Közeledés a „Transzcendens Fülhöz” – Papp Gréta interjúja Takács Nándor költővel

Takács Nándor Burok-völgyben, Bakonykútinál 2023. májusában.

 

 

Takács Nándor Rádiócsend című kötete vezet, visszatér, ismétel, elmélyít. Az olvasó egy transzcendens hegyvidék utasa lesz, ahol minden sor egy újabb lépés a belső tájak felé. A szerzővel többek között arról beszélgettünk, milyen változások, új élmények voltak meghatározóak a kötet írásakor, és arra is fény derül, hogyan kerül egy Marno-vers Takács kötetébe.

 

Pontosan 10 évvel az első versesköteted után, tavaly jelent meg a Rádiócsend című könyved. Mesélnél arról, milyen út vezetett hozzá?

2015 februárjában az Új Forrásban megjelent hét versem – Mizsur Dániel rendkívül alapos és értő recenziója társaságában –, amelyek még kimondottan a Kolónia című kötet világához kapcsolódtak, azután néhány évig szünetelt az alkotómunka. Elvétve született csak vers, de az irodalommal nem szűnt meg a kapcsolatom. 2014-ben kezdtem el tanulmányaimat a Pannon Egyetem magyartanár szakán, és 2015-től a biológia mellett már a magyar–kommunikáció tantárgyat is tanítottam akkori munkahelyemen, a zirci Reguly Antal Szakképző Iskolában. Az intenzív tanulás, az irodalomtudományban és a pedagógiában való elmerülés időszaka volt ez. Nagyon sokat köszönhetek egyetemi tanáraimnak, különösen Ladányi Istvánnak, aki szakdolgozati témavezetőként támogatta a kreatív írás oktatásmódszertana terén folytatott kutatásaimat. Az elméleti kutatómunkához rendkívül értékes tapasztalatokkal járult hozzá a tanítási gyakorlat: ekkor alakítottam meg első irodalmi önképzőkörömet, ahol a diákok kreatívírás-feladatok segítségével fejleszthették íráskészségüket. Magánéleti változások sorát követően, 2019-ben éledt fel bennem újra a késztetés, hogy írjak. A visszatérést az jelentette, amikor a Szellemkép Szabadiskola 15. végzős fotográfus évfolyamának diplomakiállításán olvastam fel a fotókhoz írt verseimet. Ezt követően újra érzékenyebbé váltam a különböző inspirációkra, és 2020-tól ismét rendszeresen publikáltam folyóiratokban. A Rádiócsend című könyv így – a Kolóniához hasonlóan – nyolc év terméséből válogat.

 

Változott ezidő alatt az íráshoz való viszonyod vagy a munkamódszered?

A viszonyom alapvetően nem változott. A versírás továbbra is kontemplatív tevékenység maradt számomra, a költészet pedig a „formátlan, a véghetetlen” és a nyelv találkozásának izgalmas felismeréseket ígérő tere és ideje. Nagyon sok új élmény ért ebben az időszakban, amelyek a munkamódszeremet viszont befolyásolhatták. Új tanári állásomban már csak magyar nyelv és irodalmat tanítottam, ami lehetővé és szükségessé tette, hogy még többet olvassak; a középiskolai kötelező olvasmányok mellett a személyes kánonomba tartozó szerzők (elsősorban Hemingway, Salinger, Truman Capote, Juan Carlos Onetti, Pilinszky János és Oravecz Imre) műveit olvastam újra. Lenyűgöző felfedezést jelentettek Akutagava Rjúnoszuke elbeszélései, valamint Thomas Wolfe regénye, Az időről és a folyóról. 2020 nyarán megkeresett Dr. Horváth Nóra, a Műhely főszerkesztője, akinek felkérése nyomán 2021-től a folyóirat szépirodalmi rovatainak vezetője lettem. A kortárs szerzőkkel folytatott levelezéseknek köszönhetően tovább tágult számomra a szépirodalom világa. Nagyon sok izgalmas verset és novellát, regényrészletet olvashattam a Műhely régi és új szerzőinek jóvoltából, valamint többször alkalmam nyílt közreműködni a tanulmányrovat számára érkező dolgozatok és esszék szerkesztésében is. A konkrét szövegeken, levelezéseken, lapszámbemutatókon túl az irodalmi alkotómunkába vetett hit közege, a szövegek gazdagságának élménye kísérte és kíséri mindennapjaimat, és ez rendkívül erős támogató erőnek bizonyul személyes alkotómunkámban is.

