Bánki Éva esszéje a művészet és az őrület határairól

Bánki Éva (a portrét Máté Péter készítette)

A színeváltó normalitás

„A nevem Peter Parker, megcsípett egy radioaktív pók.”
(Pókember)

Teremteni csak a művész képes. Hoffmann híres Homokemberében a polgár és a tudós kudarcot vall, ám Nathanael, a költő szerelmes pillantásával és lelkesen elszavalt költeményeivel életre kelti (vagy mintha „életre keltené”) a babát, akit az ördögi Coppelius távcsövén keresztül pillant meg először. Ezért az istenkísértő tettért, az isteni teremtés ihletett utánzásáért a józan eszével kell fizetnie. A Költő Isten, azaz a Legelső Alkotó helyébe léphetne, ha elméje képes lenne elviselni ennek terhét.

Hideglelős, romantikus történet, mely arra tanít, a zsenialitás, a teremtés ára az őrület. Ám még Hoffmannál sem csak démoni, dionüszoszi művészet létezik. A transzcendencia igézete és/vagy a múzsa csókja szelídebben is megérintheti a művész lelkét. De a romantikus képzelet képes arra, hogy ezt a platonikus gyökerű mítoszt is sötétté, démonivá hangolja. Az arany virágcserép Anselmusát tündérien csilingelő hármashangzat csábítja el a folyó partján. És kik azok vajon, akik megcsendítik ezt a könnyed, isteni harmóniát és derűt sugalló hármashangzatot? Kígyó(cská)k – ahogy ez a romantikában magától értetődik.

Egy dunántúli kisvárosban nevelkedve ilyen romantikus képzetek töltötték meg az én elmémet is. Én is kígyócska voltam, fuvolán tanultam játszani a helyi zeneiskolában – amúgy egyetlen dallamra nem emlékszem, csak arra, hogy a zeneiskola falait miféle képek díszítették. Az egyik képen őrült karmester emeli pálcáját, erre a nézőtér hátsó soraiban lángnyelvek kígyóznak elő. Egy másikon egy Liszt Ferenchez nagyon hasonló művész veri a billentyűket, észre sem véve, hogy körülötte már lángol a zseni érintésétől „meggyulladt” zongora. Ezek a képek mélyen a tudatalattimba ivódtak: nagyon korán megtanultam, hogy a „művészet templomában” veszedelmes őrültek laknak. Hogy belássam ezeknek a romantikus nézeteknek a viszonylagosságát – és hogy rájöjjek, mi zavar az effajta kultuszban –, más korokat is meg kellett ismernem.

A középkor még óvakodott attól, hogy démoni beavatottság eredményének vagy amolyan őrületnek tekintse a művészetet, ám a művészet (és a szerelem) ettől még nem tekinthető ártatlan játszadozásnak. A szerelmes férfiakat a trubadúrok verseiben szörnyű sebek borítják, hiszen hölgyeik pillantása (és könyörtelensége) rendre megbetegíti őket. Sokan közülük nemcsak belebetegszenek a szerelembe, hanem bele is őrülnek. A nők persze sohasem „sebesednek meg”, ők mindig hófehérek, tiszták, hidegek, makulátlanok, akár a márvány vagy a frissen hullott hó. A középkori „sebesültek” közül a legbetegebb az emblematikus trubadúr, az első nyugati költőregények hőse: Trisztán. Pompás lovag, de ha lehúzza a páncélját, láthatjuk, a testét szörnyű, csak félig begyógyult sebek, gennyes fekélyek borítják. Ezeket a sérüléseket csak a szőke Izolda látványa képes gyógyítani – ámde a rémes sérüléseket, ugyebár, pontosan azért szerzi Trisztán, mert túl sokat és túl odaadóan nézegeti Izoldát… Nincs hát kiút a vágy függőséghez hasonlatos körforgásából – már csak azért sem, mert Trisztán olthatatlan vágyakozását az idősebb, férjes asszony iránt édesanyja korai elvesztése táplálja. Az anya volt az, aki egy életre megsebezte Trisztánt a halált hozó, bánatot jelentő Trisztán névvel. A szexuális függőség természetét, az őrület, a vágy és a művészet egymásra hatását mélyen és finoman feltárják ezek a lovagregények.

