A meddőség szimbólumai – Papp Gréta interjúja Mécs Annával és Tóth-Czifra Júliával

Kép forrása: Mécs Anna írói oldala

 

2,5 év meddőségi küzdelem, számtalan terhességi teszt, egy kihívásokkal teli kisbabás év, anyaság. Két szálon futó, majd egy ponton összefonódó események, történetmagok sokasága, matematika. Ez mind a Rutin, mégpedig Mécs Anna tollából. A szerzővel nemrég megjelent regényéről beszélgettünk, kiderül, hogyan választható szét az anyai és írói szerep, illetve hogyan jelenik meg a matematikai gondolkodás a szerkesztéskor. Tóth-Czifra Júlia szerkesztő pedig a kötet születéséről is elárul néhány kulisszatitkot.

 

Korábbi interjúkban említed, Anna, hogy saját élményekből is táplálkozik a kötet, hiszen kétgyermekes édesanya vagy. Kutatómunkát is folytattál az írás alatt?

Mécs Anna: Sok mindent tapasztalatból tudtam, így csak kisebb kutatómunkát végeztem, nem akartam túlzásba esni, mert nem az ismeretátadáson volt a hangsúly. Utánanéztem néhány dolognak, hiedelmeknek, amikbe egy kétségbeesett nő vagy anya kapaszkodhat. Van egy ismerősöm, aki meddőségi klinikán dolgozott, vele lektoráltattam a könyvet, mert fontos volt számomra, hogy egy szakember is átnézze, és elkerülhessem azokat a hibákat, amelyek nem valós ismeretet adnak át.

 

Mennyire tudtad eltávolítani magad a saját történeteidtől?

M. A.: Például az, hogy a szereplőknek nevet adtam, szerintem segített ebben. Egy ideig a férj simán csak férj volt a kötetben, és Julcsi, a kötet szerkesztője javasolta, hogy nevezzem el őt is, hiszen az ember nem férjemként hivatkozik a párjára, hanem a nevén szólítja. Ha nevet kap egy karakter, már el is távolodom tőle annyira, hogy egy fiktív térben tudjak mozogni. De ezen túl is alapvetően fikcióként tekintettem a történetre, és használtam a fantáziámat…

 

A névadások mennyire voltak tudatosak? Utánanéztél a jelentéseknek?

M. A.: A névadásoknál nekem a hangulat volt fontos, nem a jelentés. Például van egy barátnő, akit Blankának hívnak. Keresgettem, hogy a 30-as korosztályban milyen jellemző keresztnevek vannak, és kihez milyen karaktert tudnék elképzelni. A kisbabánál, akit ugye Jakabnak hívnak, a bibliai utalás is izgalmas volt. A Bori névhez személyes kötődésem van, fontos volt, hogy sorsközösséget tudtam találni az elbeszélővel, hogy jól tudjak kapcsolódni hozzá.

 

Julcsi, te hogyan tudtad segíteni a munkafolyamatot? Mennyire volt jellemző a közös ötletelés?

Tóth-Czifra Júlia: Nagy öröm volt részt venni abban a munkafolyamatban, ahogyan ez a kötet összeállt. Engem lenyűgöz Anna matekos háttere, ami a kisebb darabokból építkező szöveg szerkezetbe rendezésekor erősen jelen volt. Az alapvető elképzeléseink szerencsére hasonlóak voltak, mégsem fedték egymást teljes egészében, így a legeredményesebben tudtuk inspirálni egymást akár a szöveggel, akár a címmel vagy éppen a borítóval kapcsolatban. Utóbbi épp egy hosszú és intenzív közös ötletelés eredménye, amelyhez Hrapka Tibor grafikus-tervező mindig remek keze is hozzátette a magáét.

 

 

Két novelláskötet után most regényt írtál, Anna. A Rutinban is felfedezhetők kisebb egységek, történetmagok, ám ezek nincsenek olyan direkten tagolva, mint a novelláskötetekben. Ennek köszönhető például az, hogy bizonyos ponton összemosódik ez a két irány, ami szerintem nagyon izgalmas megoldás. Milyen volt átevezni a regény műfajába? Mennyire ment könnyen, és mi indokolta a váltást?

M. A.: Nagyon örülök, hogy a szerkezetet így látod, fontos kérdés volt, hogy a két szálat elválasszuk-e. Eredetileg voltak kis csillagok, gondolkodtam számozáson, vagy a részek első mondatának kiemelésén, végül azonban arra jutottunk, hogy semmilyen elválasztó jel ne legyen. Így most összeolvad a két szál, de azért a kisebb történetegységekre tagolás megmaradt.

