Juhász Tibor: Hivatkozási alapok. Beszélgetés Forgács Péterrel

Reál tantárgyak tanításával, sakkal és keresztrejtvény-szerkesztéssel töltött évtizedek után
jelentkezett első novelláskötetével Forgács Péter. Többek között az időben és térben is tág
spektrumot felölelő Szuperhold szövegeiről, íróiskolákról, díjakról és alkotói szakaszokról
is kérdeztem a szerzőt.

1963-ban születtél, publikációs tevékenységet csak néhány éve folytatsz. A pályakezdésed óta eltelt rövid idő alatt több rangos irodalmi pályázatot is nyertél, szóval mondhatjuk, hogy már indulásodkor kiérlelt prózanyelven szólaltál meg. Mesélj, kérlek, az első írói lépéseidről! Esetemben erre az egyébként kézenfekvő kérdésre nem is olyan egyszerű korrekt választ adni, mivel csak ötvenévesen kezdtem el tudatosan foglalkozni az írással, viszont az első bátortalan lépéseket még egész fiatalon tettem meg. Más elfoglaltságaim miatt azonban úgy alakult, hogy az írás valóban csak néhány éve vált az életem szerves részévé. Addig matematika-fizika szakos tanárként a versenysakk és a keresztrejtvény-szerkesztés töltötte ki a szabadidőmet, és persze a család. Aztán ötvenéves koromra annyira megteltem a fizikával, matekkal, sakkal és a rejtvényszerkesztéssel, hogy egyre gyakrabban kezdtem érezni az írás hiányát. A feleségem ezt felismerve (nem volt nehéz, hiszen akkor már napi szinten panaszkodtam a múló időre) azzal lepett meg az ötvenedik születésnapomon, hogy titokban beíratott a budapesti Magyar Író Akadémia szépíró mesterkurzusára, amit aztán sikerrel el is végeztem, majd Háy János és Turczi István írószemináriumait látogattam. Az ott szerzett élmények és tapasztalatok indítottak el az írói pályán. Nagy lökés volt számomra az is, hogy megnyertem életem első irodalmi pályázatát, megelőzve kb. 170 nálam biztosan gyakorlottabb szerzőt. Aztán már nem volt visszaút, jött a többi pályázat, további díjak, írószemináriumok, írótáborok, majd a rendszeres publikálás, végül pedig a tavaly decemberben, a Madách Egyesület kiadó gondozásában napvilágot látott novelláskötetem, a Szuperhold.

A Szuperhold három ciklusba rendezett novellái időben és térben is tág spektrumot ölelnek fel. Hogyan alakult ki ezeknek a látszólag nehezen összeegyeztethető szövegeknek a koncepciója?

Sehogy. Mint általában minden szerző első kötete, a Szuperhold is amolyan bemutatkozás, a szerző puszta létét igazoló mű, ezért egyszerűen csak keresztmetszetét adja a pályakezdéstől eltelt alkotói időszaknak, mindenféle szigorúan értelmezett koncepció nélkül. A térbeli és időbeli változatosság oka az, hogy a gyakorlatilag írás nélkül eltelt ötven év alatt felgyülemlett élményanyag szinte egyszerre, robbanásszerűen igyekezett kitörni belőlem. Tehát az alkotói folyamat első fázisa, az adatgyűjtés nálam már ötven éve folyt, amikor elkezdtem szépírói eszközökkel formába önteni azokat.

Megváltozott az íráshoz való viszonyod miután lezártad ezt az ötvenéves időszakot? Zárlata és/vagy kezdete a Szuperhold egy alkotói szakasznak?

Egyértelműen a kezdete, lezárni ugyanis nem nagyon volt mit. Az írás utáni örökös vágyódást felváltotta a tényleges alkotás, a töprengést a tett. Hosszú időn át az orromat az üvegfalra tapasztva kémleltem, mi folyik odabenn, most viszont, hogy bebocsájtást nyertem az „Írók Céhébe”, sokkal tudatosabbá vált az irodalmi élethez való viszonyulásom. A díjak, de főleg a Szuperhold megjelenése, úgy érzem, felelősséggel ruházott fel mind az írói, mind az olvasói közösséggel kapcsolatban. Lassan kezdem átérezni az írói létből fakadó örömöket és nyűgöt. Sokan mondták, „meglátod, majd az első kötet mennyire megváltoztat mindent”, és ma már látom, igazuk volt. Hiába nyeri az ember sorra a díjakat, kapja az elismeréseket, hiába publikál, amíg nincs saját kötete, addig hiányzik a hivatkozási alapja a világ felé. A könyv az író materializálódott gondolatisága. Ezért tartottam fontosnak, hogy már a debütáló kötetem is minden tekintetben igényes legyen.

Az íróiskolákban tanultak a szövegekkel való bánásmódodat változtatták meg vagy a saját munkamódszered kialakításában is a segítségedre voltak?

