Serestély Zalán naplopója

Mandy Kerr felvétele,  Litera.hu

Augusztus 28., szombat: Nem emlékszem, hogy a családom szótárában szerepelt volna a nyaralás. A szó valamilyen általános értelmében persze igen, de olyat, hogy mi deklaráltan nyaraltunk volna, nem sikerül felidéznem. Persze tartoztak a nyarainkhoz tipikus dolgok, a Rétyi-tó, a Szent Anna-tó, Nagyborosnyó, ahol az apai nagyszülők laktak a kilencvenes évek elejéig, a Besenyői-tó, a Kézdivásárhelyt övező legelők, rétek, a kézdi stadion gyepje tele kamillával (egyébként hová tűnt a kamilla? gyermekkoromban minden tele volt vele, most alig látni), aztán később, amikor Sepsiszentgyörgyre költöztünk: Sugásfürdő, Előpatak. Vagy Zabola, ahová a Budapesten élő keresztszülők érkeztek nyaranta néhány hétre. Közeli, párórás targetek. De ezek nem nyaralások voltak a szó szoros értelmében, nem is neveztük így. Inkább csak eltengettük a nyarakat. Nem mentünk a hegyekbe, külföldre, vagy a tengerre több napra, több hétre, a román tengerpartot is huszonévesen láttam először. Nem tudom, honnan jöhetett ez a családi nehézkedés, de neheztelés nélkül gondolok rá, számomra nem a nyaralás hiánya, hanem inkább a nyaralás az, ami különös, szorongató, aggasztó, szinte bizarr. Micsoda rutin, tapasztalat, mekkora magabiztosság, hányféle kompetencia kell ehhez: felkerekedni nyaralni. Megtervezni napokat, heteket távol az otthontól, távol az egész évben építgetett és finomított infrastruktúrától. Belőni az időpontot, a célpontot vagy célpontokat, az utazási eszközt vagy eszközöket. Megereszteni néhány fohászt, hogy az autó is kibírja, és a biztosítása se épp most járjon le. Szállást foglalni (vagy legyen sátor?). Parkolót nézni. Kitalálni, beütemezni az étkezéseket. Spekulálni, hogy mi bízható a véletlenre. Csekkolni az időjárást. Ehhez is igazodva csomagolni. Gondoskodni olvasmányról. Gondoskodni az otthon maradó lények – szoba- és kertinövények, macska, kutyák, nyúl – ellátásáról (vagy a kutyák utaztatásáról és elszállásolásáról). És végül beletuszkolni mindezt az anyagi keretbe. Tartalékolni, félretenni, spórolni, előre foglalni, kilesni, lecsapni, early-beard. Őrület. A puszta gondolattól is gyomoridegem támad és letargiába zuhanok: képes leszek én erre valaha? Lelkifurdalásom van a dőzsöléstől, a dzsentrifikációtól, a középosztályhoz tartozástól. Menekvés viszont nincs: mióta az állam abban a kegyben részeltet, hogy minden júniusban kapok vakációs utalványt, menni kell. Nyaralni. Tervezünk, foglalunk, kilessük, lecsapunk. Idén első körben Tusnádfürdő–Szent Anna-tó–Kézdivásárhely. Piszkos szállás, szőr- és hajszálak az ágy alatt, dörzsölt szállásadók, fapados vendéglátás, de a Szent Anna most sem okozott csalódást (ráadásul Zágon is kezdi elhinni, hogy a tó egy kráterben keletkezett), és egy spontán ötlettől vezérelve Kézdivásárhelyre, a szülővárosomban is legurultunk, amíg vártuk, hogy a Szent Anna fölül elhúzzanak a felhők. Életemben először vágott mellbe teljes súlyával: talán itt kellene hagyni Kolozsvárt, és megmerítkezni valamelyik székelyföldi kisváros mindennapjaiban. Tizenhat éve élek Kolozsváron, hanyatt-homlok menekültem Székelyföldről, mi változhatott azóta? Mit nyújtana a gyerekeknek fenyveseken és friss levegőn kívül? Nincs elég támpontom felmérni. B. A.-t kellene kérdeznem, ők évek óta hazaköltöztek Remetére. Augusztus utolsó napjaira ismét egy bejáratott célpont: a Bélesi-tó, Jósikafalva, Gyurkuca. Zágon még kétéves sem volt, amikor először jártunk ebben a panzióban, szándékosan foglaltunk most ugyanitt szobát. Zágon a napokban tölti az ötöt, Jácint alig múlt kettő, Zág, ha teheti, méterekkel előttünk nyargal, Jác még szeret megpihenni a babakocsiban vagy a nyakamban. Alkatilag is nagyon mások. Nehéz olyan programot belőni, ami mindkettejük számára ideális. Oké, lehetetlen.

