Borcsa Imola: Még sírni is tudnék, elhiszed? 3.

Sven Beyersdorff felvétele

– Ez sem jó, mondj egy másikat!
– Ebben nem volt sötétség, se lemerülő telefon.
– Nem szeretem a francia bulldogokat.

Bori épp csak felpillantott, ahogy ezt mondta, aztán ismét a padlóra szegezte a tekintetét. Sokadszorra vette számba a szemétfelhozatalt: egy hosszúnak tűnő, felkunkorodott hajszál, egy körömnyi méretű, piros, recés szélű celofándarab, úgy tippelte, talán egy KitKat csomagolópapírjának a sarka, és egy aprócska fehér toll. Ezek mind egy vonalban, a köztük húzott egyenes a cipője orrától néhány centire haladt volna. A szíve még mindig hevesen dobogott, de már nem a torkában, mintha kezdte volna visszafoglalni az eredeti helyét. De ahogy ezt Bori megállapította, megint fentebb kúszott.
– Golden retriever? – ajánlotta Etele.
– A liftező madár.
– Tessék?
– Legyen ez a címe.
– Ezt honnan szeded?

Bori rámutatott a tollra. Etele is leguggolt, alászállt a fenti titokzatos félhomályból, a lift oldalának döntött telefon fénye alig ért el oda. Most fél arca élesen világlott, a másik fele sötétben maradt, egy megelevenedett félhold figyelte a tollat. Megpiszkálta, majd ismét felállt.
– Az áramszünet alatt a liftben ragadt madár? – kérdezte aztán.
Bori hangtalanul nevetett, de a kínlódás ezalatt sem tűnt el teljesen az arcáról.
– Azért francia bulldogok, mert emlékeztetnek Torgyánra? – nézett fel Etelére, aki érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Parlamenti közvetítéseket néztél óvodásan?
– Csak amíg vártam, hogy kezdődjön a Vízizsaruk. Megvan?
– Rémlik. Sidney, partiőrség, ilyesmi, nem?
– Olyasmi – mosolyodott el Bori. Már teljesen elzsibbadt a lába a guggolástól, a hátát nekidöntötte a lift oldalának, és óvatosan leült.
– Jó, maradhat a haditudósítós.
– Híradósok.
– Elhiszed, hogy volt idő, amikor szerettem volna haditudósító lenni? A filmekben mindig valami elcseszett romantika lengi őket körül, szétcsúszott alkoholisták, de végletesen erős az igazságérzetük, azt hiszem, ez tetszett.

Amíg a lányt hallgatta, Etele a zsebében kotorászott, és nemsokára egy elektromos cigit húzott elő.
– Zavar?
– Ha nem gyúlunk fel tőle…
– Szóval a te igazságérzeted is végletesen erős? – kérdezte, majd beleszívott a cigibe.
– Csak volt, azóta betagozódtam.
– Mit szólna ehhez a kamasz éned?

A homályban kavargó füst látomásszerűvé tette Etele arcát. Bori gyorsan a lábára nézett. Enyhén koptatott farmer, a cipője szélén száradt sár, ez megnyugtatóan valóságos volt.
– Szerinted lesz háború? – kérdezte továbbra is a lábát bámulva.
– Már van.
– Tudod, hogy értem…
Etele megvonta a vállát.
– Szoktál ezen gondolkodni?
– Nem azok a legderűsebb pillanataim.
– Oké, mesélj inkább – mondta Bori, és fejét hátradöntve behunyta a szemét.

– Szóval ott tartottunk, hogy úgy nézett ki a hely, mint valami kastély, nem társasház, és Evelin belökte a kaput, elindult a lépcsőn a bejárathoz. Hosszas dörömbölés után nyílt az ajtó, Alex még támolygott az álmosságtól. Ez zaklatás, szólt oda a lánynak, aki már a konyhája felé tartott, közben pedig gyorsan körbejáratta a tekintetét, hogy akad-e valami sürgős eltüntetnivaló.
– Neked sincs családod? – kapta fel Bori hirtelen a fejét.
– Nagyanyám sem kérdezget ennyit.

A lány tekintete Etele arcáról a kezeire siklott, aztán vissza az arcára.
– Nem is akartál? – kérdezte szenvtelenül.
– Ki is mászhatnánk – vágta zsebre Etele a cigit –, nem muszáj megvárni a lifteseket. Én simán kinyomom magam, aztán kihúzlak.
– Semmi kedvem liftaknába zuhanni.
– A felső emeletre másznánk, onnan nem eshetsz be.
– Csak félbe vághat az éppen elinduló lift.
– Fantáziád az van.
– Ne beszéljünk erről, légyszi, ez így nagyon rossz.

