Seres Róbert regényrészlete

Alagi Mihály felvétele

FÉNYTÖRÉS

(2009, POZSONY, 35 ÉVESEN)

Állok az ötödik emeleti balkon korlátján. Remegő lábam alatt nejlontáskát cibál a szél, a távolban autók stoplámpái villannak fel. Mélyen leszívom a levegőt, dőlni kezdek, talpam lassan elválik a vastól. Megragad és magához ránt a mélység. Elzúgnak mellettem az emeletek, függőleges csíkokra szakadnak a fények. Végül a csupasz faágak, alattuk a járda táguló repedései és… Ennyi! Valójában egy-két másodperc az egész, és mielőtt megtörténne a becsapódás, megállítom a képsort, majd újra és újra lepergetem a fejemben. Aztán azon gondolkodom, elég lenne-e ez az öt emelet? Lehet, csak szétzúznám a gerincem, oszt’ annyi, rohadnék egy tolószékben életem végéig.

És ekkor még nem is sejtem, hogy pár év múlva megvakulok, és akkor már okom volna leugrani.

Szóval, most még csak ott állok a vaskorlát mögött a nedves csempéken, e-cigit pöfékelve fantáziálok a zuhanásról, miközben odabentről, a rádióból magas hangon rikácsol a netes üzlet reklámhangja, hogy ő a legnagyobb Jézuska az interneten. Olyan jól csinálja, hogy hónapokkal később is visítani fog a fejemben.

– Minden fagyos, nehogy megcsússz! – szól ki a rádió tulaja is, a szobatársam, akit tegnap műtöttek. Eddig nem féltem, de most hirtelen megszédít a mélység. Vigyázok, válaszolom. Persze hogy vigyázok, mint ahogy az étkezőben is, ahol már feldíszítették a karácsonyfát a nővérek. Vigyázva fordulok meg a rendelőből kijövet is, nehogy leverjek valami drága műszert. Még a nővért is megkérdezem, jó irányba megyek-e kifelé a nevetségesen kicsi helyiségből, miután csepegtet a szemembe. Azt hiszi, hülyéskedek. Végül is nincs az ember homlokára írva, hogy születésétől fogva vak a jobb szemére, a balon meg mindenféle szarság megtalálható, a magas szemnyomástól a szürkehályogon át a szemtekerezgésig. Amikor látja a képemen, hogy nem viccelek, segít, én meg hálálkodom, közben vigyázok a folyosón továbbra is, pedig már egyre kisebb a forgalom, szórják haza a pácienseket, nyakunkon az ünnepek.

A szobatársam jól lát, csak a szivárványhártyáját kellett visszavarrni. Fogalma sincs, milyen az, amikor egész életedben rezeg körülötted a világ, de mivel szimpatikus fazon és őszintén érdeklődő, olyasmit magyarázok neki, amit máskor el sem kezdek, mert már a gondolatába is be lefáradok, hogy elmondjam.– Minél inkább látni akarok, annál inkább remeg minden. Nem tudok ellene tenni. Mintha csak provokálná a látvány a szemem. És egyre nagyobb lesz a káosz körülöttem.

Arról már nem beszélek – magyarként a szlovák környezetben kapásból nem is tudnám államnyelven megfogalmazni –, hogy úgy érzem, mintha egész életemben csak vigyáztam volna.

Egy idő után fullasztó érzés, és tombolni akarok, mert mindig én állok félre, én araszolok, én kérek bocsánatot, ha valaki nekem jön, mert más nem lehet a hibás, csak én.

A főorvosnő, aki a műtét előtti vérvételeket és kivizsgálásokat elrendelte, ma délelőtt leültetett a réslámpa elé, és azt kérdezte tőlem:– Melyik szemről volna szó?

Kéne egy kis levegő, vagy inkább egy mély slukk. Három hónapja erre készülök, hogy valakinek… Ó, dehogy valakinek! Egy lehetőleg fiatal hullának, leszedik a szaruhártyáját, aztán átoperálják nekem. Én készülök, ez meg nem tudja, melyik szememet akarja megműteni.