Augusztus 29., vasárnap: Túl távol parkolok a tótól. Még 3-4 kilométer gyalogosan a part. Állandó rémképem, hogy valahol fönnakadok, beszorulok, felütöm az olajteknőt. Felsejlik a tó csücske, leszaladunk, összeszart cserjés, a szélben lengedező budipapírok, nedves törlőkendők és üres konzervdobozok mellett néhány halász némán mered a vízre. Továbbmegyünk. Jácint nem bírja, viszem a nyakamban. Zágon is nyűgöl, minek ekkorát zarándokolni. Egy óra járás után leérünk az egyetlen partszakaszra, ami alkalmas strandolásra. Lengedező budipapírok a szélben, parkoló autók, amíg a szem ellátt, rögtönzött sátrak, miccsfüst, felfújható csónakok, két kikötött magánstég a vízen, a part menti házakhoz tartoznak. Itt is beindult a privatizáció, ami Tarnicán abban csúcsosodott ki, hogy a villáktól és illegálisan vízre bocsátott magánstégektől már nem lehet strandolni. Kelletlenül ücsörgünk a gyér parti füvek között, mögöttünk a bokrok összeszarva, nem bírok nem gondolni rá, nem tudok elvonatkoztatni a szartól, sohasem tudtam. Aztán váratlanul néhány mennydörgés, nem jósoltak esőt mára, de vesszük a lapot, szednünk kell a cókmókunk és visszaindulnunk az autóhoz. A strandolók is nekilódulnak, lassan kígyózni kezd mellettünk az autósor, felverik a port, tikkadozunk, poroszkálunk a sóderrel megszórt, szűk út peremén. Jácint a nyakamban, Adél kézen fogva szaporázza Zágonnal, már az eső is szakad. Legalább ötven autó halad el mellettünk, kettő lassít le, hogy megkérdezzék, beszállna-e Adél valamelyik gyermekkel. Megérett ez a kibaszott világ a pusztulásra. Zágon így emlegeti: ketten is megálltak, hogy fölvegyenek. Hát élni kell.

Augusztus 30., hétfő: A Visky-kötetben a kutyás rész, Lupu története irgalmatlanul szép: „szóljon a sofőrnek, hogy lassítson, mondta az őrnagy az őrmesternek, az őrmester előrekiáltott, a kocsi lassított, megesett a szíve ennek a rosszkedvű őrnagynak, néztünk egymásra, mulțumim frumos, mondtuk, na most!, biztattuk Luput, ugorj egy jó nagyot Lupu, még egyszer, úgy, Lupu körmei végigkaristolták a plató hátsó redőnyét, ügyes vagy, Lupu, ne hagyd magad, Lupu boldogan csaholva megint nekilódult, egyre jobban élvezte a játékot, akkor az őrnagy kibiztosította a pisztolyát és belelőtt a kutyába, nem egyszer, nem kétszer, egy egész sorozatot eresztett bele, morții mătii de renegat, mondta, pusztulj a renegát anyádba, a golyók a kutya marjába és a homlokába csapódtak, az egyik jól láthatóan a szájába hatolt, és a tarkóján keresztül jött ki a testéből, Lupu a levegőben maradt, csodálkozva nézett ránk, ilyet még sohasem játszottunk vele, nem baj, ő azért folytatta a repülést, ilyen könnyűnek sohasem érezte magát, gyönyörűen úszott tovább a hajnali fényben utánunk, szállt, szállt, súlytalanul suhant a saját szétfröccsenő vérében és nem zuhant le sohasem, drága Lupu, édes Lupu, repülj, repülj”. (Visky Árpád, Kitelepítés, Jelenkor, Bp., 2022, 69–70.) Bekucorodok az autó csomagtartójába, ott olvasom. Jólesik ez a kényelmetlen testhelyzet, régi, kamaszkori, „illegális” olvasásokat idéz. Zágon és Adél már leereszkedtek a tóhoz, szinte üres a part. Tegnap úgy nézett ki, mint egy autószalon, aminek épp most mossák fel a padlóját. Nehezemre esik eldönteni, hogy Lupu története van jól megírva, vagy csak könnyen rezonálok rá. Valószínűleg mindkettő. Az állomás 3 kutyáiban nekem is van hasonló sztorim, de ld. még Selyem Zsuzsa Moszkvában esik c. kötetében a Lux-történetet, Nádas párhuzamos történeteiben a kutyát, Kunderánál, A lét elviselhetetlen könnyűségében a haldokló állatot, Thomas Mann Úr és kutyájából Bausánt. Mennyi nagy kutyasztori, valamit kezdeni kellene ezekkel is. Talán valamelyik szakdolgozóm ráharapna, nagy téma. Mire Jácinttal leérünk, Adélt és Zágont már az egyik magánstégen találjuk, onnan csobbannak a vízbe újra meg újra. A fenyves domboldalról a tó irányába ereszkedve olyannak látom a tavat, mint gyermekkoromban a Szent Annát: lomhán vibrál a sok kis penge. Eszembe jut, amikor Mészöly Saulusában a (még nem) próféta kiles egy résen keresztül a tengerre, utólag kikeresem: „Kis idő múlva egy teknőforma szurdikba kerültem, ahonnét nem vitt tovább út. Az alján volt egy kis földréteg, de csak annyi, hogy egy kenderszálhoz hasonló, vöröses fűféle meg tudott élni rajta. S nem is volt zárt egészen, a tenger felé kinyílt, egy ablakszerű nyíladékon látni lehetett a keleti part erdőségeit és a Nebo csúcsát. (…) A tenger gyűretlen fémlapként, zsírosan fénylett a távolban.” (Mészöly Miklós, Saulus, https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/MESZOLY/meszoly00340_kv.html) Mindig vonzónak találtam ezt a leírást – gondolom, mert én teljesen másnak, fragmentáltabbnak, szilánkosabbnak érzékelem az állóvizeket, bár a Holt-tengert még sosem láttam.

