Haklik Tamás regényrészlete

Liam Moody felvétele

A mestermű

Hazaérkezésünk után késő estig azon filóztunk, hová dugjuk a lóvét, hogy az ősök ne találják meg. Éjfél is elmúlt, mire több részletben elpakoltuk. Megfogadtuk, hogy jókisfiúk módjára ezentúl nem hagyjuk anyut kitakarítani a szobánkat, hanem elvégezzük mi. Másnap sokáig aludtunk, ki kellett pihennünk az izgalmakat. A szüleink délre értek haza. Ebéd közben Papó megkérdezte, merre sétáltunk tegnap olyan sokáig. Odavetettünk valamit, mintha ez bagatell kérdés lenne a demenciás öreg szájából, aztán gyorsan elhúztunk otthonról.

– Volt egy csomó vénasszony, aki az aranyláncát is felajánlotta tétnek, hátha visszanyeri, amit elbukott. Az egyik még a jegygyűrűjét is bedobta – a bátyám olyan örömmel mesélte az itt a piros, hol a pirosozás közben átélteket, mint élete legnagyobb élményét. Valószínűleg az is volt, életének addigi legnagyobb izgalma, hiszen még nem tapasztalt meg egy csomó jó dolgot, például az első csajozást. Azt a néhány fenékpaskolást nem nevezném annak.

Én is élveztem a piaci mókát, nem tagadom, de rohadtul szégyelltem is magam. Sajnáltam azokat, akik elveszítik a teljes nyugdíjukat meg az ékszereiket. Nem egy idős hölgyet láttam elkullogni a piacról, elhunyt férje utáni emléktárgya miatt zokogva. Bármennyire is ostobák voltak azok, akik belementek a játékba, néhányan rájöttek, hogy ez csalás. Robi és Csabika is kapott szitkokat bőségesen. Feri tudta kezelni a vesztesek indulatait, nekünk meg azt mondta, ezeket be kell nyelni, ezzel jár ez a szakma. Komolyan elgondolkodtam, hogy kiszállok ebből, nem megyek többé a tesómékkal Miskolcra. Na, de aztán mi lett volna? Tudtam jól, hogy egy kis csiragyerek lennék a szemükben, nem tartoznék közéjük. Tutira elfelejthettem volna a bandát és mindazt, amit adott. A biztonságérzetet, a törődést, az izgalmakat. Nekem ez számított igazán. A lóvét lazán el tudtam volna engedni, de a köztünk lévő baráti kötelékről nem akartam lemondani. Velük mindent meg lehetett beszélni, nem úgy, mint a szüleimmel. Apa és anya mindig csak azt hajtogatták, hogy mit nem szabad. Sosem tanítottak, hogy mit kell tennem a boldogulásomért, vagy mi az, amiben esetleg jó vagyok és érdemes fejleszteni. Ne cigizz, ne igyál, az nem jó! Értem, hogy káros az egészségre, de ha olyan szar, akkor miért csinálja annyi felnőtt? Erre sosem kaptam magyarázatot. Kipróbáltam a cigit, jónak éreztem, és azt gondoltam, a felnőttek becsapnak minket. Vártam, hogy lehetőségem legyen egyéb dolgokat is megkóstolni, ami tiltólistás a gyerekeknek. És gyakran azon agyaltam, hogy összevissza hazudoznak nekünk, kölyköknek. Mi miért lennénk őszinték? Elhitetik velünk, hogy létezik Mikulás meg Jézuska. A bátyámtól kellett megtudnom, hogy egyik sincs. Sírva bontottam fel a csomagot, miután Robi elmondta, hogy az nem mikuláscsomag, hanem szülőcsomag, vagyis úgy át lettem verve minden télen, mint ahogy a politikusok verik át a népet.

Kopogás zökkentett ki az emlékeimből, Szellem megérkezett a garázsba. Azonnal feltűnt mindannyiunknak a jobb szeme alatti monokli. Olyan kirívó volt a sápadt arcán lévő lila foltocska, hogy kilométerekről észre lehetett venni.
– Baszki! Nem mondod, hogy összefutottál a kalauzzal hazafelé? – kérdezte Morcos, és nagyot kortyolt a kezében lévő műanyag flakonból.
– Nem, dehogy! Annyira nem vagyok hülye, hogy vonatozzak egy olyan balhé után. Busszal jöttem haza. Ez meg az apám műve.
– A kurva anyját! – Morcos fölcsattant.
– Legalább elmondta, hogy miért kaptad? – kérdezte a bátyám, közben átvette Morcostól a flakont.
– A rohadt dzseki miatt, bazzmeg! Amiért elveszítettem, vagyis ezt hazudtam, hogy elveszítettem. Ha elmondom az igazat, hogy a kalauz húzta le rólam bliccelés után, szerintem le is tépi a fejemet.