Írni annyiban más volt, hogy rendszeresebben írtam, folyamatosan, mindennapi szinten voltam benne a szövegben, és ez nekem más élményt adott, mint a novelláknál. Amikor a novellákat tervezgettem, volt egy lezárás, egy vége az egész folyamatnak. Most viszont, mivel hosszabb, tágabb a szövegvilág, valahogy folyamatosabban benne kellett lennem, és könnyebb volt, hogy nem kellett mindig kitalálni egy-egy új világot. Az összefüggésekre is jobban rá kellett látni, jól időzíteni egy-egy történést. Összetettebben kellett gondolkodni és tervezni, látnom kellett előre, hogy mi fog történni egy-egy karakterrel vagy történetszállal. Például nem bukkanhat fel túl későn egy szereplő. Izgalmas volt ebben a műfajban alkotni, kicsit az volt a fejemben, mintha egy nagy szövetet szőnék, amit utána könnyebben tudok szabni.

 

A kötet főszereplője, Bori tulajdonképpen egyedül vívja a harcokat. Sem a család, sem a barátok részéről nincs valódi empátia, megértés, segítségnyújtás. Ahelyett, hogy az orvostól kérdezne (aki egyébként a rendelésen folyamatosan sietteti Borit), inkább az internetről próbál válaszokat kapni.

M. A.: Igen, szerintem sokan tapasztalják azt ebben a küzdelemben, hogy túlságosan keretezett az idő, túl rövid arra, hogy egy szakember minden kérdésre válaszoljon. Nagyon célorientáltan működnek. Sokan emiatt tanácstalanok maradnak, pedig örülnének egy átfogóbb iránymutatásnak. Egy magánorvosnál húsz perced van ötvenezer forintért, nem elvárható az orvostól, hogy ennyi idő alatt mindent elmondjon. Nem tudom, mi lenne az a rendszer, ami ilyen szempontból jobban működne. Másoktól is hallottam, hogy ez az államosított rendszer nagy nyomást tesz az orvosokra, ők is kapacitáshiánnyal küzdenek, épp ezért – nőként végképp – egy futószalagon érezheted magad. Azt az abszurd helyzetet is meg akartam mutatni, hogy ott van az ember, kezében egy injekciós tűvel, a gyógyszerrel meg valami papírral, és valahogy ki kell okoskodnia, hogy mit kell csinálni, mert nem fogják a kezét. Ugyanígy van az anyaságban is. Ebben senki sem tud teljesen végigkísérni téged, magadnak kell kitalálnod.

 

 

Amikor először olvastam a Rutint, annyira sodort magával a lendülete, hogy elfelejtettem interjúkészítőként figyelni. Szükség volt egy második olvasásra, és azt tapasztaltam, hogy az apróbb részletekre, összefüggésekre, karakterárnyalatokra csak ekkor tudtam igazán ügyelni. Julcsi, mennyire volt könnyű szerkesztőként tekinteni a kéziratra? 

T.-C. J.: Nehéz volt, és nem csak azért, mert – ahogy mondod – sodorja magával az olvasóját. Bár nagy kérdés, hogy leválaszthatóak-e a szerkesztőről a saját személyes élményei, tapasztalatai, és még ha feltételeznénk is, hogy igen, egyáltalán érdemes-e leválasztani őket. Úgy is mondhatnám, hogy végig szerkesztőként tekintettem a kéziratra, de ez a szerkesztő közben anya is. Az én fiam alig pár hónappal idősebb Annáénál, a könyv elbeszélője, Bori pedig egyidős velünk. Nagyon sok, a kötetbe emelt élethelyzetre, problémára mozdult be a saját anyaságom, a terhesség és az első babás év különféle képei, emlékei, még testérzetei is. A szerkesztő egyik legfontosabb „szaktudása”, hogy olyan szövegek esetében is képes mozgósítani a beleérző képességét, az átlényegülést, amelyek az övétől teljesen eltérő nézőpontokat és tapasztalatokat nyitnak meg. A feladat mindig ugyanaz. De ennél a könyvnél ez a feladat könnyebb volt.

 

A kötet olvasása után változott az anyává válásról való véleményed, nézőpontod?

