Juhász Ferenc – A jégverés fehér düh-diadalma
Akár jégeső tombol, őrjöngve zúz a kertben:
kugligolyó-nagy fejjel, csontcsattanás-csöngettyű
biliárdgolyó tapssal, jéglapláng tányérokkal,
s mindent zöld cafatokká vak angyaltánccal elver,
szilárd vizű fehér angyalhorda-tánccal,
s nézzük a nyárikonyha kék küszöbén szorongva
hogy robban az égig a tajtékhab-atombomba,
az égből hullt ropogás-szilárd fehér őrület-csorda,
az égig fölvirágzó fehér skizoid rózsakert,
a kobra-ágaskodás pikkelylombként csaholva,
ugatva, kopogva, nyögve, nem kímélve az ember
reményét, a halottak földjét fehérré sózva,
a kertet, a temetőket, az átokpalást földet,
s közben villám-lánguszály dörren,
mint a bűn az ördögszívben, a csillogás a könnyben,
s a gyermek apró szivében nem talál védő fegyvert,
imát, kegyelmet, édent, fényszűz túlvilág-tetőt,
s nézi a jég-okádék hányadék-halmait ébren
a nádfödeles kis ház zöld ajtókeretében
rettegve állva, szorongva, nagy szeme rózsa-ében
és fröcsög a jég a nádon, jég-békaporonty-nyáj pattog,
legyező-szilánkká nyílik, fehértoll-szárnyakká,
s táncolnak a kések a mohás, csigaszem-kövirózsás
nádtetőn, a kéményen a jégszáraz késdöfések,
s törik a hagyma, a répa, a zöld petrezselyem-csipkeesernyő,
s a kis kert gőzölög fehéren, mint a penészes spenótfőzelék,
törik a sárgán virágzó krumplibokor csillag-égbolt kontya:
a sárga selyemhólyag-virágcsillagocskák, hólyagcsöcsöcske-zacskók,
a márványbőr sárgarépa-páfrány tollas kalapocskák,
akiknek fehérpiros szíve, mint napcsöcsök a földben,
hosszú bajuszlomb-fogakkal tenyésznek, mint az álom
a csecsemő-agyakban, lógnak fél-ébredés száron,
hulltak az égi temetőből, zuhogtak lánggal csörömpölve
a fénylő koponyák, csecsemő-csonthólyagok, öregek gömbje,
jégkoponyák, jégcsontvázak, bordák, lapocka-lapátok, körmök,
csigolyák, ujjpercek, karcsontok, lábszárcsontok, fog-fésűk,
ahogy jégtáblákkal tapossa, vízkristály-patákkal dúlja, tiporja
mint ködkristály a kertben a szőlőt, dáliát, lepkenyáj-lombot,
s törik a szederfa ketté, tántorog sárgazöld szétrepedéssel,
a diófa jég-aszaltan denevér-barlanggá töpped,
s a zöld levél-denevérek fekete golyó-csomagként lógnak,
aszaltszilva-csomaggá sülnek a jégverés fogsorában,
s dől jobbra-balra a kert önmagába-rogyva ring, kószál,
mintha jég-Dinoszaurusz cibálna, rágna, harapna
gigászi tátott szájjal, gigászi fogsor-csőrrel, jégbérc-csontváz,
titáni sárkánygyík-csontváz a törpébb páncélgyík-kürtöt,
a tatu-farkú vasruha-áldozat sikít, ráng, hörög a szájcsipeszben,
s a kakas, a tyúk, a kacsa, a liba a disznóól alatt ül,
bamba rettegéssel reszket, pislog a büdös, barna mocsárban,
s világítanak, mint a csók, a piros, a kék, a barna cirmos szemgolyók,
s a szempillák esedeznek, csőrtő-orrlikok füstöt rügyeznek,
a disznó meg ott fekszik, ásít, rózsával trombitálva
a rózsaszín sárgában, a véres sár ürülék-pocsolyában
az ól-gerenda padlón, kigyópikkely mozaik-maszatban,
enyvbarna híg szarban, ön-láva ladikban, aranyvér-latyakban,
s a csiga csontselyem-házába dagadva mászni se akar már,
látó-nárcisz tarkó-csecsekkel nyállal csúszni nem készül,
hallgatva fél a fűben, akár a szó a betűben, s a fű fehérré kékül,
a négytornyú redős állat a selyemnyál-zászló talpú önmagába zárva
és a madarak halottan zuhannak le a földre, mint akit söréttel lőttek,
jéggolyóktól agyonverten, pocsolyába keverten, fehér halálba,
nyitott csőrükből, mint nyitott könyvből vékonycsík jelzőszalag alvadó
vérfűszál lóg ki, folyik selyemgyík pikkelycsúszás-szövettel.
Így vagyok én is immár, így vagyok árván, így vagyok: ilyen verten
és angyalcsorda rugdos, cibál, lök, szennyes recsegő horda,
százlábú bogártömegként szétfutva, sírva, összetorlódva, kupacosodva,
ízelt csigolyaláncként szaladva, gyűrű-rácsfüzérként gomolyogva.
És ki néz engem, a megvert, vad jéggel-alázott kertet
ki jajgatja verésem, jég-alá száműzetésem, milyen Éden:
még bent a szenvedésben, s már kívül a szenvedésen?
* A Magyar Napló áprilisi száma terjedelmes beszélgetést közöl a költővel.