Szöllősi Tamás prózája

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Két szilveszter

 

A Nemere tudta, hol vagyunk. Nem a várost fújta, hanem minket. Nem lehetett kikerülni: szemből jött. A háztetőkről a havat az ember arcába dobta. Az autók csúszkáltak, mintha korcsolyáznának. A lépcsőház ablakán megjelentek a jégvirágok, amiket mindig csodálattal bámultam.

Gyalog mentünk Rozikáékhoz. Nem laktak messze, a központ felé tartottunk, ahol véget ér a blokknegyed, és kezdődnek a kertes házak. Apám két tálcát cipelt. Pityókasaláta az egyiken, hidegtál a másikon: kolbász, fasírt, bécsiszelet, sültek. Anyámnál süteményes doboz meg egy üveg pezsgő volt, amit a magyar szilveszterre tartogatott.

Mert nálunk kettő van.

Éjfélkor ünnepeltünk, aztán egy órakor újra. A felnőttek ugyan mindig komolyan vették az elsőt is, de a második érezhetően fontosabb volt számukra. Olyankor felálltak, mintha belépett volna valaki, akinek illik köszönni. Némán hallgatták a Himnuszt. Nem tudtam, miért fontosabb az egyik, csak azt, hogy az elsőnél hangosabban kell örülni, a másodiknál csendesebben. Nekem úgy tűnt, mintha két életünk lenne.

Odafelé rohangáltam a jégen. Hol totyogtam, hol megcsúsztam, szándékosan kerestem azt a határt, ahol már baj lehet. Egyszer-egyszer kibillentem az egyensúlyomból, apám ilyenkor rendszerint puffogott:

– Eltöröd valamid, és még kapsz is egy pofont… nem akarok a sürgősségire menni újévkor!

Nem féltem tőle. A kezei úgysem voltak szabadok.

Rozikáék házából már az utca közepén hallani lehetett a zenét. Fényfüzérek világították meg az emeleteket, akár egy amerikai filmben. A teraszon a szél egy karácsonyfát próbált felborítani. A fa tartotta magát.

– Nagyba megy itt a rongyrázás – mondta anyám. – Már az erkélyen is fa áll.

– Gyuri jól bellérkedik – felelte apám. – Tudja, mikor mit kell venni.

Rozika az ajtóban hangosan üdvözölt mindenkit. Harsány volt, de már megszoktuk. Szemei alatt kis karikák látszódtak, biztos a sok készülődéstől, a haját viszont mindenki dicsérte. Apám kopott zakót vett fel, amit csak ünnepekkor hordott. Gyuri bátyja rövid ujjú kék-fehér márkás ingben állt a pultnál, mintha két külön évszakból, sőt két külön évezredből jöttek volna. Épp valami dugóval birkózott, a füle mögé cigarettát dugott.

– Na – mondta –, ez se adja egykönnyen magát. Mint a régi rendszer.

Nevettek. Apám a pohara alját nézte.

A nappali hatalmas volt, az egyik falát pálmafás poszter borította. Vörös ég, fekete pálmák, homokos tengerpart. Az egész narancssárgában játszott. A kanapét most az ablak alá tolták, a helyére pedig egy méretes asztal került, körülötte sorban a székeink. Az asztalon arany karimájú tányérok, középen a sültestál. Mellette kisebb tálak, a töltött káposzta pedig piros pöttyös lábosban gőzölgött.

– Brassóban már Európa van, elkezdődött az új évezred – mondta Gyuri.

– Mi meg itt még mindig azon rágódunk, hogy ki hova tartozik… mert nem mindegy… – mondta apám.

– Neked könnyű, Gyuri. Te tudtad, hova kell állni. De nézz körül: tavaly még ketten voltunk a műszakban, idén meg már csak én. A többiek meg már kint vannak… te meg itt európázol nekem.

Rozika odakapta a fejét.

– Ne kezdjétek el, kérlek. Szilveszter van.

De már késő volt. A vita huzatként futott végig a szobán.

– Azt hiszed, Gyuri, hogy a pénz megoldja? – folytatta apám. – Hogy attól, hogy modern az öltözködésed, hogy van pénzetek, már nyugat van?

Gyuri elvigyorodott.

– Ne légy már sértődős. A világ megy előre. Az ember alkalmazkodik.

– Igen – mondta apám. – Alkalmazkodik. Aztán egyszer csak már nem beszél.

Kopott zakója ujját gyűrögette közben, mintha elszakadt volna benne valami.

Nem értettem, miről vitatkoznak. Anyám ekkor kiment a konyhába. Rozika idegesen nevetett.

– Na jó, na jó. Hagyjuk. Úgyis mondják, hogy újévkor, amit teszel, az lesz egész évben.

– Babona – legyintett Gyuri.

– Nem babona – mondta Rozika, és lejjebb vette a hangját. – Igazság. Meglátjátok. És még valami: ne söpörjetek ki ma este semmit. Az a szerencse kisöprését jelenti.

Gabriella ekkor fordult ki a konyhából. Nálam pár évvel volt idősebb, de már úgy viselkedett, mint aki maga is házigazda. Egyenes frufruja alatt komolyan nézett, hátul összetűzött haját nagy, csillogó csat fogta össze. Felnőtt nőnek tűnt. Olyan huszonegyedik századbelinek. Úgy öltözött, mint a csajok a Bravóból: vastag talpú cipő, rövid póló, kilátszott a hasa, trapézfarmer. Finom parfümillata volt.