A főorvosnő behívja a professzort, hogy ő is megnézzen magának. Idős férfi, bemutatkozást mellőzve ül a gép mögé. Rohadtul büdösek az ujjai, valamiért nem az egész kezére gondolok, csak az ujjakra. Romlott húsnak lehet ilyen szaga. Vagy elfelejtett kezet mosni vécé után. Röhej, hogy ezen pörög az agyam, miközben a prof megpaskolja a vállam, amolyan „ez már jobb nem lesz, de azért fel a fejjel” alapon. Elkap a hányinger. Bejön a fia is, egy égimeszelő gyerek, aki rágózva veszi át apuka helyét a réslámpa mögött. Felületesen rápillant arra a szememre, ami még négy évig lát, a másik nem érdekli. Jó lesz az még az oktatókórház gyakorló orvostanoncainak. A következő pár napban ezekből is lesz elég.

Döntöttek, mégsem műtenek meg. Kérdezem a főorvosnőt: – Mi lesz a szememmel, kifolyik? – Talán kibírja, míg meghalok, válaszolja. Egyáltalán nem vicces, mégis mosolygok kínomban. Kihalászom a zsebemből az elektromos cigarettát, aztán észbe kapok, és inkább nem szívom meg. Nagyjából életem felénél tartok a 35 évemmel. Akkor mostantól valami morbid versenyfutásba kezdek az idővel, gondolom. És csak sokkal később jövök rá, mennyire hülyére vettek azokban a hónapokban. Azért frusztráltak, hogy külsőleg egyben maradjon az a szemem, amire már nem láttam, közben meg sürgősen a látásom megmentésével kellett volna foglalkozni. Erről minden orvos tudott, aki belém nézett, de mind néma maradt.

Most veszem észre, hogy a doktornő púpos. Nem, nem az, csak görnyedt. Rossz ómen. Ő a második ilyen szemész, akivel találkozom. Az előző a járási kórházban dolgozott. Neki köszönhetem az elvékonyodott szaruhártyám egy feleslegesen elvégzett műtét miatt. Lehetett kísérletezni rajtam. A szem vak, elrontani már nincs mit. A fájdalmat, ami néha megtalál, azt meg nem ő érzi.

Ez a fővárosi főorvosnő manökennek képzelte magát. Amikor megkaptam a nevét, rákerestem a neten, és egy páréves újságcikket találtam róla. A fotómellékleteken ruhakölteményekben és erős smink mögé bújva pózolt a kamerának, mintha ő lenne a fontos, mintha az orvosok már celebek lennének, pedig az interjú jórészt egy ismert színészről szólt, akinek ugyanaz a betegsége, mint nekem, és aki nem hajlandó betartani az orvosi utasításokat, panaszkodott a Doktor Manöken, magasról tojva a páciens magánéletére, mint ahogy a nyolcvanas években az első szem- orvosom az én jogaimra. Szerencsétlenségemre ő volt az osztályfőnököm nővére, így mindent, amit nem akartam, elmondott neki rólam.

Kékes fényeket látok a szemben lévő rendelők ablakaiban. Egyre nyálkásabb az este, rajtam meg csak a pizsama. Finoman ráz a hideg, de a fejem forró. Elegem van a celebritásokból, főleg ha orvosok, és elegem van a dokik csemetéiből, akik mind született medikazsenik. A szomszéd balkonra két nővérke jön ki rágyújtani. Ők klasszikus cigarettát szívnak, furcsán méregetik az enyémet, ami nagyobb füstöt – valójában párát – produkál az övékénél. Nem ismerik az e-cigit a pozsonyiak. Nem is csináltak belőle problémát, ha éppen az ágyon fekve ködösítettem el az egész kórtermet. Még öt év kell ahhoz, hogy a páciens jogköreinek listáján betiltsák.– Seres úr – szól egy női hang, és meglep, hogy s-nek ejti az s-t, nem pedig sz-nek. Ezúttal egy fiatal orvosnő álldogál a kórtermünk ajtajában. Kimondottan szép az arca. Mondja, kövessem. Akár a világ végére is, drága. Ellentétben a kollégájával, akinek a legnagyobb testrésze a segge volt, ő igazán előkelőn viselkedik. Nem szajkóz közhelyeket sem, mint a másik, aki „azért vagyunk, hogy segítsünk” baromságokkal szórakoztatott, később meg elveszítette a papírjaim felét. Ez a finomka érzékeli, hogy lassan kell mennünk, ha már egyszer nem akar hozzám érni és vezetni. Elkezdi mondani, hogy fel kéne vennem a pizsamámra a köpenyem, de végül is lenyeli a mondat második felét, én meg úgy teszek, mintha nem hallottam volna az elejét. Kerülgetjük az asztalokat, a legtávolabbi rendelő a cél, hozzánk csapódik egy nővér is, hogy ne maradjunk kettesben a dokival.

