Részlet N.Tóth Anikó Fedezz fel! c. múzeumi mesekönyvéből

Arnold Eszter felvétele

Fényes lények

 

…éppen leérünk a pincelejáróhoz, ami igazából nem is pince, hanem tárnabejárat, és olyan nagy fényt látunk, hogy csaknem belevakulunk. Igen ám, de olyan kíváncsiság fog el, hogy muszáj résnyire nyitni a szemünket, és akkor!

– Szerinted mi ez? – suttogom Rodinak.

– Én még csak a nagy fényt látom! – motyogja kicsit megszeppenve Rodi.

– És a surrogást nem hallod?

– Azt sajnos nem…

– Az éneket se?

– Éneket? Csak a nagy csendet hallom. Meg amikor suttogsz, akkor a suttogásodat.

– Na, akkor lehet, valamiben én is jó vagyok! – állapítom meg kis elégtétellel.

– Ha csak a bal szemedet nyitod ki… – magyarázza Rodi.

– Melyik a bal szemem?

– Hát te még ezt se…? – már megint kioktatna, de szerencsére idejében észbe kap, és elharapja a szót.

– Ja, bocs, hiszen az előbb mondtuk, hogy nem teszünk sértő megjegyzést. Inkább megmutatom, ez itt, ni.

– Köszi, ezzel mintha jobban látnék, mint a másikkal. Azt hogy is hívják? Jobb, ha megmondod előre, akkor nem tűnök műveletlennek.

– Jobb.

– Jobb, persze, tisztáztuk, de hogy hívják?

– De hiszen most mondom, hogy jobb! – úgy tűnik, mintha veszítene a türelméből.

– Most mégiscsak gúnyolódsz velem?!

– Dehogy gúnyolódom! Úgy hívják, hogy jobb. Van a bal szem, meg a jobb.

– Aha – próbálom megérteni.

Közben a résnyire nyitott bal szemünk hozzászokik a fényhez, és igyekszünk rájönni, mi is okozza azt a nagy fényt.

–  Szerintem ez egy hatalmas aranyrög – állapítom meg.

–  Vagy úgy felejtették a Glanzenberg táró kapujában a reflektort – találgat Rodi.

Kedves Olvasó! Ha úgy gondolod, fénylő aranyrögöt látnak, akkor olvass tovább.Ha égve felejtett erős fényű lámpára gyanakodsz, akkor a QR-kód* segítségével fedezd fel a Glanzenberg táró történetét!

– De nézd csak, Rodi: ezek fényes lények…

–  Inkább lányok… – találgat újdonsült barátom.

–  Igen, lányok… gyönyörűek… és táncolnak! – álmélkodom.

–  Alighanem tudom, miféle szerzetek!

–  Nocsak, mondd csak!

– Van rajtuk cipő? – aggodalmaskodik Rodi.

– Úgy látom, nincs… Szegények, nem hideg a talpuknak a táró nyirkos alja?

– Nem hiszem, hiszen ők a…

A fényes lények, vagyis lányok még gyorsabban forognak, repül a hajuk és a szoknyájuk, gyönyörű énekük röpköd körülöttük, még nagyobb fényt árasztanak! Tátott szájjal bámuljuk őket.

– Hányan vannak?

– Tizenketten! – vágja rá Rodi, mintha várta volna a kérdésem.

– Hű, de gyorsan számolsz! – dicsérem meg. –Elárulnád végre, hogy kicsodák? – türelmetlenkedem.

– Még sose találkoztam velük, de már nagyon sokat hallottam róluk – teszi próbára a kíváncsiságomat Rodi.

– Mondod már? – emelem a hangom, erre Rodi a számra tapasztja a kezét.

– Még csak az kellene, hogy észrevegyenek…

– Én szívesen megismerkednék velük!

– Azt nem lehet! Amint rájönnek, hogy valaki meglesi őket, azonnal eltűnnek, ráadásul még bosszút is állnak!

– Hát ezt honnan szeded, Rodikám?

