Rácz Boglárka regényrészlete

A fotót Rácz Boglárka készítette

Fölfeslik valami a kéken át

A folyosón hullámzanak a faliújságra tűzött képek, utcarészletek, felhők, hatalmasnak látszó csigák pocsolyákban, kisgyerek, aki elengedi a biciklikormányt, nejlonzacskók, kopott ablakkeret előtt törött szemüveg. A huzatban összevissza száll a hajam. Egy kislány sétál a napsütésben, hátulról látjuk, jobbra kastélyszerű épület, balra fák, az árnyékok megnyúlnak, nem tudom, ettől baljós-e az egész. Lehunyom a szemem, a szél langyos, a levegőben érzem a fertőtlenítő illatát. A kislányos képet a táskámba rejtem, gyorsítok a lépteimen, mindjárt vége az óráknak. Valaki beindítja a kávéautomatát, az ablakok becsapódnak. Takarítónők gyűlnek a folyosóra, rosszallóan ingatják a fejüket. A kislány arca kétségbeesett, ebben egészen biztos vagyok. Nem futok a villamos után, pedig mindenki fut, amikor meglátják a kanyarban. A megállóban egy hajléktalan ül, találkozik a tekintetünk. Most erősebb a szél, hajgumit keresek a táskámban, a hajléktalan kitartóan vizslat. Szemben lassan hömpölyögnek a tanítványaim, néhányan integetnek, visszaintek, a hajléktalan mintha imákat mormolna az orra alatt. Megtapogatom a kislány képét a táskámban, otthon majd kirakom valahová. Négy óra múlt, a hajléktalan is felszáll a villamosra, kérges a keze, kapaszkodik, nem lehet leülni, túl sokan vannak. A tanítványaim normálisak, keveset mobiloznak és csak kíváncsiságból gyújtanak rá. Átlagos szüleik vannak, reggel tízórait készítenek és időben befizetik a számlákat. A hajléktalan majdnem elesik egy erősebb fékezésnél, reflexből kapok utána. Néhányan undorodva elfordulnak. Egy megállóval hamarabb szállok le, hogy kiszellőztessem a fejem. A szél porfelhőt kavar az út melletti kutyafuttatóban, újságok, levelek, elhasznált vonaljegyek röpködnek. Megnézem a telefonomat, tizenhat tizenkilenc. Harmincig egy játszótér melletti padon üldögélek.

*

Túl gyorsan történik, a térdem megroggyan, a bőröm hozzádörzsölődik. A zihálása erősödik, a szemhéjam mögött fénykarikák villódznak. Mit fogok tenni, amikor befejezzük? Ráfonódom a lábaimmal, még erősebb a zihálása, szinte már állatias. Aztán mintha áramütések érnének, hirtelen összerándulok, a testébe kapaszkodom. Amikor vége, hanyatt fekszik, a plafont nézi, nem szól egy szót sem. Ilyen érzés hát, ha valami jóvátehetetlent teszünk. Kimegyek a fürdőbe, lemosom a combomról az ondót, sokáig folyatom a vizet. Könnyebb lenne úgy visszamenni, hogy biztosan tudom, nincs ott. Felveszek egy köntöst, az ágy szélére ülök. Most mi lesz, kérdezem. Miklós a combomnak támasztja a fejét, lassan, nyugodtan lélegzik. Semmi nem lesz. Nem tettünk rosszat, az embereknek szüksége van érintésre. És Elíz? Elíznek ehhez semmi köze. Fészkelődik, felül, velem szemben. Elízzel minden folytatódik, ahogy eddig. Biztosan látszik az arcomon a kétségbeesés. Felöltözöm, kortyolok egy pohár hideg vizet. Miklós is öltözik, a szobában áporodott a levegő, izzadság és ondó keveredik. Magához húz, megnyugtat a közelsége. Arra számítok, most elmondja a szabályokat, nincsenek hívások, sms-ek, üzenetváltások a Facebookon. A hajamba fúrja a fejét, aztán egyszerűen csak elköszön.

*

Máté végül tényleg eljegyzi Grétát. Mindenki megcsodálja az elegáns, pici, fehér köves gyűrűt. A legjobban talán anyám, jobbra-balra forgatja, diadallal a tekintetében. Egy kávézó teraszán ülünk, Máté, Gréta, Máté szülei és én, Gusztávéknak közbejött valami, nyár végén érkeznek csak. Máté szülei feszengenek, zavartan mosolyognak. Evőeszközök csörömpölnek, fölöttünk színes lampionfüzért fúj az enyhe szél. Anyám vörösre festette a haját és megcsináltatta a fogait. Strasszos pólót visel, értelmetlen feliratokkal. Látom, Máté szülei tartanak tőle. Anyám nem tudja, hogy közönséges. Megfogok minden munkát, mondja, amikor Máté anyja megkérdezi, mivel foglalkozik. Takarítok, heti kétszer bent vagyok a fodrászatban, vágok, festek, melírozok. Jön kuncsaft otthonra is, ha sürgősen kell vágni. Fonok is, hollandot, franciát, tanfolyamra kellett mennem megtanulni, de megérte, mert jönnek hozzám a fiatalok, minden héten. Pittyen a táskámban a mobilom, tudom, hogy Miklós az. Máté anyja bólogat, az ő haja szőke, nagyon finom, ezüstös csillogással. Kimegyek a mosdóba, a vécén ülve olvasom el az üzenetet. Találkozzunk holnap délután. Valami lüktet bennem, pulzál a bőröm alatt, az ereimben. Kikapcsolom a mobilt, megigazítom a blúzomat. Anyám még mindig a fonásokról beszél, mikor visszaülök. Próbálom összerendezni a mozdulataimat. Egészen távolról hallom őt, a lüktetés nem enyhül, semmi sem tűnik valóságosnak abból, ami történik. Egy csapat gyerek halad el a kávézó előtt, megkönnyebbülök a pár perces hangzavarban, hátradőlök a széken, kezemet a forró kávéscsészére kulcsolom. Egyedül neveltem fel a mindhármat, mondja anyám, miután a gyerekek átmentek a túloldalra. Segítség nélkül, egyedül. A hangsúlyból érezni a fölényt Máté szüleivel szemben. Máté apja feláll, limonádét rendel, Gréta nem veszi észre, hogy valójában mi zajlik a párbeszéd mögött. Még fél órát maradunk, Máté a neurológiáról beszél, én anyám pólóján számolom a strasszokat. Hazafelé bekapcsolom a telefont, nincs új üzenet. Végignézem Miklós képeit a Facebookon, Léna és Nóra homokoznak, játszóházban vannak, lámákat néznek egy állatfarmon. A lámák szőre bolyhos, olyan, mintha rongyból lennének. Újra ki akarom kapcsolni, amikor Gréta hív, nehogy felszállj a villamosra, itt vagyunk mögötted. Már majdnem beérnek, amikor hátrafordulok. Mi van veled, tök fura vagy egész délután. Belém karol, hármasban indulunk a megállóba. Na de tényleg, mi van, valaminek tuti lennie kell.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.