T.-C. J.: Inkább bővült, gazdagodott. Az anyaság sokszor magányos dolog, ennek egy része természetes, hozzátartozik ahhoz, ahogyan az anya a terhesség és az első év alatt fizikailag és mentálisan is beleburkolózik az elemi feladatba: életben tartani a babát. Vannak azonban olyan részei a magánynak, amelyek destruktívak, szorongatóak, amelyeket oldani kell. Ebben a család, a barátok, egy támogató közösség éppúgy segíthet, mint egy könyv. Anna könyvét olvasva sokszor támadt az a jó érzésem, hogy nem vagyok egyedül, hogy másnak is voltak ilyen vagy olyan gondolatai, más is küzdött ezzel vagy azzal. Huh, oké, nem vagyok lökött, hogy egymás után képes voltam akár öt terhességi tesztet is megcsinálni. Nahát, én is pont ugyanígy viselkedtem a tizedik hajnali kelésnél. Másfelől egy olyan küzdelemről is hírt ad ez a regény, amelyről nekem sem személyes tapasztalatom, sem mélyebb tudásom nem volt. A lombikprogram érzékeny végigkísérése teljesen új nézőponttal gazdagított engem is.

 

 

Anna, a Rutin cím szerintem nagyon jó találat, reflektál a témára és te nyelvileg is rájátszol, például az ismétlésekkel.

M. A.: Igen, és nagyon örülök, hogy így közelíted meg, mert ez is fontos cél volt a Julcsival való közös gondolkodásban. Amikor elkezdtünk ötletelni, olyan szavakat, kifejezéseket kerestem, amelyek a kisbabás időszakban jellemző kifejezések, de regénycímként túlmutatnak önmagukon. Így akadtam a rutin szóra, ami először még esti rutin formájában volt a fejünkben, de aztán az esti szót levágva még izgalmasabbnak tűnt. Sok mindent meg tud mozgatni, ugyanakkor nem volt könnyű olyan címet találni, ami mindkét szálhoz kapcsolódik és mint regénycím is jól működik. Ha az anyaságról vagy a teherbeesésről szólt volna a cím, akkor másmilyen regiszterű anyakönyv felé vitte volna az értelmezést, amit én szerettem volna elkerülni.

 

A borító viszont elég erősen utal a teherbeesés küzdelmére.

M. A.: Magáért beszél, de közben meg nem is. És a Rutin címmel szerintem szépen harmonizál, ahogy elsőre szinte csak egy sormintának tűnnek a terhességi tesztek.

 

Amikor elkezdtetek kommunikálni a kötet érkezéséről, úgy beszéltél a Rutinról, Anna, mint egy gyerekről. Súlya és méretei vannak, a születés pontosan időzített, a szerkesztő, Julcsi mint „szövegdoktor” van jelen a folyamatban. A kötet fogantatása, születése mennyire volt zökkenőmentes?

M. A.: Annyiban mindenképp hasonló a kötet születése Bori történetével, hogy szakaszosan íródott. Az elején volt 5-6-7 nagyon intenzív hónap, akkor nagyon organikusan születtek ezek a szövegek. Majd az életeseményeimmel összefüggésben másképp voltam terhelhető. Akkor vártam a második kisbabámat, miközben gondoskodtam a nagyobbik, de akkor még mindig kicsi első gyermekemről… ekkor félretettem a kéziratot. Később elküldtem Julcsinak szerkesztésre, majd ismét kimaradt pár hónap a szülés és a gyermekágyi időszak miatt. Amikor újra tudtam foglalkozni az anyaggal, akkor már csak egy-két kisebb részt írtam hozzá, miközben elég erősen zajlott a szerkesztés is. Jót tett az, hogy pár hónapra félretettem, és nem tudtam se fizikailag, se mentálisan foglalkozni vele, mert utána jó volt újra elővenni, és úgy nézni rá, mint egy regényre. Rengeteget húztam a szövegből, Julcsinak is voltak nagyon jó javaslatai, akár a sorrenddel, akár a hiányokkal kapcsolatban. Nagyon jó volt kísérletezgetni a kiadóval. Abban is nagyon passzol a könyv megjelenése a gyermek születéséhez, hogy volt egy pont, amikor vége lett, valahol le kellett zárni, mert közeledett a megjelenés. Ez az időszak nagyon hasonló tudatállapotú volt, mint a szülés előtti. Például beszűkültség, amikor már nehéz másra fókuszálni, de közben tele vagy szorongással. Ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy mindent ki akarjak húzni, de szerencsére ott volt Julcsi, és lebeszélt ezekről, aminek utólag nagyon örülök. Ez az első könyvem a szüléseim óta, és tényleg jobban érzem a párhuzamot.

 

Mi volt az oka annak, hogy ki akartál húzni részeket? Utólag valamennyire megszépültek az emlékek?

