Gubis Éva regényrészlete

Julija Svetlova felvétele

Csip

Újév napján látja szétrobbanni egy varjú fejét. Petárdát evett a madár, illetve nem volt ideje megenni, egy pillanat alatt történik az egész, sercen az öngyújtó, repül a gyutacs, alig ér földet, a varjú már ott van, felkapja és bumm. Egy fiú dobta a szomszéd garázskapuk előtt hülyéskedő kölykök közül. Mindezt azért követheti a sercenéstől kezdve, mert már megint a panelük oldalában álldogál, a szokásos helyén a biciklitároló és a parkoló között félúton. Nincs más történés az üres újévi utcákon, egy ideig nézte a hóesést, és csak aztán valamikor verődtek össze a srácok. Bencét és Lillát még nem hallja, hogy leértek volna a negyedikről. Az üres babakocsi fékét kattintgatja, és a varjún gondolkodik.

Összes megfogadott optimizmusával sem tudja kedvező jelnek elkönyvelni. Mérsékelt babonasága Újév napjára pont kiterjed, eszi is ilyenkor a lencsét, igyekszik olyan napot kerekíteni, amit egész évben el tudna fogadni. Ezért is álldogál a helyén, erre jön a varjú, és belerondít. Baljós egy állat, fekete szín ‒ persze a varjú nem tud mást nyújtani ‒ és hát a robbanás, csúnya kezdése az évnek.

Nem gondolkodik, megindul a srácok felé, viszi a lába. Ha egy pillanatra is belegondol, biztosan nem megy oda hozzájuk , ritka nagy pazarlása annak a kevés időnek, amit egyedül tölthet. De a röhögcsélő gyerekek izgatott undorral állják körül a szétroncsolt fejű állatot, cipőorral piszkálják, az egyikük botot is hoz, látnia kell.

Pár lépésre tőlük felismeri, hogy az egyik srác, kinézetre a legfiatalabb, a Pisszerné virágágyásából szerzett karóval bökdösi a tetemet, először csak finoman, talán meg akar győződni róla, hogy tényleg halott. Hülye aggály egy fej nélküli lénnyel kapcsolatban, de ki tudja, talán hallotta a lefejezett tyúkok történetét. Észre sem veszik a babakocsival közeledő nőt, a srác egyre bátrabban nyomkodja a varjú maradványait, már nem csak a tollakat borzolja rajta, a húsába nyomja a botot, aztán egy ügyes mozdulattal megfordítja a tetemet, így rálátnak a sebre. Erre a baseballsapkás fiú, aki a petárdát dobta, hátrál egy lépést, de meredt tekintetét nem veszi le a varjúról. A kicsi bottal a sebbe nyúl, majd véres csíkot húz a hóban. Amikor elfogy a vér, újra megmártja a botot, rajzol valamit. Márt párszor, aztán röhögve fölnéz a többiekre. Véres gondolatbuborék indul a varjú mellől, CSIP, ez áll benne. A gyerekek nevetnek, a kicsi elégedetten zsebeli be a tekinteteket, ekkor veszi észre, hogy egy felnőtt is áll köztük , de nem zavarja őt a jelenléte, újabb alkotásra készül a karóval. Kár, ordít rá a baseballsapkás, ez egy varjú, te fasz. Furcsán remeg a hangja. Varjú volt, feleseli a kicsi visszataszító, magas hangon, visszataszító jellem, dönti el magában. A baseballsapkás kikapja a kezéből a véres botot, és messzire dobja. Most már szólnia kellene, gondolja, mégiscsak ő itt a felelősségteljes felnőtt, el is találhatott volna valakit a karóval, de túlságosan érdekli őt, merre tart a dolog. Fasz, ezt mondja a baseballsapkás, még egyszer. Nem túl szavakész, bárgyú bűntudat. Ő is észreveszi az idegen nőt, ijedtség ül ki az arcára, a többiek is felé néznek, a baseballsapkás elfut.

Nem szégyellitek magatokat, kezd végre neki, nagy fiú létetekre ilyet csinálni. Védekeznek, hiszen Vince nem akarta, nem is tudták, hogy jön a varjú. Feljebb csavarja a felelősségteljes dumát, mire a többség elkezd szedelőzködni, de a kicsi láthatóan nem akarja otthagyni a dögöt. Ismerlek téged, vált stratégiát, közvetlenül hozzá szól. Anyukád itt lakik a közelben, ugye? Sejtheti, hogy blöff, de nem kockáztat, és elkotródik ő is. Végre egyedül marad a varjúval. Ellép a babakocsitól, és odaáll a dög fölé, erőt vesz magán, és nézi, közben azt mantrázza magában: nézzed.

Pár perc telik el így, Bence hangjára eszmél, az autó mellett áll, neki kiabál, Lilla a kezében, a csomagtartó nyitva.

Elönti a szokásos düh, már megint mivel töltötte az idejét. Mindig így végződik. Amíg tart, üresnek érzi, elaprózza, amint vége, mérges. Ki tudja, mikor lesz újra egyedül. Kellett neki ez a varjú? Amúgy is rémálmai vannak. Most akkor egész évben szétrobbant fejű varjakat fog látni?

