Murányi Sándor Olivér: Stubnyafürdőről Svábra

Részlet egy készülő 21. századi lovagregényből

Elmondtuk a zarándokok reggeli imáját, ezután Krisz kipakolta a kísérőkocsiból az enni­valót, majd a gázlángon virslit és kávét főzött. Reggeli után Balázs és párja, Frida bemen­tek a szomszédos szálloda gyógyfürdőjébe. Mivel hetek óta nem láttam pénzt, én ezt nem engedhettem meg magamnak. Egy jó óra múlva jöttek ki, aztán nyergeltünk és indultunk.Farkas annyira visszafogta igényeit, hogy számára nem volt gond, ha nincs fürdés. Csomag­jai között tett-vett, a lovakat készítette elő a mai útra. Stubnyafürdőt elhagyva földutakratértünk, aztán átvágtunk egy réten. A 65-ös főúttal párhuzamosan haladtunk, aztán százméterre a főút következett, majd újra egy földútra le, amely egyenesen Körmöcbányáig ve­zetett. Ekkor ért utol minket motorkerékpárral Farkas Flóra húga és sógora, Attila. Szend­vicseket hoztak, és a csapatpénz maradékát, amit a patkolásra és a lószállításra még nem költöttünk el. Beszélgettünk velük egy kicsit úti körülményeinkről, aztán elköszöntek, és ha­za indultak. A földúton haladtunk a város közeléig, de itt már akkora kerülőket kellett volna tennünk, hogy kimentünk vissza a főútra. Vídiaszeges patkóinkkal az aszfalt szélén ügetve hamar megláthattuk Körmöcbányát, amely az 1750–60-as évek első települése. 1335-től kör­möci királyi kamaráról szólnak a források. Nagy Lajos király leánya többször tartózkodott itt. A város lakossága bányaműveléssel foglalkozott. Főterén a városháza levéltára igen érté­kes, egyike volt a történelmi Magyarország legnevezetesebb bányavárosainak. Thököly Imre körmöci aranyból veretett pénzt saját nevére. Eszembe jutott Bán János barátom, a szlováknyelvterületek egyik legnépszerűbb külföldi színésze, a világhírű rendező, Jiří Menzel Az én kis falum című Oscar-díjra jelölt filmjének Otikja, akit elmondása szerint császárként fogad­tak a városban. Még a föld alá is bevitték a titkos pincékbe. Mikor kérdezte vendéglátóitól,hol az arany, ezt felelték: A budapesti Andrássy úton kell keresni…

A gyönyörű óváros főterének parkjában Sziklát, a verekedőst és Parázst, a szökőst fáhozkötöttük, Pepét és Vándort pedig kicsit távolabb szabadon engedtük. Jó a fű, hadd legelje­nek. Aztán egy szép régi épületben kialakított kávézóban italokat rendeltünk, majd a terasz­ra ültünk ki, hogy a lovakat is láthassuk. Balázs és én angolul beszélgettünk a helyiekkel.Egyikük egy régi magyar nemesi családból származott, de már nem tudott magyarul. Áll­tunk itt vagy két-három órát. Késő délután volt, már majdnem este, mire továbbindultunk.Tovább haladtunk a szűk macskaköves utcán.

Épp elhagyni készültünk a várost, amikor villogó rendőrautó húzott elénk. Mivel minem tudtunk szlovákul, a rendőrök meg se angolul, se németül nem értettek, integetni kezd­tünk egymásnak. Jelbeszédünk közben az 1505-ből való Körmöcbányai táncszóra gondol­tam, amelyet a nyelv- és az irodalomtudomány, sőt, a tánctudomány is egyformán számon tart, valószínűleg németből készült fordítás, motívumai (a fiatalos ruhábaöltözött vénasszony, aki táncolni indul és kecskeként szökell) Neidhart von Reuent­hal egyik énekére emlékeztetnek:

Zsúpra aggnő, szökk fel kabla,

Hazajött fírjed, tombj, Kató!

Az te szíp palástodban,

Gombos sarudban:

Haja, haja, virágom!

Leszálltunk a lovakról, és egy tömbházsor mellett legeltetni kezdtük őket a füvön.A rendőri intégetésből annyit megértettünk, hogy csapatunkból egyikünknek velükkell mennie. Farkas arca elkomorodott. Ajánlkoztam. Beültem a rendőrautó hátsóülésére. Mielőtt rámcsukták volna az ajtót, Farkas még odaszólt: – