Bogyó Noémi regényrészlete

Marko Slavkovic felvétele

Fél narancs

 

Vártam is, meg nem is, hogy hét óra legyen, s Mr. Big becsöngessen az ajtómon. Reményt ébresztett bennem, hogy el akart jönni értem a reptérre. Mégis jelentek valamit neki, ha hazavár. Cuki volt, amikor azzal a mesés rózsacsokorral szobrozott a váróteremben, és annyira tapintatos, hogy nem nyomult rám, nem akart mindenképpen feljönni hozzám. Magától mondta, csak hazahoz és ad egy jóéjt-puszit.

Így, hogy nem jött fel, nem is volt lehetőségem elmondani neki a hírt. Vagyis lett volna, a Schwechatról hazafelé, az autóban. Olyan boldog volt, nem akartam elrontani a kedvét,  és féltem is. Magam sem tudom még, mit akarok. Meg akarom-e egyáltalán tartani a babát, ha igen, akkor magamnak akarom-e, vagy inkább örökbe adnám.

Meg különben is, milyen lett volna, hogy vezetés közben a Bécs–Pozsony autóúton tudja meg, hogy apa lesz. Legalább adjuk meg neki a keretet: a megfelelő helyet és pillanatot, hogy meg lehessen beszélni vagy túl lehessen élni azt, ami azután jön.

Annyiszor végigpörgettem a jövőm kilátásait Barcelonában. Különböző forgatókönyveket találtam ki az életem folytatásáról. Hol arról álmodoztam, hogy boldog család vagyunk Mr. Biggel, közösen vállalva a babát; hol azt oldottam, hogyan mi lesz az álomkarrierimmel, ami most talált rám, az eddig tervezett életemmel, ami végre kezd sínen lenni. Hangulattól függően meg akartam tartani vagy el akartam vetetni a magzatot. Próbáltam Mr. Big hozzáállásától elvonatkoztatva dönteni. Reménytelenül.

Ahogy közeledett a visszatérés napja, a gondolataim egyre jobban a Mr. Biggel való kapcsolatunkra fókuszáltak. Mit jelent nekem ez a férfi? Szeretem egyáltalán? Mi van e mögött  a szirupos extázis mögött? Mi az, ami valós a kapcsolatunkban? Mi az, ami összeköt, és mi az, amire esetleg lehetne építeni? Akármennyit gondolkodtam rajta, mindig ugyanoda lyukadtam ki, hogy a szexet és az önfeledt vidám pillanatokat leszámítva tulajdonképpen semmi…

Mindenképpen számoltam azzal, hogy Mr. Big meglepődik. És akkor mi van? Kérdeztem magamtól. Lezongorázva a lehetséges katasztrófát, oda jutottam, hogy: semmi. Sosem volt az életem része.

Kaland volt, délibáb, álom.

Itt van a másik lehetőség is… Mi van akkor, ha szeret. Ha az extázis mögött van valós érzelem? Mi van akkor, ha örülni is fog? Ha nem fogja katasztrófaként megélni, mint én. Mi van, ha titokban erre vágyott? A kora is megvan hozzá.

Hipotetikus gondolatláncokban futottam, amik ahelyett, hogy utat építettek volna a jövő felé vagy döntéshez segítettek volna, elevenen szabdalták fel a lelkemet…

Ólomsúllyal nehezedett rám a felelősség.

Alma sem könnyítette meg a helyzetemet. Egyre többször konfrontált azzal, hogy gyilkos leszek, ha elvetetem, egyre többet zsarolt emocionálisan és párszor ultimátumot is adott. Igyekeztem kirekeszteni a fejemből.

Mr. Biggel a találkozás vészjóslóan közeledett, egyre kevésbé örültem neki, egyre jobban féltem, egyre nehezebben tudtam elképzelni, hogy mondom el neki.

Nagyon belefáradtam a sok agyalásba. Bár ezt az ólomsúlyú állapotot inkább a terhesség javára lehet írni. Végletes emóciók között hányódtam a kétségbeesés, a harag, az apátia és a remény között. Ilyen helyzetben szó szerint kibaszás, ha szabin van az ember. A mindennapokban kevesebb idő jut agyalásra.

