Rőhrig Eszter kritikája Nyilas Atilla Való igaz című verseskötetéről

Stekovics Gáspár felvétele Nyilas Atilláról

„a szabadság tépázott lovagjai”

A borító, a cím és a költő keresztnevének helyesírása azonnal kimozdítja az érdeklődő olvasót a hétköznapi dimenziókból, és felébred figyelme a versek iránt. A 2009–2025 között létrejött, száztizennégy vers olvasása közben helyek, nevek, művek címei hangzanak el nagy számban, amelyek tovább árnyalják Nyilas Atilla művészi világának értelmezési lehetőségeit.

Egyfelől a hétköznapi nyelv, az „új közvetlenség” (Zsoltár) jellemzi a kötetet, másfelől ezzel korreláló játékos, egyszerűnek tűnő, sokszor dallamos verselést tapasztalunk. A versbeszélő, aki egykor tobzódott az alternatív kultúrában, egyik törzshelytől vándorolt a másikig, az élet-halál mezsgyéjére merészkedő, oda távozó barátokkal és művészekkel (Dukay Nagy Ádám, Málik Roland, Kabai Lóránt) ma bizakodva veszi számba, mije maradt és milyen értékei, kötelékei vannak, amelyekkel a jelen még élhető a számára: „fogytán az életidőm, / az esélyeim nem túl jók, / ám nem adom fel” (Episztola anyámhoz).

A tartalomjegyzékből kitűnik, hogy a versek több időszakban, különböző években keletkeztek. Nem lehetett egyszerű homogén egésszé szőni tizenhat évet és a nem éppen felhőtlen múltat művészetté szublimálni úgy, hogy az itt és most az olykor rögtönzöttnek tűnő élőbeszéd hangján szólaljon meg. Az élményanyagot tematizáló költői én a repetitivitással terhelt-édesített hétköznapokban helyezi el magát. Könnyű lenne azt mondani, pusztán retrospektív, visszatekintő versbeszédet élünk át, de a kötet ambivalens, kettős világa megfejthetetlen titkokat rejt. Arra a részre gondolok, amely a tematizált múlt, az ősök arcképcsarnoka, az ifjúság, a lázadó életmód és a jelen, a családi életet, az idősödés folyamatát elfogadó attitűd között helyezkedik el. A nem részletezett félelmek, a mélabú művészi transzfigurációba nem emelkedett, de sejthető, érzékelhető. Ahogyan az is, hogy hogyan lett a tékozló fiúból megállapodott férj és családapa. Talán a mindent eldöntő pillantás miatt („az a végzetes egymásra pillantás” [Óda a Bécsi úthoz])? Ha a kérdésre válaszolni szeretnék, A lustaságról lenne a kulcsvers, amelyben a zárójeles ajánlás segít eligazodni: „(A Zeffirelli-féle Rómeó és Júlia zenéjére)”. A végtelenül lassú, hatáskeltő szimfonikus zene végigkíséri a két kamasz idegborzoló és nonkonformista szerelmi történetét. A vers a túlélésről beszél, arról, hogy milyen nehéz a mulandóság jelene. Ezt önreflexív módon megélni olyan szakadatlan elfoglaltság, amely eltereli a figyelmet a kétségbeesésről, az öregedésről, a halálfélelemről. Az önreflexió mindig fogódzókat keres, kiküzdött, megszenvedett létkeretet igényel, megengedi a szomorúságot, lehet elutasító a napi rutinnal szemben, mégis a szokások biztonságot adó elfogadásából artikulálódik. Ebben a jelentős versben a pillanatnyi biztonságot exponálja a költői én, de más helyen a végső biztonság tünékeny mivoltát írja le, mint például a Hordozható menedékben vagy a Japán veszése című záróversben: az országot, a bolygónkat érintő megsemmisülést vetíti előre.

Nyilas Atilla Való igaz c. kötetének borítója, amely Huczek Zoltán festményének felhasználásával készült

Az önreflexív múltba tekintés miatt most visszatérek a borítóhoz, Huczek Zoltán Álmok II. című képéhez. Az éjszakai városrészlet vörös fényeinek hátteréből tűnik elő a punklány profilja, hajóskapitányi kabátban, és a közvetlenül mögötte egy pinceklubba vezető csigalépcső mind együttvéve valamely valóságon túli világot tár elénk. Egy pillanatra feltűnik szemünk előtt a hetvenes évek popkultúrája, Szyksznian Wanda nőnapi plakátja, lemezborítói, de az az időtlen, naiv derű már a múlté, ezen a képen égnek a színek. A középpontban a számos verset ihlető Nő áll, aki a kísértést, az érzékek világába való beavatást, a beteljesülést, a fájdalmat és a megváltást fogja jelenteni: „Szeretkezés után meztelenül sakkozni / egy öntudatos, szikrázó értelmű nővel / az egyik legerotikusabb élményem volt” (Sakkvakság). A „sakkozni” főnévi igenévi alak absztrakt cselekvésre utal, a cím öniróniát sejtet, ami finoman ellenpontozza a macsószerepet próbálgató lírai ént.