Gondolkodtam, tegnap valóban a dzseki bántotta annyira, mert már nem hordhatja, vagy azért volt ideges, mert sejtette, mit fog kapni a faterjától?

– Sokan mondják, hogy ez mindenre gyógyír. Igyál! – a bátyám Szellem felé nyújtotta a bort. Hangja nyugodt volt, de láttam a szemében, legszívesebben puszta kézzel megölné sápadt barátunk apját.
Szellem megmarkolta a palackot, és hatalmasat húzott belőle. Hirtelen olyan arcot vágott, mint aki citromba harap.
– Fúj, de szar ez, bazzmeg!
– Ne pocsékolj, haver! Kicsit savanyú, de meg lehet inni.

Két liter bor nem volt sok öt embernek, vagyis inkább gyereknek, de mintha bátrabbak lettünk volna. Egyre többet kezdtünk beszélni. Szóba jött a felső madárfogás, hogy azzal változatosabb a hokizás, de komolyabb témák is.

– Szerintetek, miért hisznek az emberek olyan dolgokban, amiket nem látnak? Nagyanyám úgy beszél Istenről, mintha meg lenne győződve a létezéséről – mondta Morcos.
– Ilyesmi lehet a remény is, nem? Nem látod, mi fog történni, mégis hiszel benne – reagáltam.
– Hát én már abban sem hiszek – mondta Szellem az orrát piszkálva.
– És az anarchia? Az anarchiában hiszel még?
– Abban a halálomig hinni fogok, haver.

Szellem meglátott egy festékszóró sprét Baka apjának holmijai között.

– Próbáltad már ezt, Baka?
– Hogy érted?
– Fújtál már vele? Feliratot, vagy ilyesmit?
– Nem.
– Akkor én kipróbálom. Gyerünk a suliudvarra!
– Oké, menjünk! De várjá’, van itt valahol egy fényképező. Hova a picsába rakta az apám? Ja, tudom már, itt lesz az elsősegélydobozban. Fogalmam sincs, miért pont ebben tárolja. Na, ez az. Van benne film, és még csak négy képkocka lett ellőve – mutatta Baka a fényképezőgép tetején lévő kis ablakocskát, ami mögött látni lehetett, hány fotó készült a filmtekercsre. Minden egyes kattintásnál fordult egyet a számsor.
– Aha, látom. Akkor még mennyi képet tudunk csinálni?
– Asszem huszat.
– Az kurva jó! Elhasználjuk mindet, ugye?
– Használjuk, bánja a faszom! Apámat úgysem érdekli, egy évben kétszer, ha előveszi.

A Cipó utca felől közelítettük meg a sötétvörösre festett iskolát. Amikor arra sétáltunk, mindig eszembe jutott, hogy IV. Béla a tatárok elől menekülve elejtette a cipóját, és az legurult a hegyoldalon. Ez mekkora pancserság. Elgondolkodtam, hogy a történet, amiről elnevezték a meredek utcát, talán csak kitaláció.

– Mit akarsz kifújni, Szellem?
– Majd meglátod! Sokkal szebb lesz ez a rohadt iskola.

Én is utáltam a sulit. Unalmasak voltak az osztálytársak, egyikőjük sem hallgatott punkot. A tanárok gyűlöltek, mert a tarajos koponyás Exploited-kitűzőmmel az arcukba toltam, hogy megőrülök a lázadó zenékért. Nem is tudom, minek tepertem kettesnél jobb jegyekért, hiszen dunsztom sem volt, hogy mi akarok lenni. Csak abban voltam biztos, közepes átlagom a gyári munkához bőven elegendő. Abból meg mindenki megélt körülöttem. Nem volt motiváló példa számomra, és a többieknek sem. Egyedül Baka mondta egyszer, hogy ügyvéd lesz. Úgy kiröhögtük, többé inkább nem említette. Morcos meg a bátyám már nem általánosba jártak, hanem az MTH-ba. Kőművesnek tanultak. Irigykedtem rájuk, mert minden páros héten gyakorlatuk volt, nem kellett egyhelyben ülniük és hallgatniuk a sok zagyvaságot.

– Itt pont jó lesz, srácok! Kurva jól fog mutatni.

Szellem a suli tornaterménél elkezdte rázni a festékszóró sprét. Különálló rész volt ez a főépület mögött. Ha nincs bennem az a pár deci bor, tuti azon majrézok, hogy ránk rontanak a zsaruk, de így csak a türelmetlenségtől izgultam. Kíváncsian néztem, ahogy Szellem lenyomja a spré gombját, egyenletes ritmusban szórja szét a fekete festéket. DEAD KENEDYS – virított a falon egyik kedvenc zenekarunk neve.

– A Kennedyst két ennel kell írni, Szellem! – szólalt meg Morcos.
– Ne szopass! Akkor ezt elbasztam.

Azonnal kifújt még egy n-t a megfelelő helyre, a többi betűnél kisebb méretben, csak úgy fért oda. Ettől ormótlan lett az egész felirat.

– Na, így király?
– Haver, ez így kurva ronda. Tesznye – Baka a csúnya szó borsodi szinonimájával is megerősítette véleményét. Egyetértettünk vele.
– A francba, ez tényleg szar így – bámult Szellem a saját művére. – Na nem baj, a következő jobb lesz. Gyerünk előre!

Szó nélkül követtük. Libasorban mentünk a suli főbejáratához.

– Ha ezt meglátják holnap reggel, idegbajt kapnak! – nevetett.

Nem mondta, hogy a tanároknak szánja a szöveget, vagy a diákoknak, de úgy gondolhatta, ettől mindenki idegbajt kap. Amikor már a teljes szöveg a falon virított, én is azt éreztem, hogy sokaknál kicsapja majd a biztosítékot. Egy CPg-idézet volt az: Anarchiát! Oi! Oi! Szellem baromi nagyot nőtt a szememben a falfirka miatt. Az egész bandát lenyűgözte.

– Ez nagyon állat, barátom! Nem csak a jelentése, hanem az is, ahogy kifújtad. Tök egységes az egész, szépek a betűid – veregette meg Szellem vállát Morcos, aztán elvette tőle a festékszórót. – Javítok rajta egy kicsit, így még jobb lesz.

Morcos az első A betűt átfújta egy körkörös mozdulattal, így nem csak az Anarchia szó volt ott, hanem a szimbólum is.

– Ez egy mestermű! – Morcos örömtáncot járt az iskola udvarán.
Baka készített néhány fotót.
– Na, most már pucoljunk innen, mer’ ha valaki meglát, végünk van! – mondta a bátyám.

Én is majréztam, hogy a közelben lévő paneltornyokból kifigyelnek minket. A sulitól nem messze a járdán egy féltéglát láttam, felemeltem.

– Szellem, az mekkora volt, amikor megkergetett néhány nyolcadikos, aztán ilyennel dobtam tökön a dagadtat?
– Ja, az nagy bunyó volt, sosem felejtem. Azt hitték, hogy elbánnak veled, aztán közbeléptünk a bátyáddal. Alaposan szét lettek baszva – nevetett Szellem.

Olyan durván azért nem lettek megverve, mint ahogy sápadt barátom mondta. Ezt is imádtam ebben a csávóban, hogy szeret nagyítani. Szerintem nem tudatos nagyzolások voltak ezek, hanem annyira lelkesedett az apróbb dolgok iránt is, hogy valóban ekkora jelentőséget tulajdonított nekik. Az jutott eszembe, hogy vele sokkal keményebben elbánt az apja.

– Haver, holnap kapsz tőlem valamit – mondtam.
– Oké, de micsodát?
– Holnap megtudod.

Haklik Tamás (1980, Ózd)

Szociálpedagógus, 2003 óta hajléktalanellátásban dolgozik. 2015-től foglalkozik prózaírással. Amikről az emberek általában nem szeretnek beszélni, azok a társadalmi problémák a meghatározó témái. A Helikon, a Vár, a Magyar Napló, a Prae, a Rost, a Csillagszálló, a Pannon Tükör és az Új Forrás folyóiratokban publikált, valamint az Előretolt Helyőrség, A Vörös Postakocsi és a Tiszatáj weboldalán. 2022-ben jelent meg első regénye Beton címmel (Talentum House kiadó). Két éve dolgozik a következőn, munkacíme: Kegyetlenek. A Betonban rapperek, a Kegyetlenekben punkok a főszereplők. A szerző kicsit mindkettő.