Benedek Szabolcs: A teknős nyelve 1.

Alagi Mihály felvétele

Gábor később sokat töprengett azon, melyik lehetett az a pont, amikor átfordultak a dolgok. A feszültség korábban nemhogy érezhető, hanem időnként tényleg tapintható volt, de ezt mindketten kimondatlanul is betudták az elmúlt időszak terheinek. Szülőnek lenni önmagában véve óriási felelősség, ebben semmi újdonság nincsen, az ember vállalja, csinálja és kész. Ennél nehezebb a külvilág elvárásainak megfelelni – azoknak az elvárásoknak, amelyekről sokan azt gondolják, hogy a gyerek igényeiről szólnak, holott lehet, hogy időnként inkább arról, hogy az ember milyen szülőnek szeretné láttatni magát a többi szülő vagy úgy általában a felnőtt társadalom szemében. A megfelelési kényszer az egyik legidegőrlőbb stresszforrás, hozzá képest a hétköznapok hol apró-cseprő, hol jobban húsbavágó ügyei – mint például a folyamatos hajszoltság, a mindennapok nyikorgó mókuskereke, a magánéletben és a társadalmi kapcsolatokban jelentkező súrlódások és bosszúságok, vagy akár a megélhetés puszta nehézségei – majdhogynem kezelhetőnek, vagy legalábbis megszokhatónak és úgy-ahogy elviselhetőnek látszanak.

A fagylaltos esetre Gábor utóbb úgy gondolt vissza, akár egy jelenetre, amely bármelyik Woody Allen-filmben megállná a helyét. Virágnak erről érzékelhetően más volt a véleménye, ő ezt azonnal ama tény egyik jellemző megnyilvánulásának tekintette, miszerint ők ketten egy ideje nem egy nyelvet beszélnek, és ennek megfelelően az egész régóta el van cseszve. Elképzelhető, hogy neki volt igaza. Mindenesetre amikor Gábor – ügyelve arra, hogy a felesége háta mögött maradjon, amaz ne vegye észre és ne tegye szóvá, hogy megint telefonozik – megírta a történteket az egyik barátjának, az is úgy találta, hogy ez egy egyszerre abszurd, ám bizonyos tekintetben mulatságos és tanulságos sztori.

Virág fagyit akart venni a gyereknek. Hogy Sára kérte-e erre, arra Gábor utóbb nem emlékezett, de hát a tengerparti sétány tele volt fagylaltozó családokkal, és melyik gyerek ne kérne a nyári hőségtől függetlenül is jeges nyalánkságot. Amikor pár perccel korábban elhaladtak előtte, Gábor látta a feliratot a fagylaltospulton, hogy ONLY CASH, úgyhogy előkotort a pénztárcájából egy ötvenest, és tudatta Virággal, hogy kisebb pénze nincs, kártyát pedig ott nem fogadnak el, úgyhogy nincs mit tenni, majd visszaadnak negyvennyolcat.

– Jó – mondta Virág –, de gyere velem, mert én nem tudok rendesen számolni.

Gábor elindult, mire Virág fölháborodottan kiabálni kezdett, hogy tényleg ennyire hülyének nézi, aki nem tudja, hogy ha egy ötvenesből kettőt kifizet, akkor negyvennyolc marad? Diplomás ember, csak össze tud már két számot adni. Egyébként is elképesztő, mennyire lekezeli őt, gyereknek nézi, és például a pénzt is minden kibaszott nyaralás alkalmával magánál tartja, úgy kell kuncsorogni tőle, ha valamit szeretne vásárolni.

Gábor próbálta csitítani a feleségét, nemcsak azért, mert a sétányról többen odanéztek, hanem mert meg akarta magyarázni neki, hogy az egész egy rohadt nagy félreértés, meg se fordult a fejében olyasmi, amit Virág állít. Aki viszont ettől még inkább igazolva látta magát, mondván, Gábor végig se gondolja, milyen sértőn viselkedik vele, és folyton azt érzékelteti, hogy degradáló véleménnyel van a feleségéről. Gábor ekkor átnyújtott egy köteg bankjegyet azzal, hogy oké, tényleg nála van a pénz, de csak mert ő váltotta még odahaza, ám mostantól tessék, legyen Virágnál. Különben meg kizárólag azért váltott ennyit, mert Virág azt olvasta az interneten, hogy bár sok helyen elfogadják a kártyát, a turisztikailag frekventált részeken nem mindenütt. Amire Virág azt mondta, hogy na ugye, egyébként meg ne csináljon úgy, mint aki nem érti, miről van szó, pláne ne alázza meg még jobban az orra alá dugott bankjegyekkel. Azzal kézen fogta – a hiába óvodás már, a mutató- és a középujját rendszeresen, így ezúttal is a szájába tevő – Sárát, sarkon fordult, és eltűnt a sétányon hullámzó tömegben. A telefont hosszú perceken keresztül nem vette fel, állítása szerint nem hallotta a csörgést, amikorra végül megtalálták egymást, már egyikőjüknek se volt kedve a városnézéshez, visszamentek a szállodába.