Csodálni persze én is csodálom ezeket a történeteket is, de nem tudom, azonosulni akarok-e velük. Az ember az egyetlen teremtmény (vagy ha úgy tetszik, állat) a földön, mely művészetet képes létrehozni. Kommunikálni, eszközt használni, háborúzni, érezni, társadalmat felépíteni az állatok is képesek, ám művészete csak az embereknek van. A fenti mítoszok mégis mélyen emberidegennek láttatják a művészetet: önmagában kevés az ember ahhoz, hogy alkosson, valamilyen megőrülés, isteni beavatás vagy trauma nélkül semmire sem megy. (Arról már nem is beszélve, hogy ezek a legendás „megőrülések” milyen sokszor esetlegesek – függetlenek a sorstól, a társadalomtól stb. Néhány szerencsés művészt mintha tényleg csak megcsípett volna egy „radioaktív pók”…)

Van-e egyáltalán bármiféle kapcsolat művészet és őrültség között? Én is tudom, hogy egy trauma alkotáslélektanilag mennyire felszabadító, hogy egy regény megalkotása hónapokat, éveket, sőt olvasmányokat, nyelveket törölhet ki a memóriából. Ahogy azt is tapasztaltam, hogy a legnagyobb mentális kimerültség talán nem is próza-, hanem versírás közben jelentkezik, hiszen a versírás villamoskisülésekkel teli világából már-már képtelenség visszatalálni a mindennapokba. De a művészek tényleg végletesen traumatizált elmebetegek lennének? Az bizonyítaná ezt, hogy a skizofrének rajzai és verbális asszociációi mennyire művésziek? Művésziek valóban, de ettől még nem műalkotások. Én úgy vélem, a hosszabb elbeszélő művek létrehozásához szükséges figyelem és kitartás kizárja a tartós és súlyos őrületet. Előbb hiszem el, hogy Dante Alighieri ténylegesen találkozott Vergiliusszal, Beatricével a túlvilágon, mint azt, hogy zavarodott elmebeteg lett volna. Hisz melyik őrült lett volna képes ilyen tökéletesre csiszolni az összes tercinát, az Isteni Színjáték mind a 14 233 sorát…

Emellett retrográdnak is érzem az „őrült művész” nimbuszát. Mélyen elgondolkodtató, hogy a „sebzett”, a szerelemtől „eszét vesztett” költő kultusza szinte egyidős a hűbéri társadalom megszilárdulásával. Az őrület ugyanis arisztokratikus dolog. Egy trubadúr végtére is nem faluszéli vásárokban ugrándozó, közönséges parasztokat felvidító, csörgősipkás mulattató, hanem udvari ember – az ő szenvedéseit nagyon is illik komolyan venni. A szerelem (és vele az „őrület”, a férfitestet elcsúfító szerelmi sebhelyek) nemes urakhoz illő, arisztokratikus dolgok. Ilyen mély, fennkölt, véresen komoly önpusztításra a mindenkori Balgák és Sancho Panzák nem is lehetnek képesek. Az őrület igazi luxus, feudális kiváltság, nem jár akárkinek, míg hétköznapi értelemben vett bolond bárkiből lehet. A hoffmanni őrületnek, a romantikus tébolynak is van ilyen határkijelölő, már-már arisztokratikus funkciója. Az „igazi” költőket ez, a mélyen átélt, amolyan beavatottságnak is tekinthető őrület választja el a „közönséges”, kispolgári rímfaragók világától. Egy jól gondozott, éveken át tartósított, majd ország-világ elé tárt trauma, neurózis („pókcsípés”) tehát belépő lehet az elit irodalom világába…

Én az efféle határvonalakban, szellemi szögesdrót-akadályokban nemigen hiszek. Évszázadokig tartotta például magát a nézet, hogy latin nyelvtudás és egyetemi végzettség nélkül senki sem lehet tudós gondolkodó. Leonardo da Vinci nem járt egyetemre, latinul is csak nagyon rosszul tudott, bár ő természetesen így is beletartozott kora értelmiségi elitjébe. A mikrotörténelem alapítója, Carlo Ginzburg által felfedezett friauli molnárral, Menocchióval azonban más volt a helyzet. Ő kevés könyvet olvasott, egész életében paraszti közösségben mozgott, mégis megalkotott egy nagyon eredeti kozmogóniát, amiért az inkvizíció őt is ugyanúgy halálra ítélte, mint a nála nevesebb kortársát, Giordano Brunót. Ki „taníthatta ki” ezt a Menocchiót? Honnan szedte a nézeteit ez a friauli molnár? Az inkvizítorokat felettébb izgatta ez a kérdés, mert ők is nehezen hitték el, hogy egy parasztember a saját feje után gondolkodik.

