Karácsony Orsolya versei

Mandy Kerr felvétele

 

Kulcskérdés

Két vékonyra préselt ezüstkulcs,
keresztben lógnak a láncon,
mintha alig várnák a pillanatot,
hogy szétválasszák őket.

Vágyuk szerint
két zárat nyitnak két külön életbe,
ám ez soha nem történik meg,
erősebben köt az ezüst, mint a vér,
csak 961,8 Celsius-fokon olvad.

A vér forrása az élettel
összeegyeztethetetlen,
ezért nem lépünk ki soha
a sztratoszférába,
maradunk halvérűek inkább,
sérülésmentesen,
és fényesítjük az ezüstöt,
ha megfeketedik.

*

Sok karácsony telt el azóta,
hogy megkaptam őket
a szívalakú bársonydobozban.

Még mindig szépek,
kicsit meghajoltak, így legalább
jobban tapadnak a testre,
emlékeztetnek, hogy az a karácsony
marad az a karácsony,
jobb sosem lesz, és több sem.
Nincs bejgli, sem forralt bor,
sem olcsó szaloncukor,
nem maradt más, csak a kulcsok,
összeakadva, egymásba zárva,
a vérem forr fel előbb,
vagy ők unják meg a rabságot?

Talán a közeledben vagy messze tőled,
lassan porladok el, hangtalanul,
én nem ezüstből vagyok,
és az utolsó reményem,
hogy akkor majd
szavak nélkül,
kulcsok nélkül,
végre megértjük egymást.

 

Én és a verebem

Csak 24 gramm,
könnyebb, mint az emberi lélek.

A nőstény halványbarna vagy szürke,
arra született, hogy elvegyüljön.

A sokaságban nem hallod,
melyiket küldtem én.

Bekopog, beengeded,
mit árthatna neked.

Hozz neki vizet, itasd,
ahogy engem itattál,

szórj magot a tenyeredbe, etesd,
ahogy engem etettél,

vigyázz rá, ő vigyáz rád,
nem kémkedni küldöm,

csak tudni szeretném,
jól vagy, rendesen alszol,

nekem ennyi is elég.
Mi mindenre jó egy aprócska veréb.

 

Kapuőr

Kora esti potyautas a küszöbön.
A fény vonzotta be vagy a szagok?
Ujjai között úszóhártya,
szemei mozdulatlanok.

Csillogó bőre most elnyeli a fényt,
nappal visszatükrözte.
Talán mi sem vagyunk jó helyen,
neki sem ez a természetes közege.

Délután közelről néztük,
ahogy a földbe ásta magát,
ha eluntuk, sárral és gazzal
etettük a plasztikkutyát.

Ha marad, mi
sem egyhamar jutunk haza.
Minden brekegéssel
mélyebb lesz az éjszaka.

 

E pluribus unum

Olyan vagyok, mint a többi.
Olyan, és mégsem.
Felemelsz, majd eldobsz,
ha nem mutatnék jól a műtőasztalon.

Színt váltanék, hogy jobban tetszem,
de éppen kifogytam a klorofillból.
Így csak fekszem itt, csendben,
miközben hangyák masíroznak a hátamon.

Rojtosodom, töpörödök,
rám hullik az anyatest epidermisze.
Vérem nincs, testem is alig,
testvéreim tömegükkel nyomnak agyon.

Mit láthat, aki átvilágít rajtam?

 

Mátkatoll

Esztétikus nőalak koronázza
a Hollókőről hozott tollat,
simára csiszolva, látható erezettel.

Testén pöttyök rendeződnek
gombokká, szemekké, apró virágokká,
hengeres alakja merev és mozdulatlan,
derékszögben álló karjai nem
ereszkednek pihenésre,
nem ölelnek, nem integetnek,
várják, de nem élik meg a pihenőidőt.

Lábai gyökérként süppednek
a faanyagba, nem táplálják,
nem vezetik a kéz melegét mellkasához,
hogy szíve legalább egyet dobbanjon.

A szár fakul és piszkolódik,
ő örökké pártában, örökké makulátlan,
közömbösen hallgatja a hegy sercegését,
mindig megfelelő szögben dől jobbra-balra,
nem hajlítja meg sem idő, sem akarat.
Ami kézben él, változik, de ő fából van, marad.

 

 

Karácsony Orsolya (1988, Debrecen)

A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója. Az írással mint művészeti tevékenységgel 2021-ben kezdett el komolyabban foglalkozni, amikor a hatvani Albert Sweitzer Kórház irodalmi pályazatán harmadik helyezést ért el. Az irodalom mellett a képzőművészet is kiemelt szerepet tölt be az életében. Egy kollázsával a Füzet kulturális folyóirat „Magam mögött hagyom” című pályázatán második helyezést ért el.