 

A Rádiócsend fülszövegét Marno János írta, aki „imabeszéd-gyakorlatoknak” nevezi a verseidet. A kötet több érzékszervre is hat: nemcsak látjuk a bakonyi tájat, hanem szinte érezzük az illatokat, a levegőt is. Ezt a hangulatot a borítófotó is visszaadja, ami ráadásul a saját képed. Egyértelmű volt számodra, hogy ez a fotó kerül majd a borítóra?

A legmeghatározóbb költészeti élményeim közé tartozó Pilinszky-versekhez éreztem mindig is közelinek az ima fogalmát, később Nagy Gáspár szuggesztív költeménye (Ima) hívta fel figyelmemet ima(beszéd) és vers rokonságára. Marno János szavai nyomán eltűnődtem, és be kellett látnom, hogy a kontemplatív írásgyakorlat, a versek mondataiban az őszintéségre és hitelességre törekvés a kezdetektől jellemzi saját alkotómunkámat is. A „Transzcendens Fül” megjelölést azért is gondolom nagyon találónak, mert amikor az ember verset ír, vallásosságától függetlenül valamiféle „frekvenciakeresést”, letapogatást végez, ami meglátásom szerint csak a befelé figyelés csendjében történhet meg. Már első kötetem verseinek jelentős része is a Bakonyban született, és bár a Kolónia még jobban elvonatkoztatott a konkrét tájtól, a természeti környezetnek már itt is nagy szerepe volt a szövegek formálódásában. Valóban „a szerző magánügye”, de a Rádiócsend földrajzi viszonylatban tágabb merítésű, az alkotó képzelet számos helyszínt bejárt a versek írásakor. Tagadhatatlan azonban, hogy a versek többsége ebben a könyvben is a Bakonyban „játszódik”. Nem akartam kidomborítani ezt a jellegzetességet. Átfogóbb motívumot kerestem, amely a versek tapasztalatában, világlátásában közös. Jó ideig az Átkelés munkacímet viselte a kézirat, de ezzel nem voltam elégedett. A Rádiócsend című vers a szerkesztési folyamat adott pontján előtérbe került, és úgy láttam jónak, ha a kötet ennek az egyébként pannonhalmi gimnáziumi emlékekből táplálkozó versnek a címét veszi kölcsön. A borítófotót elsősorban a címhez választottam, de a 2020-ban, otthonunk előtt készített felvételt valóban szoros kapcsolat fűzi a tájversek szenzualitásához is. A párolgó szántóföld az emberi tevékenység nyomait mutatja, fölötte az ég világos ugyan, de felhőzet takarja, s a két réteg között hallgatagon húzódnak az erdők. A fotón egyébként az ugodi hegyek láthatók, amelyek átmenetet képeznek a Magas-Bakonyból a Bakonyalja szelídebb lankái felé. A felhők a Durrogós-tetőt takarják, amely Az ajánlat című versben szerepel.

 

 

A kötetről írt kritikákban többször elhangzik, hogy túl sok a 70 vers, és néhányan redundanciát is éreznek benne. Nekem inkább az volt az érzésem, hogy sikerült „belakni” a kötetet, ismerős lett, és már nem turistaként szemlélődöm. Te mit gondolsz erről?

Nem gondolom, hogy elhanyagolható szempont volna a versválogatások terjedelme, ugyanakkor a Rádiócsend különböző kritikai olvasatai arról tanúskodnak számomra, hogy akik nem idegenkednek a kötet atmoszférájától, és akiknek van türelmük követni a kötet ciklusaiból kibontakozó történetet, azok számára nem zavaró sem a versek mennyisége, sem bizonyos motívumoknak a vártnál talán gyakoribb visszatérése. Meglátásom szerint ezek az élmények és tapasztalatok elmélyítését szolgálhatják, az olvasó nagyobb jártasságra tehet szert a könyv mozgástereiben.

 

A kötetben idézetek és ajánlások is megelőzik az egyes verseket. Miért tartottad fontosnak ezeket a gesztusokat?