A repülőúton aztán eldöntöttem, legyen emlékezetes és romantikus az indítása annak az estének, mikor életemben először jelentem be a születendő gyerekem apjának, hogy terhes vagyok, még ha katasztrófa lesz is a végkifejlet. Legyen meghitt és otthonos a hangulat, ne valami nyilvános helyen, étteremben tudja meg. Meghívom vacsorára, főzök valami nagyon finomat, és gyertyafényes asztalnál mondom el neki a hírt. A hírt, ami akár így, akár úgy, de teljesen megváltoztatja majd a kapcsolatunkat és az életünket. Az enyémet tuti biztos.

A szerkesztőségből rohantam bevásárolni, aztán haza. A garnélarákos pasztát nagyon finoman tudom csinálni és seperc alatt el is készül. Még arra is volt idő, hogy kicsinosítsam magam, s még egyszer elismételjem, hogy fogom neki elmondani. A szavaknak, főleg, ha ilyen nagy jelentőségű és váratlan eseményt közölnek, nagy jelentőségük van. Nem mindegy, hogy milyen a megfogalmazás a szóhasználat. Nem volt fix forgatókönyvem, mert azt akartam, hogy ez az este is olyan legyen, mint a többi, spontán és felszabadult. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet, hogy betanultam, hogy fogom közölni. Akár még mesterkélten is hangozhat, magamban annyiszor elmondtam már.

Végül oda jutottam, hogy majd akkor, s úgy közlöm, ahogy a helyzet hozza és ahogy éppen abban a pillanatban érezni fogom. Háromnegyed hét, néztem az órára, éppen felforrott a víz, beledobtam a tésztát. Vajat olvasztottam, rátettem a foghagymás-chilis garnélarákokat, mindkét oldaláról megpirítottam, jóféle Chardonnay-jel lelocsoltam, hagytam, hogy gyöngyözni kezdjen. Aztán öntöttem rá a tészta levéből, hogy besűrűsödjön a zaftja, majd egy kis édes tejszínnel megbolondítottam, s ki is kapcsoltam. Kész a mártás. A tészta is kifőtt addigra, s amikor az óra nagymutatója is a tizenkettesre ért, megszólalt a csengő. Olyan pontos az én Mr. Bigem, mint a svájci óra. Azóta, hogy az elején úgy összekaptunk, sosem késett. Még a lépcsőn jött felfelé, meggyújtottam az asztalon a gyertyákat és elindítottam a kedvenc zenéjét.

Tökéletes hangulat egy nem mindennapi hír megosztásához. Le is esett Mr. Big álla, mikor meglátta az ünnepélyesen megterített asztalt és a gyertyákat.

– Húha, kisasszony, milyen romantikus hangulat, mit ünneplünk?

Lazán felnevettem.

– A mai napot – még kacsintottam is, amikor mondtam, nem akartam előre lelőni a „poént”.

– Kisasszony, mivel érdemlek én ki ilyen megkülönböztető figyelmet?

Átölelt hátulról, csókolta a nyakam, kezét becsúsztatta a szoknyám alá, az újjaival kúszott egyre feljebb, s közbe azt súgta a fülembe:

– Nem vágyom én semmi másra, csak erre az édes kagylócskára itt, ni – s már húzott is hálószobába.

– Várj, először együnk, kihűl.

– Hadd hűljön.

Felkapott a karjába, s már vitt is a hálóba, hiába ellenkeztem volna, de ki is akart ellenkezni?

A vacsora teljesen kihűlt. Meg kellett melegítenem. Mindegy volt. Mr. Bignek elégedett mosoly virult az arcán, tökre nem számított neki, hogy a garnélarák a kétszeri melegítésben megkeményedett-e, vagy nem. Az ultraadag dopamin és endorfin hatására én is derűlátóbb és bátrabb voltam.

– Kisasszony, ma is oltárian teljesítettél – huncutkodott velem.

Ez Mr. Big. Ez a stílusa, ez a szeretkezés utáni megszokott formulája. Minden bizonnyal ez az élete is. A teljesítmény… Ki hogy teljesít, mértékadója a sikernek. Megszoktam, már meg sem rökönyödtem rajta. Ez Mr. Big. Hol gyengéd, hol gáláns, hol meg pimaszul cinikus, szarkasztikus és sértő.