Az írószemináriumok hozadéka több szempontból is áldásos (azért a jelen idő, mert még ma is rendszeresen látogatom Háy János és Turczi István óráit). Egyrészt az elején letisztultak bennem olyan fogalmak, amelyek fontosságát autodidaktaként esetleg csak sejthettem. Másrészt kap az ember egy rendszeres kontrollt, visszajelzést, összehasonlítási alapot, amelyekre, amíg nem publikál, egyáltalán nincs lehetősége. Ráadásul kitör az elszigeteltségből, tagjává válik egy kreatív csapatnak, ismeretségekre tesz szert, napról napra nő a kapcsolati tőkéje, és jó esetben olyan lehetőségek nyílnak meg előtte, amilyenekre otthon a billentyűzet előtt töprengve nem is gondol.

A ciklusok elején Honoré de Balzactól, Szvetlana Alekszijevicstól és Gárdonyi Gézától olvashatóak idézetek, ugyanakkor feltűnő, hogy a kötetnek nincs mottója. Miért? És ha választanod kellene kötetmottót, kitől és mit idéznél?

Nem hinném, hogy egy novelláskötet elé nyugodt szívvel lehetne mottót választani, ahogy az egész kötetre érvényes koncepciót sem. Véleményem szerint egy rövidpróza-gyűjtemény egyik legnagyobb erénye épp a tematikai sokszínűségében rejlik, ami az olvasók szélesebb rétegei számára is vonzóvá teheti. Ami egységessé formálhat egy ilyen kötetet, az jó esetben a szerző stílusa, egyedi hangvétele és esetleg a rá jellemző formai megoldások. Az más kérdés, hogy a harminckilenc novellán belül kialakíthatónak láttam valamiféle rendezőelv alapján bizonyos kisebb egységeket, már csak az olvasók komfortérzését szem előtt tartva is, megkönnyítve a tájékozódásukat. A Szuperhold esetében ezt a célt szolgálja a három elkülönülő rész (Bebebe, Túlélők, Van egy hely). Az csak a véletlen műve, hogy mindhárom rész éppen 13-13 novellát tartalmaz. És mivel ezek laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, úgy éreztem, odakívánkozik eléjük egy-egy jellemző idézet, hogy épp kitől, az esetleges. Visszatérve a kérdésedhez: a kötet gondolatiságát semmi sem tudta volna őszintébben keretbe foglalni, mint az első lapon olvasható ajánlás a Szüleimnek, mert elsősorban nekik köszönhetem, hogy képes vagyok bármiről szabadon gondolkodni, hogy folyamatos örömforrást jelent számomra az alkotás. A humán és reál ismeretek, a fikció és a valóság elegyítésének képességét is tőlük örököltem, ahogy a mások sorsa iránti érzékenységemet és a világ iránti kíváncsiságomat is.

A sokszínűség a novellák eltérő hangvételében is megnyilvánul. Milyen alkotók, kötetek voltak rád a legnagyobb hatással?

Alapvetően a kortárs, illetve a huszadik századi amerikai irodalmon nevelkedtem. John Updike, Kurt Vonnegut, J. D. Salinger és Vladimir Nabokov hatottak rám leginkább, de García Márquez titokzatos világa sem áll távol tőlem. Tőlük tanultam, hogy a színvonalas és értékes szépirodalom mindenképpen szórakoztató kell, hogy legyen. Ezért is igyekszem kerülni írás közben az öncélúságot, az önterápiás jelleget. Persze, mindenki intellektusának máshol van az ingerküszöbe, ezért arra törekszem, hogy a szövegeim többrétegűek legyenek, akár egy rejtett, mélyebb értelmű üzenet, s ez meghatározza azok hatásmechanizmusát is. Végül minden műnek kell, hogy legyen kifutása, amikor ezek a rejtett tartalmak, elvek, eszközök és koncepciók megnyílnak.

A Balzac-idézettel kezdődő Bebebe című első ciklus nyitószövege A mestermű címet viseli, ami akár a francia realista író Az ismeretlen remekmű című novelláját is felidézheti a számunkra.

Valóban. Ismerem Balzac novelláját, van némi hasonlóság a mondanivalóban és a végkifejletben, mégsem ennek hatására döntöttem az idézet mellett (ami egyébként Balzac Pons bácsi című művéből való). És a novellám címét sem az övé sugallta. Sokkal profánabb az ok. Ez az első, antológiában megjelent írásom, és amolyan fricskaként adtam neki ezt a címet, hadd higgyék, hogy kezdő íróként ennyire felülértékelem a saját szövegemet. Persze, elolvasva kiderül, ki és mit nevez a szövegben „mesterműnek”.

Min dolgozol jelenleg? Formálódik már a következő kötet?

Nagy lökést jelentett számomra a Szuperhold sikere. A 400 nyomtatott példányból két hónap alatt 300 gazdára talált, és a visszajelzések is biztatóak mind a szakma, mind az olvasók részéről. Mindez inspirál, motivál, tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Továbbra is rendszeresen írok novellákat, sőt elszánt népszerűsítője szeretnék lenni a műfajnak, mivel nagy potenciált látok benne. Emellett foglalkoztat egy novellafüzér és egy regény gondolata is. Mindkettő felvidéki környezetben játszódna. Az előbbiben egy szőlőhegy fura kis közösségének humorral fűszerezett történeteit mesélném el, az utóbbiban pedig bemutatnám a ´89-es, ún. „bársonyos forradalom” lefolyását egy kisvárosi gimnáziumi tanár szemüvegén keresztül.