Meglepetések a villamosmegállóból – Papp Gréta interjúja Ijjas Tamás költővel és Fekete Richárd szerkesztővel

Ijjas Tamás (fotó: Kaszás Bence) és Fekete Richárd (fotó: Tóth László)

 

2025 novemberében a mindössze néhány hónapja alapított, független Cosmopolit Kiadó gondozásában jelent meg Ijjas Tamás Kihajt a villamos a szeretetből című verseskötete. A könyv lapjain a sűrűn keringő motívumok finoman, mégis szoros szövéssel kapcsolják össze a szeretetlenség és a magány tapasztalatait. A szerzővel, valamint a kötet szerkesztőjével, Fekete Richárddal arról beszélgettünk, milyen dinamikája volt a közös alkotófolyamatnak, miként vált az egyéni tapasztalat egyetemes érvényűvé Ijjas költészetében, és az is szóba került, mi ösztönözte a szerzőt arra, hogy változtasson a korábbi munkamódszerén.

 

Nem titok, hogy a közös munka mögött szoros barátság áll. Honnan indult a barátságotok?

Ijjas Tamás: Lassan húsz éve tart ez a barátság. A dokk.hu-nál voltam szerkesztő 2006-ban, és ott találkoztam egy nagyon tehetséges költőnő, Király Odett szövegeivel. Amikor ráírtam, hogy egy rádióinterjút készítsek vele, kiderült, hogy Király Odett valójában Ricsi. Én voltam az első, aki tudta, hogy ez az alias kit takar.

Fekete Richárd: Elkezdtünk levelezni, egyszer találkoztunk Budapesten, és baromi gyorsan összebarátkoztunk. A barátságunk szakmailag kezdődött, de egy ideje bőven túlmutat a szakmán.

I. T.: Aztán tavaly – irodalmároknak mesébe illően hangzik, de – engem felhívott Jászberényi Sándor, a Cosmopolit vezetője, hogy a Facebook-oldalamon olvasta egy versemet, ami nagyon tetszett neki. Kérte, hogy küldjek neki még néhányat. Akkor már jelezte, hogy kiadót fog indítani, és szeretné, ha ő adná ki a könyvemet. Én már ekkor kiadókeresésben voltam, a szokásos visszautasításokat már megkaptam, úgyhogy ültem a babérjaimon, de a hívás után nagyon hamar aktivizálódott az ügy. Amikor felmerült a kérdés, hogy ki szerkessze a könyvet, egyértelmű volt, hogy Ricsit fogom megkérni.

 

Ricsi, neked mennyire volt magától értetődő, hogy elvállalod a feladatot?

F. R.: Nincs olyan könyve Tominak (gyerekkönyveket kivéve), amit ne láttam volna kéziratban, vagy amiről ne kérte volna ki a véleményem. Mi mindig is olvastuk egymás kéziratait, szóval nem lepett meg a kérése, és nem volt kérdés, hogy segítek-e ebben. Annyiban volt más a folyamat, hogy nemcsak véleményeztem a verseket, hanem komolyabb szerkesztői munka zajlott. Azt gondolom, hogy le lehet választani az embert annyira a szövegekről, hogy a minőségen dolgozzunk, sőt határozott előnyei vannak a szövegeken túlmutató bizalmi kapcsolatnak. Hogy a barátom könyvét szerkeszthettem, tulajdonképpen ráadás.

I. T.: A szerkesztési folyamat alatt egyszer teljesen véletlenül összefutottunk a pesti állatkertben, ahová nekem bérletem van. Ő hozta a lányát, én vittem a húgom három fiát, ő ekkor már olvasta a kéziratot. Rámutattam az egyik gyerekre, hogy na, ő a főszereplője a Költő balladája című versemnek.

