Takács Nándor prózája
Marko Slavkovic felvétele
A barátság emlékére
Néhány évvel ezelőtt írtam egy történetet arról, hogy válságos élethelyzetemben visszatérek régi barátomhoz. Elküldtem egy folyóiratnak, amelynek szerkesztője azt felelte, hogy bár tisztességesen meg van írva a szöveg, nem tudja közölni. Döntését nem indokolta, de azt hiszem, azért utasította vissza, mert egy szó sem volt igaz belőle. Nem volt egészen kilátástalan a helyzetem, ahogy a történet sugallta, és ha mégis az lett volna, nem valószínű, hogy Jánoshoz fordulok.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felesleges dolgokról beszéljünk – mondta János, miután leültünk a konyhában. – Mindketten sérelmek sorát tartjuk számon, és megkockáztatom, hogy ítéleteink sem mindig józanok.
– Ezzel nem vitatkozom.
Elmosolyodott.
– Nem emlékszem mindenre. Sajnálom, ha megbántottalak. Csak segíteni akartam.
– Tudom.
– Valóban?
– Biztos vagyok benne, hogy nem akartál rosszat.
– De nem ám!
– Például amikor fát hasogattam…
– …nem akartam, hogy elfáradj. Erőből csináltad, ahelyett, hogy a lendületre bíztad volna a dolgot.
– Azt hiszem, makacs voltam.
– Valószínűleg.
– Sok elvárásnak kellett megfelelnem.
– Azokkal mindenki magára marad.
– Értem.
– Tényleg?
– Volt alkalmam gondolkozni rajta.
– Jól van.
– Én sem akartam tiszteletlen lenni.
– Elhiszem.
– Az ember néha elveszti a türelmét.
– Sokszor adtam rá okot?
– Megesett. De elnézőbbnek kellett volna lennem.
– Mert vén hülye vagyok?
– Mert magadban élsz.
– És?
– Elszoktál az érintkezéstől.
– Magamnak való vagyok.
– Azt nem mondtam.
– Mert most sem akarsz megbántani.
– Mert nem feltétlenül igaz. Hiszen sokat beszélgettünk. Bemutattam neked néhány barátomat is.
– Nem látogattak valami sűrűn!
– Messze élnek.
– Mi élünk messze tőlük. – János megvonta a vállát. – Nem tudom, mit jelent a barátság. Annyiszor emlegetik, hogy teljesen elkopott a szó.
– Mit kellene használni helyette?
– Nem is a szóval van baj, hanem, amit értenek alatta. A barátság nem létezik többé.
– Akiket elhoztam, a barátaim voltak.
– Ha te mondod.
– Talán nem állunk már olyan közel egymáshoz, mint azelőtt… de a barátság emléke is fontos.
– És most kik a barátaid?
Fölnéztem Jánosra, aztán elkaptam a szemem.
– Mostanában nem sok van.
– Ha tudni akarod, szövetség nélkül nincs igazi barátság. A barátok bajtársak. Ha közös céljuk nincsen, legfeljebb kedves ismerősök lehetnek.
– Lehet, hogy igazad van.
Ültében kihúzta magát és lesöpörte az asztalt.
– Mivel foglalkozol mostanában?
– Leginkább irodalommal.
– Írsz?
– Valamivel többet, mint azelőtt.
– A könyved még megvan valahol. Kölcsönadtam, de még nem kaptam vissza.
– És te?
– Ha van megrendelés, a műhelyben vagyok.
– És van?
– Akad. Évente egyszer a múzeum kér képkereteket, olykor adódik más is.
– És a könyvállványok?
– Azokkal leálltam. Nincs, aki anyagot hozzon. Rézcsavarokat. Főleg abból van hiány. Ha jól emlékszem, az utolsó adagot ki sem fizettem neked.
– Nem érdekes.
– Biztos?
– Mondtam akkor is.
– Hát jól van. Meddig maradsz?
– Holnap már megyek. Csak a maradék holmiért jöttem vissza.
– Sok van?
– Néhány apróság maradt itt.
– A metszetek, amiket adtam, megvannak még?
– Már eladtam őket.
– Hogyhogy?
– Meg voltam szorulva.
– Vagy úgy.
– Akkoriban nemigen beszéltünk.
– Azt reméltem, ha nem kellenek, visszaadod őket.
– De hiszen ajándékba adtad.
– Inkább fizetségként, hogy időnként a városba vigyél.
– Be is vittelek.
– Egyetlenegyszer.
– Többször nem is kérted.
– Kértem, csak nem értél rá.
– Erre nem emlékszem.
– Egy se maradt belőlük?
– Egy sem.
– Hát, akkor nincs miről beszélni.
János elfordult, és a képek helyét nézte a falon, a könyvespolc fölött.
Olyasmiről írtam abban a történetben, amire vágytam. Elképzeltem, hogy János örül a meglepetésnek, és szívesen fogad. Úgy gondoltam, hogy kiengesztelődünk, és új fejezet nyílik ismeretségünkben. A barátság szót már nem szívesen használnám.
Takács Nándor (1983, Mór)
Magyar költő, szerkesztő, tanár. Verseskötetei: Kolónia (Napkút, 2014), Rádiócsend (Napkút, 2024).