Valóban létezik valamilyen kapcsolat egyetem és tudományos gondolkodás, ahogy őrület (neurózis, traumák) és művészi alkotás között, de ezt a kapcsolatot nem tekinthetjük megfellebbezhetetlen evidenciának. Ahogy a vágy és művészi teremtés viszonyát sem. A sóvárgás (erotikus vágy) mintha tényleg hozzátartozna a művészethez – de kijelenthetjük-e, hogy minden vers szerelmi ihletésből született?

Én azért sem hiszek az evidenciákban és határvonalakban, mert a húszas éveim végét egy egészen másféle kultúrában töltöttem. Portugáliában az irodalom kevésbé (vagy másképpen) intézményesült, mint Magyarországon. Az emberek rengeteg verset tudnak fejből, nyakra-főre idézgetnek is, kávéházakba járnak fadót hallgatni. Egy költő „nem akkora dolog” arrafelé, hiszen örömükben-bánatukban ők maguk is rendszeresen költenek vereseket. Ha tetszik, ez egy félig-meddig szóbeliségbe rekedt világ, ahol nem vagy nemcsak a száz-kétszáz példányban eladott verseskötetek vagy elcsépelt kötelező olvasmányok jelentik az irodalmat – arrafelé bárki bármikor átléphet a költészet fennkölt világába. Persze Józsi bácsi verseit és Fernando Pessoa költeményeit ott is ég és föld választja el. De milyen jellemző, hogy a nagy Pessoa első alteregójául nem egy kiművelt lírikust, hanem egy pásztort, egy autodidakta népi költőt választott (Alberto Caeirót). És miért is ne? A jó művészet mindig is inkább a határok áthágásáról, nem a határok megszilárdításáról szólt.

Az én lírai példaképem mégsem egy csendes magányában szelíden verselgető, melankolikus portugál háziasszony, hanem az Ószövetség legnagyobb költőnője, Hanna, Sámuel próféta édesanyja. Ez a Szapphónál is korábbi lírikus egzaltált hálaénekben köszönte meg fia születését, melyben gyermeke megfoganását Isten társadalomátalakító, forradalmi tevékenységéhez hasonlította. „Az Úr öl és elevenít, / Sírba visz és visszahoz. / Az Úr szegénynyé tesz és gazdagít, Megaláz s fel is magasztal; / Felemeli a porból a szegényt / És a sárból kihozza a szűkölködőt / Hogy ültesse hatalmasok mellé” (1Sám 2,6-8) – nem csoda, hogy az imát amolyan forradalmi indulóként éneklik szerte Latin-Amerikában.

No de hogy vetemedhet egy közönséges háziasszony ilyen, a meglehetősen konszolidált dávidi zsoltároktól annyira elütő, már-már lázadó hangú hálaénekre? Hogy juthat eszébe egy szolid, ószövetségi másodfeleségnek, hogy elsőként kidolgozza az ókori zsidóság Isten a történelem ura-koncepcióját? Rendszeres szokása volt netán Sámuel édesanyjának egzaltált vallási dalokat költeni? Isten világtörténelemben betöltött szerepéről elmélkedni? Volt egy saját közönsége, mely őt a falujában prófétanőként vagy költőként tisztelte? Természetesen nem tudjuk, ahogy azt sem, egyáltalán hogy maradhatott fenn egy hálaének, mely mégiscsak egy magánéleti esemény (nem egy király, hanem „csak” egy próféta születésének) apropóján született.

Hanna nyilván felháborodott volna, ha őt Izraelben bárki őrültnek titulálja. Pedig Sámuel könyvéből tudjuk, hogy költőnőnk azért meglehetősen deviáns teremtés lehetett: a silói pap például részegnek nézte és durván sértegette, mikor a szentélyben a korabeli szokásokkal ellentétben „hang nélkül”, némán imádkozott. Hanna nyilván egész életében a normalitás és a prófétai szenvedély (ihlet? őrület?) határán imbolygott. „Megőrülése”, hálaénekben feltáruló látomása nem valami egyszeri, isteni beavatkozásban, hanem saját női sorsának, társadalmi kiszolgáltatottságának, spirituális helyzetének (hirtelen? villanásszerű?) felismerésében rejlett. Persze Hanna nem tartott (nem tarthatott) igényt az „őrült zseniknek” kijáró, manapság kijáró nevetséges tiszteletre és megkülönböztetésre, prófétai indulatairól és elképesztő, a maga korában teljességgel rendhagyó gondolkodásmódjáról mégis tanúskodik a költemény.

Ha tehetem, így szeretnék megőrülni.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/12-es lapszámában.

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)

Író, irodalomtörténész. Kreatív írást és világirodalmat tanít a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán. Budapesten él. Portréját Szöllősi Mátyás készítette.