– Lorenzovics úr mesélte egyszer egy cuki mamikákból álló nyugdíjas csoportnak, hogy réges-régen a Glanzenberg táróban két bányász nagy fényességre lett figyelmes az egyik oldalsó járatban. Amikor odalopakodtak, alig hittek a szemüknek: tizenkét fehér ruhás lány táncolt mezítláb. Igen ám, de ahogy meghallották a munka végét jelző kolompszót, elfutottak. A két bányász odament a táncos helyre, és nagy meglepetésükre egy aranyrögöt találtak. A bányatündérek megmutatták tehát, hol van a gazdag aranylelőhely. A bányászok hálából aztán tizenkét pár csinos piros cipőt csináltattak a bányatündéreknek. Ők azonban nem vették jónéven, hogy az emberek leleplezték őket. A cipőket szétrugdalták, és soha többé nem tértek vissza. És az volt a legrosszabb, hogy az arany is eltűnt azon a helyen, a bányászok hiába keresték éjt nappallá téve, fel is kopott hamarosan az álluk. Lorenzovics úr persze nagyot kacagott a történet végén, mert ő egyáltalán nem hisz a bányatündérekben, sem a permonyikban, sem a pörtmandliban, de még a bányarémben sem. A mamikáknak ez a kacagás nagyon rosszulesett, mert ők bizony nagyon is hittek a mesékben.

– De hát mi most a saját szemünkkel látjuk őket! Főképp a ballal!

– Igen, itt a bizonyíték. De Lorenzovics urat mégse hívhatjuk ide, hogy meggyőződjön a története igazáról, amivel csak ámítja a látogatókat, aztán meg magában jól kineveti őket.

– Bizony nem – súgom megrettenve –, hiszen akkor nyakon csíp, mindkettőnket visszacipel a helyére, s oda a kalandok…

– Bár, ha jól meggondolom…

– Micsodát?

– Lehet, hogy mégis kapcsolatba léphetnénk velük – fontolgatja Rodi.

– De hát pont te mondtad az előbb, hogy ezt mindenképpen kerüljük…

– Igen, de két ellenérvem is van.

– Ejha! Beavatnál? – sürgetem.

– Egy: mi nem vagyunk emberek, tehát lehet, hogy ránk nem haragudnának meg.

– Nahát, hogy ez nekem nem jutott eszembe!

– Kettő: ma különleges nap van – jelenti ki ünnepélyesen

– Na, ezt már mondtad, de még mindig nem tudom, mitől lehet különleges egy hétfő, amikor zárva van a múzeum. Lécci-lécci, áruld már el, milyen nap van ma!

Ahogy befejezem a mondatot, papucsklaffogást és Lorenzovics úr öblös hangját halljuk közeledni. Összeszorul a torkunk.

–  Nem mehetnek a tündérek közelébe! Örökre elriasztják őket – magyarázza Rodi. –El kell terelnünk a figyelmüket!

–  Na de hogyan? – rémüldözök.

–  Csak bízd rám! – mondja cimborám, jól megmarkol, s már szökdécsel is velem felfelé a lépcsőn, hogy szédülök és a gyomrom is egészen felkavarodik…

 

^*A Fedezz fel! c. múzeumi mesekönyvben elhelyezett QR-kódok segítségével tájékozódhatnak az olvasók a múzeum egyes tereiről, tárgyairól. A QR-kódok fotót és leírást tartalmaznak majd.

A fenti szöveg majdani kódja a következő leíráshoz irányítja az olvasó figyelmét:

(A Glanzenberg – Csillogó-hegy – nemcsak a várost körülvevő hegyek egyike, hanem egy táró neve is. Az első írásos említése 1560-ból való, de feltételezések szerint már a 14. században is bányásztak ezen a területen. Különlegessége, hogy uralkodók és országvezetők is felkeresték, például II. József főherceg vagy I. Ferenc József császár. A látogatásokról emléktáblák tanúskodnak az altáróban, amiről magad is meggyőződhetsz. A Glanzenberg altáró ugyanis kedvelt turistalátványosság: 32 méter mélyen a föld alatt, 500 méteres séta során bejárhatod, lépkedhetsz az ún. császárlépcsőkön is.  A táró felkereséséhez köpenyt, kobakot és lámpást, valamint szakszerű idegenvezetést is kapsz.)