– Heló – mondta nekem, és félrebillentette a fejét.

A „buliszobában” hangfalak álltak, kazetták, CD-k, villogó gombok. A sarokban egy új VHS-lejátszó, még bedobozolva, körülötte kábelek kuszán.

– Ez már nem magnó – mondta Gyuri. – Ez HIFI-torony. Új évezred, rendes, modern basszus.

Éjfélkor mindannyian visszaszámoltunk, koccintottunk, és utána a tánc is elindult. Apám először toporgott, mint aki kötelező vizsgálatra jött, aztán Rozika megragadta. – Gyere, komám, ne legyél már fatökű!

Elsőnek anyámmal táncoltam. Ő úgy mozgott, mintha a zene vinné a lábait, de közben néha rám mosolygott, és mondta, hogy utánozzam, amit csinál. Aztán Rozika jött, ő erősen fogott, mintha félne, hogy kirepülök. Úgy pörgetett meg, hogy a pálmafás poszter kettéválva táncolt előttem.

Gabriella odalépett.

– Na, jössz egyet?

Táncoltam vele. A lábam botladozott, a kezem izzadt, a számban fémes íz volt. Ő nevetett. Nem tudtam, hova tegyem a kezem. A parfümje összekeveredett a rántott hús szagával, és attól hirtelen megszédültem. Éreztem, hogy mindenki minket néz. Úgy táncoltam, mintha vizsgáztatnának.

– Menjünk ki csillagszórózni – mondta.

A teraszon hideg volt, a szél felkapta a havat. A csillagszóró nem akart meggyulladni, a gyufa mindig kialudt.

– Na, ez se működik – sziszegte Gabriella.

Én elővettem anyám pezsgőjét. Titokban csentem el. A fólia csillogott, a kezem remegett. Elképzeltem, hogy Gabriella majd azt mondja: na, te se vagy már gyerek. A lépcső havas volt. A cipőm vizes. Kettőt léptem lefelé, hogy a dugó a kertbe repüljön, ne üssön meg semmit. Megcsúsztam. Az üveg kirepült a kezemből. Egy pillanatra megcsillant a levegőben, aztán zuhanni kezdett. Gabriella felkiáltott.

Az üveg szétlőtte magát. A pezsgő felcsapott, fehér habbal töltötte meg a teret. Cseppek lebegtek, szétváltak, visszahullottak. A szilánkok fénylettek. A hab lassan összeesett. A pezsgő vékony patakokban csorgott lefelé a lépcsőn. Gabriella mozdulatlanul állt, én levegőt sem mertem venni. Rozika futott ki elsőnek.

– Jézusmária…

Anyám utána. Rám nézett, az üvegre, a lépcsőre. Aztán odalépett:

– Mit akartál vele? – kérdezte halkan. – Most honnan lesz másik?

A cipőm orrát néztem, ahogy ázik a pezsgőben. Apám mögém állt. Megfogta a vállam. A keze hideg volt.

A felnőttek folytatták a mulatozást. A zene hangosabb lett. Egymás után szólt a Baby Sisters és a Backstreet Boys. De nekem már egészen másképp szólt. Úgy éreztem, legjobb lenne bebújni az asztal alá, és ott kivárni, míg vége lesz a világnak.

Anyám a seprűért nyúlt, de Rozika rákiáltott:

– Mondtam már! Szerencsét seprünk ki.

Anyám nézte a szilánkokat, aztán a sárga pezsgőhabot a kövön.

– Akkor így marad? – kérdezte. Apám nem nézett fel.

– Így – mondta, és visszament a szobába.

Gyuri is szólt volna valamit, de ekkor Gabriella hangja hallatszott a hátunk mögött.

– Anyu, csillagszórózhatunk bent? Kint úgyis elfújja a szél.

Senki nem válaszolt rögtön. Éles hangja emlékeztette őket arra, hogy itt gyerekek is vannak. Rozika végül bólintott.

– Jó. De vigyázzatok. Tavaly majdnem meggyulladt a függöny.

Nevettek.

Egy órakor ismét felálltunk. Rozika elővett egy új pezsgőt.

– Amerikai rokonok küldték.

Ezt mindig el kellett mondani, különben nem működött. Mert nálunk mindennek története volt. És mindennek kettő.

A dugót Gyuri nyitotta ki, most már könnyen. Tudta, hol kell megfogni. Meghallgattuk a Himnuszt. A poharak összeértek. Csend lett. A felnőttek kortyoltak, anyám szeme bevizesedett.

Gabriella odajött hozzám. Puszit nyomott a homlokomra.

– Jól táncoltál. BÚÉK!

A puszi meleg volt. A szégyen kisebb lett. Apám rám nézett. Nem morogva, nem mosolyogva. Csak úgy, mint aki már érzi, hogy még egy év el fog telni ugyanebben a semmiben.

Reggelig ott maradtak a szilánkok. Tudtuk, hova nem szabad lépni.

 

 

 

Szöllősi Tamás (1990, Kézdivásárhely)

Restaurátor. Doktori kutatását az NKE-n végezte közigazgatás szakon. Speciális oktatást igénylő gyerekeket tanít. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének. Írásai megjelentek a Látóban, Helikonban és a SZIFONline-on.