Radics Rudolf verse

kép: ujsagmuzeum.hu

Oldódás

A bennem keringő áramlat
az idő visszahajló sugara:
testem csupán átvezetés,
a tudat meder,
ahová a lét halk örvénye
lélegzetté simítja önmagát.
A névtelen folyó nem folyik,
emlékezik.
Rétegek alatt szivárgó, lassú fény,
minden rezdülése
a kezdet halk ismétlése bennem.

1.
Egykor Ister,
ma Donava.
A név sodrása írja át a vizet.
A szó az anyagba váj,
ujjhegy a föld rostjain.
A kő emlékezete reped:
szemcsényi pattogás,
isten tenyere átcsúszik a mély szövetein,
a szikla megnyílik,
s a fény megkísérli a formát,
mintha első alkalommal tapintaná.

2.
A repedésben ősi víztest izzik,
Ister, Duna.
Két hangtalan, egymást világító fény.
A víz emlékezete mélyebbre rétegződik,
mint a kő tagolt ideje.
Nem tudni:
a víz bontotta fel a hegy árnyékát,
vagy a hegy nyitotta ki a folyó száját.
Az eredet két arca
ugyanazzal a mozdulattal int.

3.
A bazalt a kihűlt láng mintázatát hordja,
felszínén a hajdani izzás
kővé dermedt szívdobbanása.
Az ember karca: út, híd, jel
a vaskapu töredékes mondata.
A víz neve négyszer is túlcsordul a nyelven.
A hang előbb mozdul bennem,
mint a szó akarata.
Árnyékváltó csillanás,
lélegzet két név között.
Itt reped szét bennem a folyó.

4.
Timár Mihályként sodródtam,
míg Ister vitt,
most Michal,
és a folyó más hangtérben felel.
A nyelv, amelyben születtem,
nem simul hozzám.
Recseg a számon,
vonalai ismeretlen szögben törnek.
Új ábécé csúszik a bőröm alá,
a víz fordítja a testet
egy kimondhatatlan grammatikára.

5.
Minden kimondás szilánk.
Az emlékezet kettéágazik,
mint két meder egymás felé forduló karja.
A folyó árnyéka alakot sűrít:
mozdulatában víz lélegzik,
pillantásában tavak remegnek,
mélységükben alfény kavarog.
Az evező bordáimhoz koppan,
kódot vés a csönd falába,
az apadás térképét
a test belsejében lehet olvasni.

6.
A folyó határtalan,
városfény pengeként metszi a felszínt,
nyelvek sója ülepszik a meder fenekére.
Az idő pora minden mozdulat alatt
finoman recseg.
Ister a máj szigetei között feszül,
Donava a mellkas árnyékában húzódik.
A két név összeér, majd szétrobban,
mint két hullám, amely nem dönthet,
mert a döntés maga is víz.

7.
A hajós arca kő,
repedéseiből történelem pereg alá.
Nem emlékszik hangjára,
csak a sötét vízre,
amelyből először kiemelkedett.
Nem aranyat keres,
az üres meder csöndjét figyeli,
ahol a sodrás már nem formál
és nem szab határt semminek.

8.
A mély is lélegzik.
Algák foszforeszkálnak a vízsötétben,
fényük alatt lassan tágul
a gondolat tüdeje.
A test tükörré dermed,
régi sebek csillannak fel benne.
A létezés lassú oldódás:
kémia, ahol anyag és mítosz
ugyanarra az arcra rétegződik.
Foszfor, nátrium, oxigén.
Istenek porladó vonala
a bőr alatti éjben.

9.
A hajós megáll,
tér nélkül lebeg,
a víz csuklójára tekeredik.
Amit érint, az múlni kezd.
A test a vízbe,
a víz az időbe,
az idő egy hangtalan szóba oldódik,
amelyet senki nem ejt ki,
mégis minden nyelv alapjára tapad.

10.
Ahol a két név ütközik,
valami harmadik rezdül elő.
Nem Ister,
nem Donava,
nem Mihály, nem Michal:
egy hangtalan jelenlét,
amely a bőr hajszálrepedésein át
lassan a levegőbe párolog,
mintha visszatanulná a fényt.

11.
A meder kihűl.
A víz visszahúzódik
saját, áttetsző fényébe.
Amit elvitt, nem adja vissza.
Csak a csönd marad,
benne minden név
árnyék nélkül lélegzik,
s egyik sem fér el
a másik tükrében.

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a teljes januári szám nyomtatott és pdf-változata is.

Radics Rudolf (1994, Rimaszombat)

Költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató (Eperjesi Egyetem).