A kötetben egyetlen valódi idézet található, a Határsértők az iskolanegyedben című versben, melynek forrása hivatkozás nélkül is felismerhető. A „Sem azé, aki fut” Szent Pál rómaiakhoz írt leveléből származik, jelen formájában pedig Ottlik Géza Iskola a határon című regények egyik fejezetcímére (abban pedig a Jurisics téri ház homlokzati feliratára) utal. A vers egy kőszegi kirándulás élményeit dolgozza fel, amikor feleségemmel két napon át jártuk a várost, amely mindkettőnket lenyűgözött egyedülálló légkörével. A vers az irgalomról is szól, amelyre mindannyian vágyunk. A helyszín azonossága mellett ezen a ponton is kapcsolódik a vers Ottlik regényéhez, amely szintén meghatározó olvasmányélményem volt. A másik csak formáját tekintve idézet, valójában a Redivivus című vers invokációja, az alatta szereplő zárójeles megjegyzés (megbízhatatlan emlék) némiképp utal is erre a vonásra. A kötet összesen öt ajánlásából az első Ingrid Sjöstrandnak szól. Ő az Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekvers-antológia egyik szerzője, egyúttal egyike az első költőknek, akiknek versei gyermekkoromban megszólítottak. A nyolcadik születésnap című vers címével is kapcsolódik e kötet világához, amely meggyőződésem szerint elindított a költői pályán. Henry David Thoreau-nak ajánlottam a Sziget című verset, itt az ajánlás szövege jelzi, hogy Thoreau természetfelfogásával sok tekintetben osztozom, és ez a versben feltáruló eseménysor tanúsága szerint már gyermekkoromban is így volt, csak akkor még természetesen nem tudtam róla. A tárna című verset egy barátomnak ajánlottam, aki egyike volt azoknak a szerzőtársaknak, akiktől pályakezdésem elején a legtöbb figyelmet és támogatást kaptam. Nagyon örülök, hogy a Rádiócsend budapesti bemutatóját az ajánlásban is említett Csapszékben tarthattuk, és a beszélgetést Kapás Sándor moderálta. Michael Endét a Kilátó az öreg teknőshöz című versben említem, mint A végtelen történet című regény szerzőjét. Az előző két vershez hasonlóan ez is a gyermekkor egyik meghatározó élményét dolgozza fel. Juan Carlos Onetti A hajógyár című regénye hosszú évek óta egyik legkedvesebb könyvem. A pusztulásról és reménytelenségről még nem olvastam felemelőbb könyvet. A csüggedés kódexei között tartom számon, szövege esztétikai szempontból is mintaadó számomra. Korábban nem írtam ajánlásokat, a Kolónia elszigeteltségétől idegen lett volna ez a gesztus. A Rádiócsend versei sem keresik a feltűnést, de már kevésbé visszahúzódók, bátrabban hangsúlyozzák a személyes vonásokat. Az említett versek közül három helyet kapott a Bázis irodalmi és művészeti egyesület Hálózati organizmusok című líraantológiájában is; a versek tehát visszavonultságuk ellenére is képesek egy szöveghálózat tagjaiként működni.

 

Marno János nemcsak a fülszöveget írta, hanem egy vendégverssel is szerepel a második ciklus előtt — ráadásul ez a szöveg A mozgó kikötő című versed variációja. Hogyan született ez az ötlet, és milyen folyamat előzte meg a közös gondolkodást?