A Szerelmes versek című szövegem egy viagrás képpel zárul, azonban ez egy keretes szerkezetű vers volt. Ricsi felhívta a figyelmem arra, hogy ő ki tudta sakkozni, merre fog tartani ez a vers. Ha olvasóként tudod, mi fog történni, akkor az nem jó. Nemcsak kötetszerkezet, nemcsak apróságok, hanem nagyobb léptékű dolgok is változtak. Ez nekem a mai napig örömet okoz. A szerkesztési munka láthatatlan kéz, de ott van, és nagyon fontos. Ezért nem lehet egy kész produktumról úgy gondolkodni, hogy azt egy ember hozta létre. Mert egyrészt saját életünk szereplői is benne vannak, az olvasmányaink, a kiadó, a szerkesztő, ha lefordítanak, a fordítók.

F. R.: Amikor az egyes verseket néztem, két dolgokra fókuszáltam nagyon. Az egyik a szelekció, de azt nagyjából Tomi elvégezte. Másrészt kulcsfontosságú volt az egyes versek húzása. Akkor működik jól a szöveg, ha újraolvasásra hívja az olvasót. Ilyen szempontból a zárlatok nagyon fontosak. Biztosítani kell, hogy ne egyszeri élményt jelentsen a könyv vagy a vers, hanem bármikor vissza tudjon térni és újabb-újabb dolgokat tudjon felfedezni benne az olvasó.

 

 

Ricsi, szerkesztőként milyen elvárásokkal, szempontrendszerrel közelítettél a verseskötethez? Inkább a szöveg belső arányai, a kompozíció, vagy a szerzői hang következetessége az elsődleges számodra?

F. R.: Tomi egy meglehetősen – verseskötethez képest – testes kéziratot nyújtott át. Ismertem a költői nyelvét, mert olvastam a közölt változatokat és a Facebook-oldalán megosztott szövegeket. Ráadásul mivel háromhavonta találkozunk, így volt fogalmam arról, milyen poétika érdekli őt az utóbbi időkben. Amikor megkaptam a teljes kéziratot, kíváncsi voltam a Tomi által felállított koncepcióra, ami a verssorrendet jelöli elsősorban, illetve a témákat, motívumkezelést, alapvető versszervezési eljárásokat. Tomi annyit mondott, hogy ciklusokat nem szeretne. Én úgy mentem neki a kéziratnak, hogy ha én szeretnék látni ciklusokat a kötetben, akkor megpróbálom meggyőzni róla. Aztán vagy sikerül, vagy nem. A végső szó a szerzőé.

 

Tamás, mi a gond a ciklusokkal?

I. T.: A ciklusok vezetik az olvasói szemet, de meg is törik a könyv anyagát, ami egyébként nem lenne probléma. De az, hogy hogyan lépnek párbeszédbe a ciklusokon belül a szövegek vagy a ciklusok a ciklusokkal, az egy más természetű dolog, mint amit én szerettem volna elérni. Nekem az volt a célom, hogy a versek szorosabb párbeszédet tudjanak folytatni egymással és hogy az olvasó saját magának találja meg a fő csomópontokat vagy igazodási pontokat. A ciklusokkal kapcsolatban egyébként meglehetősen gördülékenyek voltunk, mert egyetlen miniciklus keletkezett Ricsi tanácsára. A Szavak, amik túl sokat jelentenek cím végül nyolc rövidebb szöveget fog össze.

F. R.: Lényegében küldtem Tominak egy részletesen megjegyzetelt fájlt, ami egyszerre tartalmazza a zsigeri olvasói visszajelzéseimet, és meglehetősen sok apróságot (szórendmódosítási javaslatot, vesszőzést stb.), meg persze szerkesztői kommenteket a koncepcióval kapcsolatban is.

