Kovács Eleonóra: Lépcső

Kép forrása: Torjay Valter/Fortepan

Három helyiség: pitvar, konyha, tisztaszoba. A küszöböt Jani ügyeskedte a kolhozból hazahozott cementből. Kavicsot a szomszéd Lajostól kért, homokot a Vizsorca partjáról hozott. Éjszaka, amikor senki sem látta, a pitvarban ezeket elkeverte egy alumíniumteknőben, és vizet öntött hozzájuk. Nagy lapáttal kavarta a betont.

– Semmi se lesz abbul – mondta az uram.
– Hallgass – csitítottam –, ha akarja, csinálja.

Tudja a fiú, hogy fáj a lábam, nem lehet nekem ekkorát lépni a gyékénytől a küszöbig, amikor egy vödör vizet cipelek a konyhába a leveshez. Hallgatta, hogy jajgatok, amikor senki sincs a közelben, mert megdagadt a bokám az egész napos rohangálástól. A kúttól a konyháig, a konyhától a csirkeólig, onnan a tűzhelyhez, mert odaég a rántás, ha sokáig vagyok a csirkéknél. Hiába mondta az uram neki, hogy túl lágy lesz, mert sok vizet tett bele. Jani nem keseredett el, hanem még több cementet öntött a masszához. Addig keverte, míg megsűrűsödött. Az uram csak nézte, nézegette, aztán hümmögött.

– Az úgy nem lesz jó.
– Mért, édesapám?
– Sothkay Feri se’ úgy csinálta. Az ű betonja sűrűbb vót.
– Nem baj, édesapám, ez is sűrűbb lesz, csak nézze – mondta a fiam, és hozzáadott még egy lapát cementet. Láttam, hogy így meg túl sűrű, de Jani feltalálta magát, homokot és vizet is öntött a teknőbe.
– Itt hagyom egy kicsit, hogy sűrűsödjön.

Az apja kétkedőn hümmögött tovább. Jani négy deszkát hozott a fészerből.

– Azzal meg mit akarsz?
– Meglátja, édesapám.

Ismét megkeverte a maltert. A favágó tőke mellett hat közepesen vastag ágat faragott a baltával: faék lett belőlük. Vasrúddal lyukat fúrt a kemény földbe a küszöb előtt, így könnyebben süllyedt be az első két faék. A hosszabb deszkát a házfallal párhuzamosan rakott két faragványhoz támasztotta. Utána a rövidebb deszkadarabot illesztette a helyére. Mintha dobozt készített volna: az egyik oldalt a ház fala, a vele párhuzamosan futó oldalt a faékhez támasztott deszka alkotta.

Ezek után ismét megkavarta a maltert. Vizet öntött rá, majd a doboz aljára lapátolta. Ahogy elnéztem, rájöttem, hogy a deszkakeret úgy működik, mint az a forma, amivel a diócska aprósütemény tésztáját szoktam kiszúrni.

– Édesanyám, zárja a macskát a padlásra, a kutyát meg az üres tyúkólba, hogy ne hagyjanak lábnyomot a friss betonon.

Óvatosan lépkedtünk mi is. Két nappal később a fiam kihúzta a földből a faéket. Megrántotta az első deszkát, és elvált a szilárd betontól a fa. Az eredmény is olyan lett, mint a diócska: enyhén barázdált, mert a deszka nem volt egyenletes. Nem tetszett a fiamnak, és úgy látta, hogy a teteje sem egyenes. Vízmérték nem volt nála, így a tetejét még egyszer lebetonozta. A fából készült simítóval finoman egyengette a felületet.

– Jó lesz, fiam, jó lesz – mondtam neki. Nem válaszolt.

Vártunk még egy napot, amíg megszilárdult a beton, és akkor már ő is úgy gondolta, hogy elkészült a lépcső.

Kovács Eleonóra (1989, Szalóka)

2012-ben történelem szakirányon fejezte be tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen (UNE). 2013-tól óraadó tanár az UNE Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézetében (melynek korábbi neve Magyar Tannyelvű Humán-és Természettudományi Kar volt). 2014-től a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja, 2017-től a kvit.hu felelős szerkesztője. Írásait közölte az Együtt c. kárpátaljai irodalmi folyóirat, valamint a Partium, a Somogy, a Napút, az Irodalmi Szemle, a Magyar Napló, a Tiszatáj, a Tempevölgy. 2020-ban Ungváron, az Intermix Kiadó gondozásában jelent meg első kötete, az Érzékelés (Könyvismertető, filmnapló, jegyzet).