M. A.: Épp a gyermekágyas időszak után voltam, és kevésbé éreztem, hogy megszépültek az emlékek, sőt inkább megerősített abban, hogy ez tényleg nehéz volt. A húzásom első szakaszában tömörítettem, igyekeztem nyelvileg minél erősebbé, feszesebbé tenni a szöveget, ami azt hiszem, jót tett neki. Az utolsó szakaszban inkább szereplőket, szálakat akartam elhagyni, mert féltem, hogy elviszik a fókuszt, vagy nem működnek. De jó volt a szerkesztői, félig külső, félig belső meglátás, hogy ezek a karakterek, szálak még életszerűbbé, élettel telivé teszik a regényt. És most már én is látom, hogy ez ilyenkor egy kisebb pánik szülte vágy. Ugyanezt akartam csinálni például a Kapcsolati hibánál, kivenni novellákat, amelyek később sikeresek lettek. Szerencsére a szerkesztőm akkor is lebeszélt erről…

 

 

A terhesség kilenc hónapja szinte majdnem teljesen kimarad, ahogy az írás is megakad erre az időszakra.

M. A.: Igen, a könyvben megjelenített két időszak teljesen organikusan indult így, ez a két szál vált számomra érdekessé. Erőltetettnek éreztem volna, ha a várandósságot csak azért emelem be, hogy ne maradjon ki. Az előtte és utána lévő időszak nehezebben látható. Persze a várandósság alatt is nagyon sok megélése lehet az embernek, és sok minden nem látható a külvilág számára. A terhességnek van egy ideálképe, amikor külön kismamaruhát terveznek vagy fotózásokon vesznek részt. A meddő testnek nincsenek szimbólumai, ahogyan a szülés utáni test is inkább úgy jelenik meg, mint valami, amin minél hamarabb túl kell lenni, ami rejtegetnivaló.

 

Kaptál visszajelzéseket férfi olvasóktól? Ők hogyan látták Bori történetét?

M. A.: Igen, már több férfitől érkezett visszajelzés. Van egy ismerős barát, aki hangsúlyozta, hogy az apáknak már az első hónapban a kezébe adná, mert édesapaként fontos tapasztalatokról beszél a könyv. Hiába követett végig egy terhességet apaként, mégis ez a könyv tudott neki olyat mutatni, ami egy új megközelítés volt a számára, bizonyos dolgokat olvasás közben értett meg. Azt gondolom, hogy ha egy férfinak kellő nyitottsága van, akkor izgalmas és újszerű lehet számára a Rutin.

 

A kötetben bejárt út nekem, akinek még nincs gyermeke, olykor ijesztőnek tűnt. Vajon képes lennék ennyit küzdeni? A kötet amellett, hogy támogat, el is bizonytalaníthat. Ti mit gondoltok erről?

M. A.: Olyan visszajelzés jött már, hogy fontolgatják, vajon adhatják-e ajándékba, jókor találja-e meg az ünnepeltet, vagy nem. Ha valaki babát vár, vagy gyermekágyi időszakban van, segíthet-e az ilyen jellegű olvasmány. El tudom képzelni, hogy valakit elbizonytalanít, de eddig inkább olyan visszajelzések jöttek, hogy segített a könyv, mert megfogalmazott olyan érzéseket, megéléseket, amiket az olvasó is átélt, vagy tart tőle, de esetleg magának se merte kimondani.

 

T.-C. J.: Nehéz kérdés. A gyerekvállalás a mi generációnkban és az utánunk jövőkben eleve bizonytalanabbá vált, mint a szüleink, nagyszüleink idejében. Ma már egyáltalán nem evidens, és ennek számos – ökológiai, geopolitikai, gazdasági, társadalmi – oka van. Az egész világ alapkarakterévé látszik lenni a bizonytalanság. Nem gondolom, hogy egy könyv önmagában „le tudna beszélni” valakit a gyerekről. Azt viszont nagyon veszélyes dolognak tartom, ha valaki a valóságról tudomást nem véve, hamis képpel vág bele az anyaságba. Sajnos sem a politika, sem a közösségi média nem segíti a nőket abban, hogy valós képet kapjanak. Tavaly ilyenkor Dúró Dóra az ARC plakátkiállításon átragasztgatta az anyaság nehézségeivel felcímkézett plakátot csupa pozitív felirattal. Tökéletes metaforája az eltagadásnak. A két felirathalmaz nem zárja ki egymást, egyszerre igazak. És akkor lehet stabilan, felelősségteljesen gyereket vállalni, ha az anya az érem mindkét oldalával tisztában van. Furcsa, de az elbizonytalanodás, amiről beszámolsz, éppen a mentális felkészülés, megerősödés része kellene legyen. Aki egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el, az, félő, nem tudja, hogy mit vállal. És aki nem tudja, hogy mit vállal, azt a nehézségek is sokkal érzékenyebben érintik majd.