I. T.: A sorrenden én magam is változtattam azután, hogy elküldtem a legelső verziót Ricsinek. A záródarabot annyira szeretem, hogy eszembe jutott az enyhén rárímelő Atlantisz című versem, amivel végül kezdődik a kézirat. Emiatt az első 6-7 vers sorrendjét átalakítottam. A nyitóvers egy elsüllyedt városról beszél, a záró pedig egy hajótöréssel végződik, és tulajdonképpen ez határozza meg az egész könyvet. Volt még két-három apró sorrendmódosítási javaslat, ahol én szerzőként nem tudtam megtörni a könyv úgynevezett tematikus monotóniáját, Ricsinek meg volt rá ötlete. Mégiscsak egy vágyódó szerelmes versekből álló kötetről beszélünk, ez tagadhatatlan, és kellettek a törések.

 

A kötetben több szinten találkozunk versekkel: a 89 (vagy 97, ha a miniciklus verseit külön vesszük) vers mellett a belső borítón, a hátoldalon, sőt a mellékelt képeslapokon is. Ráadásul több vers is szól magáról a versírásról. Egyfajta egységes költői tér megteremtése volt a cél?

I.T.: Ez a kiadóval meghozott döntés volt. Egyébként nem ritkaság, hogy nincs konkrét fülszöveg, és csak egy vers szerepel a hátoldalon. Igaz, ha a verseskötetek összességét nézzük, akkor mégiscsak egy szigetszerű jelenségről beszélünk, de nem olyan meglepő, hogy szöveggel próbáljuk becsalogatni az olvasót a könyvbe. A képeslap viszont teljes egészében promóanyag, tehát az nem jár a könyvekhez, ezt lerakjuk kocsmákban és egyéb kulturális intézményekben, így olyan helyeken találkozik a verseimmel az ember, ahol egyébként nem szokott.

F. R.: Az, hogy hiányzik a fülszöveg, nekem kifejezetten szimpatikus. Nem az van, hogy az egyik pályatárs gondol valamit, és azzal marketingezünk, hanem versszövegre támaszkodik a marketing, és ez nekem nagyon tetszik.

 

 

Nagy lélegzetvételű, tematikailag és poétikailag is egységes kötetről van szó. Jól érzékelem, hogy a versek időben is viszonylag közel születtek egymáshoz, és ez is hozzájárult a kötet erőteljes belső kohéziójához?

I. T.: Én egy meglehetősen ritkán alkotó szerző voltam. Általában kampányszerűen írtam, amikor úgy éreztem, hogy van elég kreatív energiám, témám. Nagyon gyorsan írtam, nagyon sok verset. Ezekben a sűrű időszakokban azért a minőségből nem nagyon volt kilógó darab. 2017-ben volt pár ilyen kreatív időszakom, és akkor írtam kb. 20 verset, ezekből nem minden került be a kötetbe. 2023-tól viszont megváltozott az alkotói módszer. Kreatívírás-oktatással foglalkozom, személyesen mentorálok embereket, és mindig mondom nekik, hogy tessék rendszeresen írni, mert a gyakorlatot így lehet megszerezni. Azon túl, hogy az írás mesterség, művészet is. Egy mesterséghez szükséges szakmai tudást gyakorlat nélkül pedig nem lehet megszerezni. Ezt mondtam nekik egy évig, aztán magamba néztem: milyen hipokrita vagyok, ezt mondogatom, de én ezt még soha életemben nem próbáltam ki. Így hát 2023 márciusától napi szinten elkezdtem verseket írni, és arra lettem figyelmes, hogy ugyan vannak nem kreatív, nem jó fázisok, emiatt sok rossz szöveg születik, de sokkal több jó is. Megengedem magamnak, hogy legyenek rossz versek, hiszen naponta írok, nem kell a megfelelő, kreatív időszakhoz alkalmazkodni. Így ahelyett, hogy 3-4 évente írnék 20 jó verset, most írok egy évben 50-et. Időközben bejelentettem a következő verseskötetem címét, mivel van még másfél kötetnyi anyag a megváltozott munkamódszernek köszönhetően. Valamint elkezdtem egy regényt is, amiből megvan 232 ezer karakter, de megakadtam vele, így újra napi szinten írok verseket.