Tovább haladva a borító látványelemzésében, a sötéten pompázó, zsigerien démoni világgal farkasszemet néz a világos színű betűk halmaza: a cím, a név és a műfaji megjelölés.

Az Attila Atilla-írásának magyarázatát a Curriculum nominisban olvashatjuk: a hagyomány szerinti helyesírási alapelvet a kiejtés szerintire váltotta a versbeszélő, ezzel jelezve, hogy ha az értelmezhetőség határán belül marad, számára nincs tabu. Ugyanakkor a „költemények” választékos, kissé régies megjelölés a neutrálisabb „versek” helyett azt jelentheti, hogy a formai játékosság, a szabálytartás mellőzése mellett a költészeti tradíciók követése fontos Nyilas Atilla számára. A címekben is feltűnnek a zsoltár, óda, episztola, kantáta hagyományőrző műfajok, de legfőképpen az orális, civilizáció előtti kultúra poétikai eszközei: a variációk és az ismétlések.

A kötetcím nem egy asszociációt kínál. A tautologikus, beszélt nyelvi fordulat költői értéke csekély, majd váratlanul eszünkbe juttatja, hogy a Való igaz József Attila sokat idézett, még többet elemzett „az igazat mondd, ne csak a valódit” parafrázisa is lehet. Az igaz és a valódi József Attila szerinti konfrontatív relációja nagyon is vitatható, éppen úgy, mint a Való igaz szófordulat alkotóelemeinek analógiás, nyomatékosító jelentése. A közhellyé vált költészeti program, nevezetesen a hitelesség, a bátor igazmondás és a hamis beszéd konfrontációja – látszólagos paradoxon. Az igaz és a valódi nagyon is szinonim és komplementer fogalmak. Amikor Nyilas Atilla azt mondja, hogy való igaz, akkor talán arra gondol, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit” nem is igaz. Hogy a való igaz nyomatékosító kifejezés értelme, jelentése mindig az élőbeszéd kontextusában, sőt a metakommunikációban, a nyelven túli/kívüli tartományban dől el. Ha játékos mosoly, fejingatás kíséri, mást jelent, mint amikor erősen bólogatunk vagy kezünket indulatosan felemeljük. Mind az Atilla, mind a való igaz egyszerű nyelvi eszközök, az ő révükön teremt Nyilas Atilla költészetet. A stilizált kormánykerék előtt álló, lehunyt szemű punk nyitott az álmok, a képzelet és a szabadság világára.

A kötetben az élettörténet elmesélése közben markáns ellenkulturális hátteret képez a zene, a Clash együttes, a Vágtázó Halottkémek, Nina Hagen, a Nirvana, a Fekete Lyuk, a Razzia és más pesti éjszakai klubok, törzshelyek (külön költemény szól róluk Törzshelyeim címen). A Grinzingi sörözőt leszámítva (ahová én is jártam annak idején) ez a világ teljesen eltűnt, helyükbe a „hivatásos” romkocsmák léptek. Ezek adják a szövegek hátterét, és főszereplő is van, a Nő. Az első és az utolsó című költeményben nincs se azonosítva, se megnevezve, de megszólítottként odaértendő. A több élményből és töredékből összeforrt, tűnt szerelmek a múlt fontos részei, akár az alkohol, a kocsmai társas élet, a jelenben pedig talán a legtöbbször a hitves szó ismétlődik a szövegtestben. Megismerkedésük, esküvőjük, nászútjuk, a gyerekek születése, a gyereknevelés, a két gyereknek ajánlott versek a kötet gerincét, törzsanyagát alkotják. A hitves szájából hangzik el az a pár szó, amely a költői ént és magát a művészt, mint egy fénycsík, átvilágítja egy pillanatra: „Te szegény, milyen fáradt lehetsz!” (Hídvám). Nyilas Atilla költővé válásának fontos állomásai és barátai, példaképei (Komjáthy Jenő, Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Oravecz Imre, Birtalan Ferenc és Balázs, Dukay Nagy Ádám, Kabai Lóránt, Málik Roland) mellett többször visszatér ahhoz a helyszínhez, ahol a szabadság-szerelem-költészet szerves egységben állt, ez pedig a miskolctapolcai „babaház”, a kölcsönkapott, elhagyott, pusztuló és a buliélet alatt sokszor kifosztott polgári villa. Egyszer vége lett ennek az életmódnak, elhagyták a nők, a barátok. Vagy ő hagyta el őket. Mind az elkallódás, mind a megmaradás veszteség, a fiatalság elveszett. E témakör az, amelyről semmit nem hallat a lírai én, ez a számvetés mint hiány jelentkezik a kötetben, csak egyetlen fájdalmasan hangzó magvas félmondatot találunk ezzel kapcsolatban: „Kölcsönfény volt, mi rólam sugárzott / igaz arcom előhívja az öregség” (A lustaságról). Éppen akkor, amikor közel jár ehhez a kényes kérdéshez, még a nyelve is kibicsaklik. Valószínűleg szándékosan és csak alig-alig, de eltér a szabálykövető nyelvhasználattól: „Folyton szomjazom a szépség / és az otthonosság után” (Az erdő dicsérete).