Augusztus 31., kedd: Utolsó nap a tónál, délután indulunk haza, esőt is jósolt ma délutánra a meteoblue. A szél már borzolja a vízfelszínt, a stég szelíden hánykolódik, kikúszik a szárazra, aztán megint vissza. A parton szinte senki. Zágon csobban párat, de nem az igazi, vacog, érezni, hogy közeleg a vihar. Ma már otthonosabbnak érzem az egészet, a teleszart bokrokat, a gyér parti füveket, a homokot, a stéget, a sóderes kaptatókat a tóig, a himlőhegszerű tűzhelyeket szemétmaradékokkal. Éreznék kedvet a maradáshoz, de a panzióból már kijelentkeztünk. Arra gondolok, hogy valamikor egy falu terült el itt is, aztán elöntötték, hogy kialakítsák a bélesi víztározót. Romániai specialitás, sőt szinte erdélyi: Bözöd, Zeteváralja. Bélesen az ember mintha ritkábban gondolna erre, a tóba meredeken húzó parti fenyves, csetés meg talán a tó mérete (nagyjából 10 km²), szabálytalan nyúlványai (mint valami kínai sárkány vagy egy őrlőfog mély barázdái) feledtetik az emberi machinációt, de aszályosabb időben, akárcsak Bözödön, itt is felszínre bukik a katolikus templomtorony. Lebegni a falu egykori lakóinak életei fölött, a nyomorukon, az embernek időnként az a benyomása, hogy ott ülnek a házaikban, a templomban, kapálják a kertet, takarják a szénát, a sparherten rotyog a vacsora. Zeteváralján is többször megkísértett már, hogy bármikor fölúszhat valaki egy sörért vagy új kaszanyélért.

Szeptember 1., szerda: Bevisszük É.-t, Adél édesanyját a kolozsvári vonatállomásra. Távollétünkben neki volt gondja az állatokra. Útban Kolozsvár felé még megállunk egy mallnál, hogy Zágon megkaphassa közelgő születésnapjára a kiszemelt Lego rendőrállomást. Eksztatikus elragadtatás. Aztán a búcsúzkodás az állomáson, Zágon nagyon rosszul viseli, de Jácint is kezdi megszenvedni az elválásokat, a lelki fejlődés egyik epizódja. Egy szemrehányás: control freakek vagyunk. Oké, nem alaptalan, nálam, ha jól sejtem, az otthon korai elvesztéséhez kapcsolódik. Dolgozni kell ezen is. Mire hazaérünk, enyhén beázik a nemrég beépített földszinti terasz, holnap be kell szereznem a faluból egy doboz szilikont, hogy újraszigeteljem a problémás csatlakozásokat. Bő hete ingatlanügynök árulja az ikerház túloldalát. Öreg szomszédunk nemrég halt meg, özvegye nem szeretne egyedül maradni a házban. Sajog a szívünk, nagyszerű szomszédok voltak. Próbáltunk mi is vásárlók után nézni, de Kolozsvár 25 kilométerre van innen, a legtöbb család nem tudja bevállalni ezt a távot, a mindennapi ingázást melóba, suliba, oviba. Marad a feszült várakozás. A szomszéd – izgalmas viszony, érdemes lenne felépíteni a fenomenológiáját. Egyszerre közelebbi és távolabbi, mint a barát. Már-már bizarrul intim, mégis távoli. Este hosszan elhúzódó legózás, a járműveket összerakjuk, az épületek maradnak holnap reggelre – ennyi haladékot sikerül kialkudnom Zágontól.