Próbáltam helyzetet találni, hogy felvezessem a hírt, de Mr. Big inkább egy pompás dugósestre volt ráhangolódva. Vacsora közben és után is csak a huncutság, a szeretkezés járt a fejében… Végül nem bírtam cérnával, s csak kibújt belőlem a hír:

– Figyusz, szeretnék valamit mondani neked.

– Új szexi ötleted van? – csillant fel a szeme. – Mit próbálunk ki legközelebb?

– Neeem, most valami fontosat akarok mondani. Komolyan – tettem hozzá nyomatékul.

Meglepődött, eltűnt a mosoly az arcáról, még az arcizmai is megfeszültek.

– Ki vele, mondjad.

– Nem is tudom, hol kezdjem el.

– Találkoztál valakivel.

– Aaaa, dehogy – nevettem fel.

Láthatóan megkönnyebbült:

– Akkor?

– Kisbabánk lesz.

Értetlenül nézett rám:

– Tessék?

– Kisbabánk lesz.

– Ne már, csak viccelsz.

– Nem, komolyan, hat terhességi tesztet csináltam, s mindegyik pozitív. Ráadásul elég szarul vagyok.

– Az lehetetlen, vigyáztam rád.

– Láthatóan nem lehetetlen, mert terhes vagyok.

– Szerintem meg lehetetlen. Ne már, hogy most az én nyakamba akarsz varrni egy gyereket, ki tudja kikkel kufircoltál ott Barcelonában.

– Én, hogy másokkal? Megőrültél?

– Nem, nem őrültem meg. Vigyáztam, tőlem nem lehet a gyerek, ki van zárva. Amilyen szexmacska vagy, amit az ágyban csinálsz, simán kinézem belőled, hogy viszketett a puncid Barcelonában, s jól megdugattad magad valakivel vagy valakikkel. De ne gondold már, hogy olyan balek vagyok, hogy ezt beveszem, hogy elég egy jó kis dugás, egy finom paszta, gyertyafényes vacsora, s máris fejest ugrom az apaságba. Most már megvan a rejtély kulcsa, hogy a kisasszony, aki eddig éttermekbe hurcoltatta magát, hirtelen elkezdett sürögni-forogni a konyhában – indulatosan beszélt, hadonászott a kezeivel, majd felállt, mintha menni készülne.

– Te nem vagy normális. Te vagy a második férfi az életemben – nyögtem ki megsemmisülten.

– Ez most komoly, komolyan azt gondolod, hogy azután, amit lerendeztél velem az ágyban, ezt el is hiszem? Nem most jöttem le a falvédőről, bébi. Igazad volt, eddig nem voltam normális, teljesen elment tőled az eszem, elvarázsoltál, de most észhez tértem. Mit gondolsz te rólam, hogy abszolút balek, tyutyko vagyok? Tudod mennyi nőt dugtam meg? A számát sem tudom, s egyik sem esett teherbe –  az utolsó mondatokat már ordította. – Na, ehhez mit szólsz, kisanyám?

Teljesen leblokkoltam. Nem tudtam mit mondani. Mindenre számítottam, de erre nem, hogy magából kikelve fog üvöltözni velem, hogy azzal vádol meg, hogy nem ő az apja, s kint Barcelonában fűvel-fával kufircoltam.

– Na mi van? Megnémultál?

Néztem a gyertya lángját, vörösen táncolt. Arra gondoltam, hogy ki ez az idegen férfi, aki a saját otthonomban ordít rám, aki a saját otthonomban kurválkodással vádol? Mit akarok én ettől a pasastól? Egyáltalán akarok-e valamit mindezek után?

Nagy durranással csapódott be az ajtó, beleremegtek a falak.

Vége, gondoltam. Néztem a gyertya lángját. Elképzeltem, hogy kiszabadul a mécsesből, lángra lobbantja az ünnepi terítőt, beleharap az asztal fatestébe, aztán továbbterjed a lábakon keresztül a szőnyegre, vörös lobogással centiméterről centiméterre kebelezi be. Vörösen izzanak a bútorok, lángol a függöny, füstfelhőben úszik minden.