az AI néhány másodperc alatt szerkesztéssel akár irodalmi lapban is közölhető lírai műveket hozott létre. Mennyire alakíthatja át a jövő líráját a mesterséges intelligencia? Véleményed szerint hogyan hathat ez napjaink költészetére?

Tele van, kérném, a világ megíratlan költeménnyel; az AI pedig képes hozzáférhetővé tenni ezt a mérhetetlenül kiterjedt potenciális archívumot. Az AI közreműködésével generált versek valóban közölhetők, sőt, ha megadjuk, hogy kinek a nyelvén készüljenek, akkor világossá válik, hogy a stílus is reprodukálható. Ez nemcsak a szerző mint versgeneráló elme jelenségét gondoltatja újra, de azt is beláthatóvá teszi, hogy a gondolkodás szintúgy algoritmusok függvénye. Ugyanakkor ezt a szituációt megközelíthetjük a tudat egyedisége felől is, hiszen a költészet nem pusztán a verseket (mint végeredményt) jelenti, hanem rengeteg folyamatot, amelyek a versírás-készítés közben működésbe lépnek. Mivel a tudat olyan, mint az ujjlenyomat, ezért sokak számára az alkotás maga a lényeges, nem csak az, ami a végén nyelvként megmarad. Az AI rengeteg ezzel kapcsolatos beidegződést dönt meg vagy helyez új perspektívába, mégsem állapodhatunk meg abban, hogy a költészetnek befellegzett. De szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az új technológiával megváltoznak az „írás” lehetőségei, amely immár nem tekinthető emberi privilégiumnak. Ez minden bizonnyal kedvez a „technokrata líra” fellendülésének, ugyanakkor az említett tudati tényező miatt a költők egy része továbbra is ragaszkodni fog ahhoz, hogy – irányzati elköteleződés nélkül – ne pusztán írja, hanem megélje közben azt, hogy mit jelent számára a költészet. És ez valószínűleg az olvasókra is igaz. Gondoljunk el egy jövőbeli világot, amelyben minden szöveget mesterséges intelligenciák generálnak a születési anyakönyvi kivonattól az eposzokig. Egy ilyen társadalomban is lesznek különcök, akik hirtelen ráébrednek arra, hogy ők is tudnak alkotni, nem érzik magukat otthon „a készen kapott dolgok kultúrájában”, és megpróbálják a lehetetlent: írnak valamit, ami szerintük csak rájuk jellemző. Még ha ez azonnal kisajátíthatóvá és másolhatóvá válik, akkor is élnek a költészet adta önépítés lehetőségével. A másik változat egy olyan poszthumán világ képe, amelyben az emberi tudat integrálta a mesterséges intelligenciát, szimbiózisba lépett vele, mert megtanulta, hogy a két „szubjektum” együtt hatékonyabb és kreatívabb. Ebben a világban az AI-k társalkotói az embernek és fordítva. Erre az utóbbira már több példa is van a kortárs költészetben, a magam részéről fontos kötetnek tartom például Balaskó Ákos A perceptron gyermekei című verseskönyvét. Tényleg remek példa a költészet és a tudomány, illetve a mesterséges intelligencia és a komponálás kapcsolatára. Ez a szempont egy ideje tényleg megkerülhetetlen, a jövő pedig részben attól függ, hogy megértjük-e ennek az állapotnak a következményeit és a lehetséges buktatóit. Minden médium ott hagyta a nyomát a költészeten, nincs ez másképp az AI esetében sem.

 

Várható folytatása az SF-monológoknak? Min dolgozol jelenleg? Mikor várható az új H. Nagy Péter-kötet?

Kezdjük a végéről; a napokban jelent meg a Karanténkultúra: Örökség című könyvem, ez tehát részben már a múlt. Jelenleg több könyvtervem is van, az egyiket emelném itt most ki ezek közül, mert ha minden jól megy, akkor ez jövőre meg is jelenhet. Az egyik kiváló tanítványommal, Ešek Németh Csillával készítünk egy intermediális kiadványt, amely elsősorban Csilla tetkóművészetét mutatja be bő képanyag segítségével. A vizuális anyaghoz társítunk rövidebb szövegeket is, melyek a tetoválásokon látható figurákhoz (popikonok, tudósok stb.) kapcsolódnak. Ezt a két területet próbáljuk aztán egy olyan kiadványban összefűzni, amely a kettő összefolyatására, egymásba játszására épül. Tetkókönyv a projekt munkacíme, a kivitelezéséhez profi tördelőre van szükség, perpillanat úgy tűnik, hogy ez az Abacus+ kiadóval megoldható lesz. Mindeközben egyetemi tankönyveken és egy saját tanulmányköteten is dolgozom, és ha időm engedi, akkor bizony folytatni fogom az SF-monológokat is. Mivel a szóban forgó kiadvány tizenöt évig készült, nem merem azt mondani, hogy hamarosan érkezik a folytatás. Lehet irodalomtechnológiákkal foglalkozni lassan is… A könyv megjelenése óta mindenesetre egy SF-monológot már összeraktam Robert Charles Wilson Kronolitok című regénye alapján, és közben pont arra gondoltam, hogy rengeteg olyan mű áll a rendelkezésünkre, melyekből valószínűleg kinyerhetők monológok, akár előre elgondolt koncepciók alapján is lehet válogatni. Figyelni fogok erre a továbbiakban, mert ahogyan a tudomány, úgy a sci-fi sem áll meg. Aztán meglátjuk, hogy mikor jön össze egy SF-monológok a négyzeten. A jövő csak bizonyos szempontból kiszámítható.