Szeptember 2., csütörtök: A tegnapi esőzés óta hirtelen lehűlt az idő. Mintha az éjszaka folyamán őszre fordult volna. Indiánnyarat jósolnak a meteorológusok, de a nap már erőtlen, az éjszakák párásak, a szemközti erdőben megjelentek az első elszíneződött lombok. Itt kint, az erdő peremén jobban látszik az ilyesmi. Épp ezen a nyáron figyeltünk fel rá, hogy tizenegy éves Soma kutyánk ugyanígy öregedett: nem voltak lépcsők, nem voltak előjelek, egyszeriben öreg lett. Az ugrásszerű változásokról jutott eszembe egy izgalmas régi olvasmány, Mindörökké evolúció. Szerzői: Csányi Vilmos, Kampis György, Mérő László, Pléh Csaba. Kampis írja krecionistákkal vitatkozva (sajnos nem hiszem, hogy elolvasták volna): „A hetvenes évektől kezdve beszélnek azokról a sajátos szabályozó rendszerekről, amelyek később a HOX- vagy homeobox-gén nevet kapták. Németek, majd amerikaiak fedezték fel az első ilyen géneket, amelyek az egyedfejlődési mintázatok, a nagy egyedfejlődési folyamatsémák szabályozásában vesznek részt. Egy-egy ilyen homeobox-gén óriási átkapcsolás létrehozására képes. A magyar sajtó is rengeteget foglalkozott azzal, hogy az ilyen átkapcsolásokkal radikális változásokat lehet előidézni: így lett a százlábúból például hatlábú. Ez óriási evolúciós tranzíciók lehetőségét jelenti. (…) Ma úgy látjuk, hogy a valószínűsíthető evolúciós történet a rovarok keletkezéséhez – ők a hatlábúak – a homeobox-géneken keresztül vezet.” (Mihancsik Zsófia [szerk.], Mindörökké evolúció, Nexus, Bp., 2010, 21.) Persze vigyázni kell, hogy ne keverjük a kérdés filogenetikus és ontogenetikus szintjeit. Érkeznek az e-mailek, az „első őszi fecskék” a szakdolgozóimtól, mesteri disszertánsaimtól. Tavaly épp ezekben a napokban vettem nyakamba a gyalui erdőt, hogy begyűjtsek télre némi vargányát. Egyetemkezdésig több kilót sikerült betakarítanom, még most is van belőle a fagyon. Van a gombagyűjtésnek valami nomád izgalma, imponáló az erdő bőkezűsége, de meg is kell dolgozni érte (főleg ha az ember tapasztalt, megélhetési gombászok seregével próbálja felvenni a versenyt). Szeretnék érteni a gombákhoz, de alig ismerek fel néhány ehetőt: vargánya, róka, őzláb, szegfű, pöfeteg, galamb, csiperke. Emlékszem, milyen izgalmas volt kifigyelni, hol érzi jól magát a vargánya. Persze nem nagy kunszt utánanézni, de azt tapasztalom, hogy az erdők szeretik szabotálni az efféle könyvszagú tudást. Közeledve a tanévkezdéshez kísértenek az adósságaim: megnézni S. R. verseit, még tavasszal ígértem, hogy júliusban véleményezem őket. M. D. felkérésére reci az új Visky-kötetről a Győri Műhelynek, tavaly decemberben vállaltam be. Egy LK-műhelyesem Borges-dolgozatának megolvasása, július óta halogatom. Részletesebb válasz K. P.-nek a felvetett szakdolgozattémákra. Egy Mihnea Bâlici-vers magyarra fordítása az Echinox műfordítás fókuszú lapszámába. Laza nyári adósságtörlesztésként volt beütemezve mindez, és lám, ismét bújik a vargánya az erdőben. Valami életkori váltást is érzékelek ebben: egy ideje elillant minden illúzióm egy lehetséges adósságmentes életről. Élni és adósnak lenni – talán egylényegű dolgok.

