Bende Tamás versei

pinkbutterfly felvétele

Bucsában a kertek

Ahogy bevonulnak a felszabadítók,
az ónos eső szemerkélni kezd.

A főúton hagyott családi autók kiégett
roncsait, miután átkutatták őket,
egy lánctalpas lassan félretolja,
majd a kereszteződésben
hirtelen megáll.

Az aszfalton felborult kerékpár.
Mellette egy test.
A test alatt bevásárlószatyor.
A szatyorban elrohadt
cékla és paszternák.

Házról házra járnak a felszabadítók.

Összeírják azokat, akik egykor
elindultak otthonaikból,
de sosem térnek haza.

Rögzítik a megszállás nyomait.

Kifosztott kisbolt, felgyújtott könyvtár,
az iskola alagsorában
sötét kínzókamrák.

Felperzselt árkok, színtelen utcák,
grafitszürke égbolt,
homályba borult látóhatár.

Penészes pincefalakról csorog a rettegés.

A hátsó udvarokban betemetett gödrök.
A föld alatt kátránypapírba tekert,
félbeszakadt imák.

Szétlőtt hajnalok romjai között
nincs semmi, ami a múltból megmaradt.

Ez az a hely, ahol megbénult az idő.
Innen tovább indulni most már nem lehet.

Bucsában örökre némák a kertek.
Bucsában a kertek nem felejtenek.

Lincselés

Az ujjak rámarkolnak a husángokra,
és a váll izmai megfeszülnek.
Aztán tökéletes egymásutániságban
megindulnak a karok.

Körben állunk, nézzük a vergődést.

Amikor felnyílnak az első sebek,
sokan elfordítják a fejüket.
Néhányan fel-felkiáltanak.
Amikor már csontok is törnek,
a gyerekek szemét eltakarják.

De legtöbben közülünk mégiscsak némák.
Hallgatunk, akár ősszel a bányatavak.
Közömbösek vagyunk, és esetlenek.

Végül a lábak is nekikezdenek,
rúgják, tapossák, ahol csak érik.

Még egyszer utoljára
kinyitja szemét a Lehetőség.
Ránk néz.

Mellkasomba fúrod arcodat.
Ölellek, mintha ez bármin is segítene.

A Bánki-tó stégjei

Emlékszem a közös nyárra, amikor
meghalt Esterházy Péter,
nem hittük el, hogy nem él már,
pedig még megnyitotta a Könyvhetet,
mondogattuk, és nem értettük,
hogy mehetett el ő is, ahogy néhány
hónappal korábban Kertész Imre,
előtte meg Juhász Ferenc,
egyre csak soroltuk veszteségeinket,
aztán elapadtak a szavak,
és a teraszon átvészelt vihar után
nejlonzacskóval bélelt cipőinkben
megindultunk a világító fák felé,
és belegyalogoltunk a zenébe,
a völgyben pulzáló fémes ütemek közé,
a füstbe, a fénybe, a sötétbe,
és önfeledten táncoltunk halottainkért,
táncoltunk, míg fel nem jött a nap,
és el nem indultunk hazafelé,
a Bánki-tó stégjei némán figyelték
óvatos lépteinket, tántorgásunkat
a kora reggeli ködben, hallották,
ahogy megállapítjuk, hogy véget
ért a köztársaság, és csak hallgatták,
ahogy egyre hangosabban nevetünk,
mi, egymásba kapaszkodó botorkálók,
egy végtelennek hitt éjszaka után.

Bende Tamás (Győr, 1990)