Marno Jánossal egy készülő Műhely-kiadvány miatt vettem fel a kapcsolatot. Levelezésünk nem is lehetett volna időszerűbb: a kötet háromnegyede már elkészült, de éreztem, hogy valami még hiányzik belőle. Beszélgetésünkkel párhuzamosan egymás után olvastam a Marno-köteteket, amelyek közül a Daidal, A semmi esélye, a Kairos, a Hideghullám és a Szereposzlás váltak igazán lebilincselővé számomra. Akkoriban sok olyan probléma foglalkoztatott, amelyek költészeti feldolgozására nem éreztem alkalmasnak azokat a regisztereket, amelyeken az addigi verseim megszólaltak. Az említett verseskötetekből merítettem „muníciót”. Elsősorban az önirónia jelentőségére figyeltem fel, de lenyűgözött a nyelvi asszociációk hihetetlenül gazdag metaforikus hálózata is, amely minden egyes Marno-versben felfedezhető, ha kellő figyelemmel és ráhagyatkozással olvassuk őket. Marno János költészetében a nyelv az emberi gondolkodás uralma alól felszabadított organizmusként lélegzik, leginkább ezzel képes magával ragadni az olvasót. A mozgó kikötő variációja előzetes egyeztetés nélkül született, akkoriban, amikor beszélgetésünk során beszámoltam készülőfélben levő verseskötetemről. Igazán nagyszerű meglepetés volt. Megkértem Jánost, hadd vegyem fel a verset a kötetbe, és ő örömömre beleegyezett. Közös gondolkodásunk lenyomata a Pannonhalmi Szemle 2024/1. számában olvasható, a beszélgetés a Pannonhalma – Egyeztetés címet viseli.

 

Milyen a viszonyod mostanában a heggyel? Meg tudsz-e még lepődni rajta, rá tudsz-e újra csodálkozni?

Gyermekkorom óta kötődöm a hegyekhez. Kilencévesen geológusnak készültem, annyira lenyűgöztek akkori otthonom, a Velencei-hegység domborzati formái, a különböző ásványok és kőzetek. A Másfélmillió lépés Magyarországon volt a kedvenc műsorom, és teljes odaadással hallgattam David Attenborough-t és Juhász Árpádot is a televízióban. Később még nagyobb kíváncsisággal vetettem magam a flóra és a fauna vizsgálatába a Pannonhalmi Főapátság arborétumában. Érettségi után az ELTE kutató biológus szakát végeztem el, evolúcióbiológia és ökológia szakirányon. Huszonkét éve élek a Bakonyban. A természet szeretete és az élővilág iránti érdeklődés a személyiségem részét képezi, így minden egyes alkalommal, amikor feleségemmel az erdőt-mezőt járjuk, úgy érzem, hogy jobb a természetben lenni, mint bárhol másutt. Az indusztriális elszigeteltséggel és a virtuális világok szemfényvesztésével szemben a természet valódi gazdagságot kínál, az élők közösségébe tartozás élményében részesít.

 

 

A verseid úgy vezetik az olvasó tekintetét a bakonyi tájon, mint egy turista, aki a városban sétálva mindenhol új részleteket fedez fel. A kötet szerkesztésekor mennyire volt tudatos ez a „nézőpontirányítás”?

A szerkesztéskor nem gondoltam arra, hogy irányítanom kellene az olvasó nézőpontját. A versek látásmódja, úgy hiszem, alkotói figyelmem működését tükrözi. Örülök, ha ez az olvasót is segíti a tájékozódásban.

 

A Kilakoltatás, a Szószegők és még néhány versed olvasásakor az jutott eszembe, hogy ezek a villanások, pillanatnyi érzések talán régebbi emlékekből táplálkozhatnak.

A gyermek szobra című ciklusban gyűjtöttem össze azokat a verseket, amelyek (többségükben) gyermekkori emlékekből merítenek inspirációt. Ezek egyébként a kötet legfiatalabb versei, és azért kerültek a könyv elejére, hogy felfedjék a hallgatás, a hallgatózás eredetét a lírai alany történetében.

 

Szarvas Melinda kritikájában azt írja: „A Rádiócsend mintha egy lírai én naplótöredékeit közölné hosszabb-rövidebb prózaversekben.”  Írtál gyerekkorodban naplót? És ha igen, maradt-e ennek valamilyen lenyomata a mostani írásaidban?

Gimnazista koromban egy rövid ideig volt naplónak kinevezett füzetem, de a bejegyzései inkább csak tényközlésekre szorítkoztak, a kollégium moziműsorát és az osztályzataimat adminisztráltam benne. Amennyire emlékszem, nem okozott különösebb örömet a vezetése. Amit rögzítésre alkalmasnak éreztem, azt inkább akkori verseimben igyekeztem feldolgozni. Később is úgy éreztem, hogy számomra a naplóírás a versek keletkezésének rovására menne, így nem erőltettem tovább.