F. R.: Az, hogy Tomi napi szinten ír, alapból respektálandó, óriási fegyelem kell hozzá. Egyáltalán nem lepett meg, hogy regényt ír, mert ez a fajta munkamódszer egyenes vonalban vezet a próza felé.

 

Engem az fogott meg a kötetben, hogy nagyon sokszor meg tud lepni. Lenyűgözött a motívumokkal való kiszámíthatatlan játék egy-egy versen belül, de összességében is.

I. T.: Ha véletlenül olvassa ezt az interjút olyan, aki ír, akkor annak fontos lehet, hogy a napi szintű írás arra treníroz, hogy élvezd. Az egyik dolog az, amiért élvezni tudod, ha képes meglepni. Vagy képes vagy te magad meglepetéseket észrevenni a világban. A napi írás egy sokkal boldogabb írástempó, mint a rendszertelen írás. Meglepetések akkor jönnek igazán, ha napi szinten agyalsz, ha ott van a napjaidban az alkotás.

F. R.: A könyv koherenciája nemcsak a verssorrend és az arányok biztosítékából, hanem a motívumhálózatból is fakad. Nem ismerek más szerzőt, aki ennyire összetett motívumhálózatokban képes gondolkozni (ez legjobban Tomi Fejedelmi többes című könyvénél látszott szerintem). Fantasztikusan huzalozza a motívumokat, olyan szintű komplexitásig képes elvinni, amit nem tud más. Vannak ilyen fixációim, hogy a generációmban ki miben jó, és szerintem ebben Tomi a legjobb. A motívumszervezési képessége átível verseken, pontosan emiatt képes arra, hogy a hosszú versanyagnak koherenciát tudjon adni.

 

A kötet címe egyszerre figyelemfelkeltő, ugyanakkor témamegjelölő is. Hogyan született meg a cím, és mennyire volt egyértelmű a döntés?

F. R.: Nekem Tomi már ezzel a címmel küldte a kéziratot. Úgy voltam vele, hogy atipikus, nem tudod, mit várj tőle először, de mégis sokat sejtet, hiszen azt sugallja, hogy ez alapvetően a szeretetlenségről szóló kötet. Ahogyan elkezdett kibontakozni a tematika, úgy a cím nagyon gyorsan össze tudta húzni a szöveganyagot, így ezzel nem is foglalkoztam többet. Az egész kéziratban egyébként összesen két helyen javasoltam címváltoztatást, amit Tomi el is fogadott. Szeretem Tomi verscímeit, szerintem nagyon jó a címadásban is.

I. T.: A legnagyobb kínlódás az volt, hogy megtaláljuk a kötetcímet. Az első verziót 2023-ban kezdtem kiadóknak küldeni Őszinte válasz címmel. Amikor a Cosmopolithoz került, már az volt a munkacíme, hogy a Kilátásért, talán, ami a kötetbe szánt egyik versből vett sor. Végül Ricsi kihúzatta ezt a verset, mert kilógott a könyvből, és a kiadó is jelezte, hogy keressünk másik címet. Részükről jött egy ötlet, hogy Porcelánlánynak a metrón. Ezt ízlelgettem egy kicsit, adta volna magát, csak bizonytalan voltam, mert féltem, hogy ha úgy tűnne, mintha a kötetet valakinek címezném, azzal torzítanám az egész anyag olvasatát. Volt egy versem, ami akkor még nem volt benne a kötetanyagban. Elküldtem Sándornak, hogy itt van ez a Kihajt a villamos a szeretetből, mit szólnál hozzá, ha beraknám, és ez lenne a címadó is. Nehéz szülés volt, de végül meglett.

 

 

Említettük már a kötet miniciklusát, a Szavak, amik túl sokat jelentenek címűt. Az alcím kivétel nélkül idegen, többnyire a magányra, a vágyott szeretetre utaló szavakból áll (saudade, onsra, cafuné, mamihlapinatapai, retrouvailles).

