Maros Márk verse

00137 °[&]° felvétele

 

Organon-installáció (ebben a műteremben)

Nicolás Lamas tiszteletére

 

1.

Nem tudom megérteni, miért
nyűgöz le az, hogy a teremőrre
szegeződik a tekintete,
és nem azokra a képkeretekre,
amikkel elszántan próbálok

elnézést kérni az ötleteimért.
Pedig tényleg szeretne
most az egyszer figyelni rájuk,
de mintha számháborúzna,
ahhoz, hogy nyerjen,

mindig félre kell forduljon.
És hiába van rengeteg kérdése,
ha egyszer nem kérheti meg
a tárlatvezetőt úgy,
mint valaki kezét.

 

2.

Máskor meg a cementből előtörő,
apró kábelvégek és a tudat,
hogy drótszálainkból
egyetlen jó kimenetelű

megállapodás sem köthető.
Másra bízom a döntést, írjon alá
vagy le, nekem már teljesen
mindegy, hisz

egy olvasatlan könyvnél, amit
egy billegő szék lába alá dugtak,
nem tudok többet mondani
a győzelemről.

 

3.

Valaha másról szólt ez az egész,
valaha éltek ebben a műteremben,
és Földnek hívták. Valaha minden
lenyűgözően egyértelmű volt
és lenyűgözően felesleges.

 

4.

Egy kibelezett hűtőszekrény
hideg fénye világított rá arra, ami
köztem és a tagadás között áll.
Most is ugyanez vetül rám,

miközben boncasztalra pakolják
az összes érzésemet,
és amikor figyelmem alább hagy,
hideg szikékre cserélik őket.

Mindent bevallanék, ha végre
abbahagynák, de ahhoz, hogy
higgyenek nekem, kéne valami,
amit nem nevezhetek műalkotásnak.

 

5.

A műterem hátulsó felében állt
egy hatalmas márványtömb előtt,
órákon keresztül nem csinált semmit,
de azt, ahogyan nem csinálta,
senki sem tudta utánozni.

 

6.

Tudom, nem kéne mindennek
folyton az értelmét okolnom,
pedig az, ahogy fölemelem
a vésőt, már önmagában
tönkretétele valaminek.

Vagy, hogy nincs olyan hely,
ahol ne lennék a dolgoknak
tartozéka, habár akkora
bennem az odaadás, mint egy
mozdulatlan bontógolyó.

Mégis, ami nem tehető tönkre,
az nem lehet szép. Ami pedig
a tönkretételről szól, azon úgy
egyensúlyozok, mint egy
porcelánváza a kosárpalánkon.

Mégse találok be.

 

7.

A megnyitó napjára hatalmas tömeg
verődött össze, őrjöngve próbáltak
közelebb férkőzni hozzá,
vadul tolakodtak, lökdösték egymást,

a hatalmas tülekedésben egyeseket
halálra tapostak, mintha egyetlen test
fájdalmas vajúdással próbálna
világra hozni valamit,

mígnem egyszer csak átmetszették
a kordonok közötti szalagot és úgy
engedték be őket, mintha föladnának
az amputált lábra egy balettcipőt.

 

8.

Kár azért, amit már feltaláltunk,
ezért a falfehér boncteremért, amit
néhány érdeklődő ebben a pillanatban
kever össze a szuvenírbolttal.

Bár el tudnám mesélni azt,
amit az iratmegsemmisítő,
de a műkincsrablónál így se adhatna
senki igazabb értelmezést.

 

 

Maros Márk (Budapest, 2001)

Az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. Verseket, cikkeket és kritikákat ír. Írásait többek között az Élet és Irodalom, a Műhely, az Irodalmi Szemle, a Székelyföld, a prae.hu, a KULTer.hu, a SZIFOnline és a Tiszatájonline közölte.