 

A verseid többnyire rövidek – a Kolóniában talán több volt, de a Rádiócsend is sok rövid verset tartalmaz. Marno is ezeket a darabokat emelte ki, és én is azt gondolom, hogy a pársoros verseid a legjobban sikerültek. Szerinted mi adja a rövid versek erejét, titkát?

A verseim minden esetben mondatokból építkeznek. Amikor egy szöveg elindul, rendszerint hamar kiderül számomra, meddig kíván folytatódni, hány mondatot bír még el. A rövid versek általában a tömörségükkel, a sűrítettségükkel nyerik meg maguknak az olvasót. Ha elfogadjuk, hogy minden vers mögött valamilyen történet húzódik, akkor a rövid versek esetében arról lehet szó, hogy kevesebb elemet tartanak fontosnak az adott történetből, a hosszabbak pedig többet. A Kolóniával kapcsolatban annak idején Pintér Viktória állapította meg, hogy versei a „szótalanságig fokozottak” és önmaguk felszámolása felé tartanak, míg végül csak a hallgatás marad. A Rádiócsend verseire úgy is tekinthetünk, mint olyan szövegkísérletekre, amelyek ezt a csendet próbálják megtörni és amelyek a hallgatás okait kutatják.

 

A Bakonyicum túrablog 2012-ben indult el, az elmúlt 2 évben pedig többször is publikáltál Bakonyicum-versek cím alatt. Készül a következő kötet?

Ha már szó esett a naplókról: a Bakonyicum-blog valóban naplóként indult, abban az időszakban, amikor a bakonybéli Bakony Hotel recepciósaként dolgoztam. Mivel három 12 órás műszakkal „letudtam” a heti munkát, rengeteg időt tölthettem az erdőben. Természetbúvár blogként indult, főként a Bakonybél közeli erdők élővilágára fókuszálva. Amikor 2013-ban elkezdtem tanítani és Zircen megalapítottam a Rómer Flóris Természetismereti Szakkört, a blog kibővült a diákok számára szervezett terepgyakorlatok és kirándulások leírásával, a szakköri eredmények bemutatásával. Három éven át a zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum munkatársaival együtt dolgoztunk azért, hogy a városban tanuló fiatalok jobban megismerjék az őket körülvevő természetet, és fontosnak érezzék a védelmét. Ugyanezt a tevékenységet folytattam a pápai Acsády Ignác Technikumban és Szakközépiskolában is. Egyre hosszabb túrákat tettünk a Bakonyban, ennek köszönhetően pedig felelevenítettem azt a régi tervemet, hogy Rómer Flóris 1859 nyarán tett bakonyi kirándulásait megismételjem. Eredendően – Rómerhez hasonlóan – magam is útirajzban gondolkodtam, ám 2022-től kezdve egyre több kifejezetten bakonyi vers született, amelyek a táj és az ember különleges kapcsolatát próbálták megragadni. „Bakonyicum” cikluscím alatt már 2011-ben írtam költeményeket, amelyek a Kolóniába „anonim” módon kerültek be. A Rádiócsend szerkesztése idején már biztos voltam benne, hogy a következő könyvet olyan versekből szeretném összeállítani, amelyek bakonyi barangolásaim inspirációiból születtek. Tervemhez a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjpályázatán 2024-ben nyertem támogatást, azóta alkotótevékenységem fő irányvonala a Bakonyicum című kötet verseinek írása, amelyhez helytörténeti és földrajzi kutatómunka is tartozik. A folyamatosan készülő Bakonyicum-verseket folyóiratokban közlöm (többek között az Alföldben, az Irodalmi Szemlében, a Pannon Tükörben, a Tempevölgyben, az Új Forrásban, a Vár Ucca Műhelyben és a Zetnán olvashatók), a Bakonyicum túrablogon pedig a készülő útirajzok fotókkal kiegészített vázlatai fognak megjelenni. Azért a Rádiócsend világához sem leszek hűtlen: a kötet egyik mitikus kulcsszereplőjének alakját idézem meg a János könyve címen készülő prózasorozatom darabjaiban.

A fotókat Takács-Csomai Zsófia készítette.

 

 

Papp Gréta (1997, Nyíregyháza)

Debrecenben élő költő, pedagógus. Verseket ír és interjúkat készít, amelyeket többek között az Új Forrás, a Kortárs Online, a Bárka és a Csillagszálló közöl.