Furcsa az egész, hogy vizsgálatra megyek, miközben vacsora után vagyunk és pár szobával arrébb az esti műsort nézik a tévében. Megkaptuk a cseppeket, és mindenki punnyad. Vagy öt kórházban feküdtem ezelőtt, tudom, mi a menetrend. A hátam mögött álló testőr is tudja: amíg a műszer túloldalán lévő dokinő fülén a mobillal a fiújával szórakozik, addig mi várunk a sorunkra, közben a nővér velem próbálkozik. Ugratni szeretne, én meg azt, hogy maradjon csendben. Megy fel bennem a pumpa, idecibálnak, ilyenkor, a semmiért. Felállok, amire mindkét nőbe bennreked a szó. Kinyitom az erkélyajtót, hogy kimenjek. A doktornő észbe kap és búcsúzkodni kezd a telefonban, miközben kegyesen int, hogy foglaljak helyet.

Igen, nem leülök, nála helyet foglalok, állam, homlokom a támaszokhoz szorítom, hogy belém nézhessen. Átvillan az agyamon, mi lenne, ha az írisz, pupilla, szaruhártya, szemlencse helyett a gondolataim látná. Ráfeszülök, bemerevítem a képet a fejemben, miközben pislogás nélkül nézek a fénybe. Lássad, te drága, hogy azt gondolom, felkaplak mind az ötven kilóddal és leugrok veled az ötödikről.

Persze semmi sem történik. Nincs mágia, sosem volt, mint ahogy csodákba vagy földönkívüliekbe sem botlottam eddig, pedig párszor vártam rájuk. Ha már egyszer csődöt mondott az orvostudomány… Repertoáromból csak a vallás maradt ki, de ezt meghagyom az öregkoromra. Szeretném a dokinőtől megkérdezni, hogyan megy ez: kirendeltek a számára, vagy ő választott az esetek közül. Mondjuk, elég szegényes mostanság a felhozatal. Ő mindenesetre érdekesnek talál, mert elidőz mindkét szememnél. A nővérke ránk un, lelép. Úgyhogy amikor vége a vizsgálatnak, zavarba jövök. Hosszú a folyosó és kihalt, a dokinő nem jön velem, és én a büszkeségem miatt nem kérem meg, hogy segítsen. Párszor már előfordult, hogy problémás volt a tájéko zódás, és azok a kandi kamerás felvételek jutnak az eszembe, ahol esnek, kelnek, ütköznek. Felharsan a műnevetés, engem viszont az nyomaszt, hogy akiken röhögnek, azok talán rosszul látnak, ami így már inkább tragédia.

Az étkező miatt megtört folyosó közepén tapogva már azon gondolkodom, hogy talán nem kéne ennyire komolyan venni a pofára eséseket. Már mint a sajátjaimat. Itt most van lehetőség a gyakorlásra. Fehér falak, ajtók között fakorlátok. Olyan, mintha tejben lebegnének a barna deszkák. Nem jut eszembe a kórtermünk száma. Annyit tudok, hogy a jobb oldalon voltunk, a folyosót lezáró ablaktól nem messze. De hogy mennyire nem messze, egy- vagy háromajtónyira, az már kérdéses. Az ablakig megyek, lebámulok a parkolóra. Pacák és árnyékok úsznak odalent. Idefent meg az étkezőben felál lított karácsonyfa fényei az üvegről tükröződnek vissza. A tévészoba ajtaja nyitva, sejtelmes zene kezdi betölteni az egész folyosót. Három ajtó közül a másodikat választom, arany középút, lenyomom a kilincset, és nem tudnám megmondani, miért vagyok biztos abban, hogy jó helyre jöttem, ugyanakkor miért érzem úgy, mintha talaj helyett az ötemeletnyi mélység várna rám.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/2-es lapszámában

Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a februári szám nyomtatott és pdf-változata is.

Seres Róbert (1974, Szőgyén) 

Író. Prózái megjelentek az Élet és Irodalom és az Irodalmi Szemle hasábjain. Ifjúsági regényét a Vasárnap magazin közölte folytatásokban, később Az utolsó harapás címmel könyvben is megjelent. A kilencvenes években álneveken publikált.