I. T.: Egy Facebook-görgetésnél jött fel egy cikk, amely lefordíthatatlan szavak listája volt a szerelem témájában. Megfogott, kijegyzeteltem, és olyan fázisban is voltam, amikor ez nagyon jól jött, kapaszkodót adott az íráshoz. Egyébként Ricsinek volt egy felvetése, hogy nem kell-e lábjegyzet ezekhez a szavakhoz. Aztán arra jutottunk, hogy keressen rá az olvasó.

F. R.: A versek között vannak olyan kulturális közegekből származó kifejezések, amelyek Tominak fontosak, mert ő Portugália-járó ember. Biztos, hogy a cikken túlmutató kapcsolódás ez. Aztán azért király még ez az anyag, mert különböző kulturális kontextusból érkező jelenségek lényegében vissza tudnak íródni a kötetkoncepcióba, és fölötte állnak a kulturális beágyazottságnak. Az egész arról szól, hogy vagyok én meg a másik – és a másik hiánya. Ez mégiscsak egyetemes, ami szerintem vagány.

I. T.: Jászberényi Sándor szerint a költészetem alappozíciója: vágyódás a meg nem történt iránt. Szerintem is ez az esszenciája a kötetnek. Jó, hogy hangsúlyoztad ezt, Ricsi, mert a saudade Sándor szerint és szerintem is a kötet egyik megfejtési kulcsa.

 

 

Szerzőként mindketten több kiadónál is szereztetek már tapasztalatot. Miben bizonyult másnak, esetleg újszerűnek a Cosmopolit Kiadó gondozásában megjelenni, és miben tért el ez a munka a korábbi kiadói együttműködéseitektől?

I. T.: A mikrokiadós közeg azért jó – és ide sorolom még Simon Marci Okapi Press és Fenyvesi Orsi Bálint Oljával közös Két Hold Kiadóját – mert szenvedélyből csinálják. A Cosmopolitnál például nemcsak jelige, hogy a szerzőért mindent, hanem én ezt tapasztaltam és tapasztalom is. Szeretettel fordulnak az anyaghoz, más minőségű lesz így a produktum. Nyilván kockázatos dolog részükről és a szerző részéről is, hogy kevésbé ismert a kiadó, de szerintem megéri, mert a nagyobb kiadók már ráálltak arra a gondolkodásra, hogy szerintük ilyen vagy olyan a piac, ezt éri meg vagy nem éri meg kiadni. A nagy kiadók elvesztették a szerelemprojekt jellegüket.

F. R.: Nekem a kiadóval nem is volt nagyon közvetlen kapcsolatom, mindent Tomi intézett. A mikrokiadós gondolkodás természetesen nekem is szimpatikus. Érdekes, hogy ahol Tominak és nekem eddig megjelentek felnőtt köteteink (Palatinus, JAK, Noran), azok közül túl sok intézmény már nincs életben. A Scolar természetesen fut, és láthatóan iszonyat mennyiségű címet termel, de a címeik meghatározó része gyerekirodalom. Ők piacról élnek, nagyon jófejek, de más a logikájuk. Erősen marketingszemléletű kiadóról van szó, amely méretéből adódóan másképp kell működjön, mint egy páremberes vállalkozás. Egyébként ha Tomi azt mondja, hogy például a Jelenkornál jön a kötete, akkor ugyanúgy beleálltam volna a szerkesztésbe, mert szeretem a kéziratot, és mert Tomi a barátom.

 

 

Papp Gréta (1997, Nyíregyháza)

Debrecenben élő költő, pedagógus. Verseket ír és interjúkat készít, amelyeket többek között az Új Forrás, a Kortárs Online, a Bárka és a Csillagszálló közöl. A 2022-es KULTer stART díj nyertese. Első verseskötete, a Lepecsételt szobák, 2023-ban jelent meg a Cser Kiadó gondozásában.