Odalép a babakocsihoz, az autóhoz tolja, összecsukja és a csomagtartóba teszi. Bence addigra beköti Lillát a kagylóba. Lilla hamar elalszik a bemelegedett autóban. Előrehajol a sofőrülés és az anyósülés közé, mostanában itt folynak a legmeghittebb beszélgetéseik. Mesél Bencének a varjúról, hogy undorító volt, de ő bírta, hogy azt is meglátta, furcsa egy halom gusztustalanság a gyönyörű, szikrázó havon. Bence nem érti, miért csinálja ezt magával, neki se lenne kedve varjúbelet nézegetni, ez normális. Nem volt kint a bele, ellenkezik, és tudom, hogy normális vagyok, teszi hozzá halkabban. Bence békülne, csitít. Nem akartalak felingerelni, mondja, ne veszekedjünk január elsején, a szünet utolsó napján. Nekem minden nap szünidő, feleli vidáman, mikor veszekedjünk. Megint bocsánatot kér, úgy értette, az ő szünideje. Marha óvatos, tapintatos, cserébe ő is csupa optimizmus. A gyerek egyre nagyobb, egyre könnyebb vele, szépen beleszokunk az új évbe, csiripeli Bencének. Csip.

Lilla ébredezik, de addig elvan, amíg jár a motor. Amint Bence leparkol , elkezd ordítani. Éhes. Szól Bencének, kapcsolja vissza a motort és a fűtést, megeteti Lillát. Kicsomagolja magát és a gyereket. Lilla hosszan eszik, Bence eleinte az autóban ül és nyomkodja a mobilt, amikor eláll a havazás, hátraszól, hogy kinyújtóztatja tagjait, kiszáll, sétál, a tanösvény tábláját olvasgatja. Próbál neki inteni, amikor a kocsi felé néz, leesett a telefon, jöjjön, vegye fel, de nem látja. Idegesíti őt Bence ráérős vakaródzása. Közben megérzi a szagot, Lilla bekakilt. Megvárja, hogy befejezze az evést, elpakolja a mellét, fél kézzel Lillát tartja, fél kézzel előtúrja a mobilt az ülés alól, a gyerek feje egy időre a kabátja és a combja közé szorul, felsír. Foglaltat jelez, kinéz a szélvédőn, Bence telefonál. Nagy nehezen előrehajol, villant párat a távolságival, nem veszi észre. Elmormol egy bazdmeget, Lillára néz, menni fog, mondja a gyereknek, és teljesen kibontja őt az overáljából. A sofőr- és anyósülést teleaggatja nedves törlőkendővel, hogy kéznél legyen, lehúzza Lilláról a harisnyát, kigombolja a bodyt, ekkor jön Bence. Úúú, mondja a szagra, hajol hátra, hogy segítsen. Előreadja a csomagot, sikerül nem szétkenni, csak a kezén marad rajta a szarszag, hiába fertőtlenít. Tiszta pelenka, body, harisnya, overál, előreadja a gyereket, összerakja magát is gyorsan, kiszáll, felcsatolja a hordozót, Bence ráadja Lillát. Hosszú séta nem lesz, negyven perc múlva sötétedik, mondja.

Kimelegedett a nehézkes indulásban, jólesik neki a hideg. Lilla a kabát és a hordozó szövetei alól kukucskál rá riadtmadárfióka-tekintettel. A séta elején nem beszélnek, mindkettejüknek jólesik a mozgás, Bence leáll a tábláknál, elolvassa, mindig mindent elolvas, ő mögé áll, összeöleli a családot. A madárleshez érve Bence ragaszkodik hozzá, hogy ő megy elöl, minden lépcsőfokot végigtapogat, megdönget a talpával, hogy biztonságos-e, oldalazva mászik, kézenfogva vezeti őt. Túlzó.

A tavon természetesen nincs madár, akit lesni lehetne, csak a kilátásért jöttek föl, megérte. A tó északi részét jég borítja, a másik oldalt finoman borzolja a légmozgás. Nem is tűnik mozgásnak, annyira apró a hullámverés. Csönd van. Honol, ezt az igét használják erre a csöndre. Szépek a színek, a naplemente narancssárgája esik kékre, fehérre, de az egész, mint egy kimerevített kép, nincs élet sehol. Ez persze becsapós, hiszen a víz alatt, ott aztán zajlik. De azt sose látni, az a felszín alatt van. Próbálja elképzelni az acélszín hidegben úszó halakat mindenféle méretben. A tó fenekén maradnak, ott a legmelegebb.

Megérzi, hogy bámulják, aztán rájön, hogy csak Lilla az, de akkor is, valamiért elszégyelli magát. A honolós csönd nyomasztóvá válik.

Hazafelé nem hajolhat előre beszélgetni, Lillát nem engedheti elaludni, különben lőttek az éjszakának. Énekel, bábozik. A ház előtt kipakolnak az autóból, sajnos nem ő viszi a babakocsit a biciklitárolóba, Lilla most anyát akarja. Azért odales a szomszéd garázshoz, a varjú helyén nagy fekete folt a hóban. Fellocsolták? Vagy lapáttal takarították el a nyomokat? Pisszer volt az biztosan. A sötétben egy vércsík sem látszik már, gondolatbuborék sem. Csip, mondja halkan, és most egész viccesnek találja. Tessék, kérdezi Bence. Semmi, válaszol. A kulcsot a jobb zsebébe készíti és elindul Lillával a lépcsők felé.

Gubis Éva (1988, Ipolyság)

Író.