Szeptember 3., péntek: Végre sikerült beütemeznünk a kutyákat fodrászhoz, egész nyáron halogattuk, hülyeség volt, naponta háborúzhattunk a szőrrel. E. nagyszerűen dolgozik, férje, G. állatorvos, kutyapszichológus, rengeteget segített Somának, amikor örökbe vettük. Barátaink, a Zágonnal és Jácinttal nagyjából egyidős gyermekeik vannak. E. mindössze két óra alatt nyírja és fürdeti meg a két kutyát. Velem volt Zágon is, ritkán jön, baba kora óta rühelli az autózást. Már úton Kolozsvár felé, a töltőállomáson vettem észre, hogy az autó jobb hátsó fékje le van ragadva, forrósodik a kerék, és keserű füstszagot áraszt. Bélesen pedig kiszúrtam, hogy az olaj is csöpög az egyik vezetéken, az olajteknő mellett, ráadásul az alapjárat is vacakol, egyenetlen. Jövő héten szervizbe kell vinnem, így nem lehet elkezdeni a tanévet, ráadásul idéntől Zágont is be kell vinnem oviba. Nemrég találtam szerelőt a faluban: Neluțu, korrekt, jó szaki. Adél éjszaka óta rosszul érzi magát, délután kiviszem a fiúkat biciklizni, hogy pihenhessen kicsit. A temető környékére megyünk autóval, bringák a csomagtartóban, csendes hely, lehet tekerni az úton. Beugrik egy projekt, amit még tavaly vettem tervbe: feltérképezni a temető lezárt részét. Befényképezni a sírköveket, kiböngészni a még kiböngészhető feliratokat. Nagyjából 19. századi sírok vannak ezen az oldalon, többnyire magyar nevek, rengeteg gyermekhalál, a feliratokból rendszerint az elhalálozási körülmények is kiderülnek. Abban az értelemben lezárt ez a rész, hogy már nem temetkeznek ide, egyébként látogatható. A kövek lassan kifordultak a földből, a sírokat felverte a gyom, a gyümölcsfák elöregedtek. A temető másik oldala kopárabb, tagolatlan, nem kertszerű. Amikor két éve Gyaluba költöztünk, ez is része volt az akklimatizációnak. Nem volt tudatos, valami ösztönösen hozott ide, erre gurult a bicikli. Egyébként csak a helybéliek járnak ide, a hozzánk hasonló kertvárosiakat szerencsére nem érdekli. Esténként a tudománykommunikációs antológiával maszatolok, rostálom az anyagokat. Felgyűltek az anyagok, hét éve foglalkozom tudománykommunikációval a BBTE-en, jelenleg másodállásban.

Szeptember 4., szombat: Ma zárul a napló. A zárás mindig kényes, nem szabad elcseszni, el fogom. A napló egyébként sem lezárható, mintha lényegileg tartozna hozzá, hogy mindig még éppen íródófélben van. Amikor J. T. felkért, hogy naplózzam egy hetem, bevillant egy bejegyzés Thomas Mann naplóiból. Előkeresem, 1918. szeptember 20-ai keltezésű: „Tegnap este felfigyeltem a gyerekek lakrészének zárt üvegajtaján átszűrődő világosságra, és mivel Katját amúgy is fel kellett ébresztenem, mert kizárt, utánanéztünk, mi az. Eissi a világos szobában anyaszült meztelenül feküdt az ágyán. Kérdéseinkre nem tudott válaszolni. Pubertáskori játék vagy hajlam az alvajárásra, amit már Tegernseenél is észrevettünk? Talán mindkettő. Miként alakul majd a fiú élete? Kétségtelen, az olyanoknak, mint én, nem »kellene« gyermeket nemzenie. De ez a »kellene« csakis idézőjelben értendő. Az élő nemcsak önmagát akarja, mert élő, hanem akarta is önmagát, merthogy él.” (Thomas Mann, Naplók I., 1918–1921, 1933–1939, Európa, Bp., 1988, 10.) Az „olyanoknak”? Milyeneknek? A homoszexuálisoknak? Bizonyára erre gondol. Ki mond ilyet? És kinek? Állítólag megrögzött naplóíró volt. Én nem vagyok az, sosem vezettem naplót, de mindig lenyűgözött a műfaj. Thomas Mann naplói, Mihail Sebastian naplói. Ezek az egyszerre kíméletlen és szemérmes feltárulkozások a nyilvános és privát közötti senkiföldjén. Az elfojtás finom dialektikája, a szikárság és a hömpölygés izgalmas játékai, idegtépő ingadozások a tanult és az alkati, habituális között. Eissi, Thomas Mann elsőszülött fia egyébként öngyilkos lett ’49-ben.

Serestély Zalán (1988, Kézdivásárhely)

Költő, író, szerkesztő, egyetemi oktató.