Bori a tenyerébe temette az arcát, próbálta lassan venni a levegőt, mélyen beszívni, és fokozatosan kiengedni. Hallotta, ahogy Etele ruhája a lift oldalához súrlódik. Mikor kezét elvette az arca elől, vele átellenben ült a földön a csuklóját csavargatva, az ujjait mozgatva. A lift ajtajára vetülő árnyakat figyelte. Egy tátott szájú krokodilból néhány mozdulat után csaholó kutya lett, de ebben kimerült Etele kézügyessége, utána csak kusza felismerhetetlenségben kavarogtak az ujjai.
– Mikor költöztél ide? – kérdezte, ahogy észrevette, hogy a lány a mutatványát figyeli.
– Négy hónapja.
– Saját vagy bérelt?
– Saját. De nem saját erőből – tette hozzá Bori egy kis szünet után –, a szüleim segítettek.
– Másképp esélytelen, főleg nagyvárosban.
– Mennyi idő telt el?
– Jönnek hamarosan – nyugtatta Etele.

Bori fészkelődni kezdett, kinyújtotta a lábát, aztán törökülésbe húzta, és enyhén előre dőlt, mereven bámulta a földet. Etele észrevette, hogy remeg a keze.
– Mesélek egy teljesen másat, ha akarod – ajánlotta.
– Miért Evelin és Alex? – nézett rá a lány.
– Csak úgy – rándította meg a vállát Etele.
– Mindkettőben csak úgy, véletlenül?
– Nem vagyok elég találékony.
– Hány könyved jelent meg eddig?
– Kettő. Egy novelláskötet és egy kisregény.
– És fogytak?
– Nagy a rokonság – vigyorodott el.

A földre tett telefon rövid berregéssel jelezte, hogy merülőfélben van. Bori elővette a sajátját, felkapcsolta rajta az elemlámpát és a lift oldalának támasztotta. Körbejáratta a tekintetét, felmérte az alig változott fényviszonyokat.
– Van valami gyakorlati oka annak, hogy tükröt tesznek a liftekbe? – kérdezte.
Etele tanácstalanul bámulta a kopott, a szélein hirdetésekkel teleragasztott tükröt.
– Hogy legyen mivel lefoglalják magukat a klausztrofóbiások? – vetette aztán fel kaján mosollyal.
– Nárcizmussal a klausztrofóbia ellen, logikus – helyeselt Bori.
– Soha többé nem nevelek paradicsomot, esküszöm – mondta aztán.
Etele kérdő tekintetét látva folytatta.
– Az volt a karanténos dilim, hogy paradicsomot neveljek az erkélyen. Első évben a pikírozásig jutottam, aztán túlöntöztem őket, hogy kompenzáljam az átültetés miatti sokkot, és mire észbe kaptam, már ki volt nyiffanva az összes. Ebből tanultam, úgyhogy második évben, tavaly, már minden flottul ment, be is értek a koktélparadicsomok, csak épp azalatt, míg én nyaralni voltam, mire hazaértem, már teljesen összeaszott mindenük. Most pedig rossz lehet a föld, vagy valami, mert kikeltek a magok, de három hete egy centit sem nőttek, azért indultam, hogy vegyek rájuk valami tápot. Emiatt vagyok beragadva a rohadt liftbe.
– Én szívem szerint tyúkokat tartanék az erkélyen.
Bori felröhögött.
– Tyúkokat?
– Minden vakációt nagyapáméknál töltöttem falun, és egy ideje rájöttem, hogy ahol kotkodácsolást hallok, ott érzem otthon magam.
– Ha YouTube-ról tennél be egy hangfelvételt, a bűzt is megspórolhatnád.
Most Etele nevette el magát.
– Van ott minden, tízórás porszívós hangfelvétel, vagy kábé bármi, ami eszedbe jut – magyarázta a lány.
Etele felhúzott szemöldökkel bámulta.
– Fehér zaj a babáknak, nyugtatja őket, és jobban alszanak.
– Ja. Nálunk a hajszárító vált be.

Etele hirtelen elhallgatott. Bori figyelte őt egy darabig, de szólni nem mert, aztán ő is lehajtotta a fejét. A csendben minden nyelés hangosnak tűnt, úgy érezte, még a szívverése is hallható.
– Soha nem fognak ideérni – nyöszörögte.
– Ha számolod a perceket, az nem segít.
– Folytatod? – nézett Etelére kérlelőn.
– Melyiket?
– Amelyiket akarod.

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)

Író, gyógyszerész. Kézdivásárhelyen él. Első novelláskötete 2019-ben jelent meg Magnebéhat címmel az Erdélyi Híradó Kiadó–Napkút Kiadó gondozásában, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját. Portréját Beliczay László készítette.