Mindenestül felkészülni persze képtelenség, sem a neheze, sem a boldogsága nem felfogható előzetesen, egyszerűen nincs hozzáférése az embernek, amíg meg nem történik. Ha tényleg tudtam, előre átéltem volna, mennyi küzdéssel, lemondással és változással jár egy gyerek, lehet, hogy nem mertem volna vállalni. De szerencsére nem tudhattam, most pedig semmiért nem adnám a világon, mert a boldogságát is ismerem.

 

Íróként az, hogy most már kétgyermekes édesanya vagy, mennyire inspirál, Anna?

M. A.: Sokan meséket írnak például ilyenkor. Nekem ez még nem jött el, de ki tudja, mit hoz elő az anyaszerep. Igyekszem nyitott lenni, nem zárkózom el az új utaktól. Az első terhességemnél sem gondoltam, hogy én az anyává válásról fogok könyvet írni. Időközben jött a közlési vágy, lett egy motiváció arra, hogy formába öntsem ezt az időszakot. Ahogy a könyvben is megjelenik Borinál, sokat lehet változni ezekben a tapasztalatokban, egyszerre minden lehetséges és semmi sem lehetséges. Az ember ismerkedik önmagával az új valóságában, működésében. Az új szerep új oldalaival és veszteségeivel együtt nap mint nap találkozom, például a memóriám rosszabb lett szerintem, de bizonyos aspektusokra sokkal nyitottabb lettem, ahogy a munkamódszerem, munkatempóm is átalakult.

Hogy inspirál-e ez az időszak, arra azt tudnám mondani, hogy ingerekben igen. Kettősséget érzek ebben is, néha úgy érzem, hogy két óra alatt többre vagyok képes, mint máskor egy nap alatt, de aztán vannak olyan napok, amikor úgy érzem, a „minimálprogram” is megerőltető a kialvatlanság miatt. Azt érzem, mintha valami mélyebb tudáshoz férnék hozzá ebben az időszakban, hiszen a gyerekeimmel együtt fedezem fel a világot, de közben ki is maradok a világból. Aztán majd jön az az időszak, amikor vissza kell állnom a munkába, ez megint új kihívás elé állít: család, pénzkereset, művészet hármasát kell majd egybegyúrni valahogy. Úgyhogy egyelőre inkább figyelek, hogy mi az, ami az adott időszakban megvalósítható.

 

A kötetben érezni egyfajta líraiságot is. Elképzelhetőnek tartod, hogy később versekkel is próbálkozz?

M. A.: De jó, örülök, hogy te is így látod, én is éreztem a gondolatritmusokkal vagy a ritmizálásokkal ezt a lírai vonalat. Pár éve elképzelhetetlennek tartottam, hogy verset írjak, most már nem tartom annak. Még nem látom magam előtt, hogy lírában utazom, de közben azt érzem, hogy vannak olyan dolgok, amik lírai módon kifejezhetők vagy megfoghatók. Ha van egy téma, amivel prózában elakadok, lehet, hogy a lírai irányban lesz kifejezhető.

 

Milyen a viszonyod a továbblépéssel? Mennyire megy könnyen a kötet utáni időszakban?

M. A.: Egyfelől bennem van a kíváncsiság, hogy valami mást csináljak, szívesen távolabb lépnék. Minden könyvnél bennem volt, hogy nem szeretném azt folytatni, amit és ahogyan eddig csináltam. Most erősen érzem azt, hogy jólesne a továbblépés, a lezárás. Keresem a lehetőségét az írásnak, de közben időt is szeretnék adni a Rutinnak. A könyvnek most kezdődött az élete, az írásnak az utóélete, szeretnék erre figyelni. Nyilván most más az élethelyzetem is, az első gyerekemnél tudtam ebben az időszakban írni, ez nem jelenti azt, hogy a másodiknál is tudok. Próbálok megengedőbb lenni magammal, de közben nyitott füllel járni, mert hiba lenne várni, hogy egyszer csak kifröccsen a tollamból egy új szöveg. Most ebben a fázisban járok, nekem jót szokott tenni valamiféle keret, például egy ösztöndíj vagy határidő. Korábban két alkalommal is volt tárcasorozatom, az jó értelemben kényszerítően hatott rám.

 

 

Papp Gréta (1997, Nyíregyháza)

Debrecenben élő költő, pedagógus. Verseket ír és interjúkat készít, amelyeket többek között az Új Forrás, a Kortárs Online, a Bárka és a Csillagszálló közöl. A 2022-es KULTer stART díj nyertese. Első verseskötete, a Lepecsételt szobák, 2023-ban jelent meg a Cser Kiadó gondozásában.