Nyilas Atilla

De ki is az a költő, aki beszél? A legfontosabb, amit tudni lehet róla, hogy a költészet mindenek fölött áll a számára: „sok mindenről lemondtam, / de nem a gyerekeim, hanem költői pályám érdekében” (Hídvám). Esendő, káros szenvedélyekkel sújtott. Utal rá, hogy egészsége megrendült, nem sikerült minden úgy, ahogy szerette volna, de az alapokat kijelölte az életében, és ahhoz hű: a feleségéhez és a gyerekeihez. A költői én másik fontos jellemzője a bátorság és a megalkuvásnélküliség, a politikai valóság iránti érzékenység. Művészekre, művekre vonatkozó reflexiói tovább árnyalják az identitását. A Tüzes angyal idézésekor vajon Valerij Brjuszov regényére, Bódy Gábor művére vagy Hobóra gondolt a Szertartáskönyv című versben?

A Mű szerző nélkül, Florian Henckel von Donnersmarck filmje motivikusan vissza-visszatér. Donnersmarck művészi példakép, aki a hallgató művészt a költészet folytatására ösztönözte (Visszatérés). A több mint háromórás film fő kérdése, hogy hogyan létezhet művészet a totalitárius rendszerek szorításában. Gerhard Richter és Joseph Beuys története csak ürügy, hogy Donnersmarck elmerülhessen az őszinteség és a bátorság témakörében. Nyilas Atilla Donnersmarck szellemében szól azokban a versekben, amelyek a szocializmusnak nevezett korban születettek generációs élményét szólaltatják meg: „egy néptelen játszótéren, / hintában üldögélve / csodálatos ízű párizsit harapdáltunk kiflivel” (Fehér lázadás). Az akkori gyerekek számára a sületlen kifli, a tartósítószerízű, rózsaszín párizsi és az alpári modorú (Tegezésről) hivatalsegédtől átvett iskolatej egy – most már megkérdőjelezhetetlenül letűnt – korszak szentháromságát alkotta.

A kortárs költészet jelentős művel gazdagodott, remélhetőleg senki nem érti félre ezt a közvetlen hangot, és a verseket olvasva mindenki végigjárja a lázadás mélabújának stációit, a Nyilas Atilla-költészet felfedezéséhez vezető utat. A Rádió Bézsben, Matz Krisztának adott interjújában a költő azt javasolja, úgy olvassuk a kötetet, mint egy regényt, vagyis konzekutív módon, megszakítás nélkül. Másképpen nem is lehet, egymásra épülnek a szövegek, van egyfajta kronológiájuk, sőt kisebb tematikai egységek is (családi és szerelmi történet) elkülönülnek a főként egyes szám első személyű narratívában. Ugyancsak ebben az interjúban hangzik el a csalás nélküli írás elve, amihez hozzáértendő az Ars poeticában is olvasható fontos kitétel, mely szerint a narratíva nem valóság, hanem fikció: „a szóban forgó személyek / és a hús-vér emberek közé / akkor sem tehető egyenlőségjel.”

A kötet utolsó előtti verse a Punklegendák, amely nyugtalanító, lázadó punk attitűdjével visszavezet a borítóhoz. Én mégsem ezt vagy a Japán veszése című záróverset érzem nagy, összefoglaló műnek, hanem a Sakkvakságot. A nyelvi megoldások felől közelítve izgalmas, ahogyan a költő a sakk szavait e játék elvont, színtiszta logikai világát a hétköznapok, a lírai én fontos életmozzanatainak megragadására alkalmazza. A vers címe is felfogható műszóként, amellyel az egész kötet gondolati-érzelmi világára ráláthatunk. Arra a pillanatra utal, amikor még az ellenfél válaszlépése előtt ráismerünk, hogy hibáztunk, talán véglegesen, talán nem. A versből az is kiderül, hogy a lírai én felnőni nem szívesen akaró punkos-kocsmázós lendületét élete különböző pillanataiban felfüggeszti a sakk, a játszma a maga zártságával és szabályaival. A költő Szabolcsi Jánosnak, a kötet szerkesztőjének, egykori magyartanárának és elismert sakkmesternek ajánlja a verset. Legyőzte a sakkban, de: „Számomra innen csak lefelé vezet az út” – hangzik a verset záró mondat. A lefelé vezető út nem volt más, mint tizenhárom év hallgatás, amely alatt az érett kor költészete megszületett.

(Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2025)