Nem sokkal később lefekvéshez készülődve kiderült, hogy nincs meg a gyerek alvóállata. Sima kis plüssteknős volt, az egyik nagyáruház tömegterméke, miután fölforgatták miatta a szobát, Gábor meg is jegyezte, hogy semmi baj, otthon vesznek egy másikat, amire Sára még inkább bömbölni kezdett, Virág villámló szemei pedig mindennél beszédesebbek voltak. Gábor lement a recepcióra és megkérdezte, nem találtak-e egy zöld színű, tenyérnél alig valamivel nagyobb plüssteknőst. A recepciós megnézte a talált tárgyak polcát, és azt felelte, hogy nem, esetleg nem vitték-e le a strandra vagy bárhova. Gábor elmondta, hogy a teknőst nem viszik sehova, az ágyban a helye, és reggel még biztosan megvolt, a szobából tűnt el. Lehet, hogy a takarító vitte el, persze nem szándékosan, hanem mondjuk összefogta a cserélendő ágyneművel. A recepciós erre közölte, hogy a takarítók már hazamentek, de reggel korán bejönnek, ő felírja az ügyet egy papírra, és a váltótársa föltétlenül rá fog a személyzetnél kérdezni.

A gyerek álomba sírta magát, Gábor azonban hosszú ideig nem tudott elaludni, és hallotta, hogy Virág is forgolódik. A másnap mindennek ellenére jól indult, úgy öltöztek és készülődtek, mintha tegnap mi se történt volna. A hangulatot átmenetileg fokozta, hogy amikor indultak reggelizni, a folyosó végén, a lift közelében, a takarítók kocsiján megpillantották a teknőst. Sára fölsikoltott örömében, Virág pedig rögvest ki akarta húzni az alvóállatot a törülközők közül, ám Gábor rászólt, hogy hagyja ott.

– Már miért hagyjam itt? – kérdezte meglepetten Virág.
– Várjuk meg, amíg visszaadják.
– Miért várjuk meg? A miénk. Vagyis Sáráé. Egész éjjel nyöszörgött és dobálta magát, te meg nem akarod visszaadni, ami az övé?
– Az előző éjjel is nyöszörgött. A meleg miatt.
– Ez most nem a meleg miatt volt.

Virág levette a takarítókocsiról a plüssteknőst.

– Tényleg szépen kérlek – mondta Gábor –, hogy tedd vissza. Tök jó, hogy megvan, de a takarító vagy a recepciós majd visszaadja. Te se örülsz, ha a munkahelyeden elvesznek az íróasztalodról valamit.
– Ami másé, azt a tulajdonosa felőlem nyugodtan elveheti.
– Szerintem ez nem így megy. A takarítónak el kell számolnia vele, hogy visszaadta…
– Ezt honnan a fenéből tudod ilyen jól? Itt is te vagy a góré? Te írtad a házirendet, vagy mi a fene?

Sára a kezeit nyújtogatva várta, hogy visszakapja a teknősét, ám ezen a ponton keservesen sírni kezdett. Olyan hangerővel jajveszékelt, hogy a lift előtt gyülekezők – akik eddig úgy tettek, mintha nem hallanák a fojtott hangon is ideges és erőteljes vitát – mind odanéztek. Gábor látni vélte, amint páran fölvonják a szemöldöküket, és azt figyelik, történik-e bárki részéről bármiféle bántalmazás.

– Sára, ezt most azonnal hagyd abba. Nem kell bömbölni, itt a teknősöd, hamarosan vissza fogod kapni.
– Már vissza is kaphattad volna, csak apád nem akarta visszaadni – Virág a gyerek kezébe nyomta a plüssállatot. – Inkább tovább fájdítja a szívedet.
– Figyelj, ez nem így működik… Keressük meg a takarítót és beszéljük meg vele.
– Mi a fenét kell ezen megbeszélni? Pont neked, aki soha nem beszél meg velem semmit. Csak elvárod, hogy minden úgy történjen, ahogyan te akarod.

Sára hüppögve szorosan magához ölelte a teknőst. Virág megfogta a gyerek másik kezét, elindult vele a lépcsőház felé.

– Mi megyünk reggelizni. Te csak akadékoskodj tovább, ha ahhoz van kedved. Sose tudsz határozottan és rendesen elintézni semmit. Nem is értem, hogy lett egyáltalán gyereked.

Miközben nézte, ahogy a felesége és a lánya elmasíroznak a liftre várók háta mögött, Gábor arra gondolt, hogy világéletében utált nyaralni. Másokkal összezárva lenni egy héten keresztül, ennél erősebb stresszfaktor bajosan létezik.

Benedek Szabolcs (1973, Budapest)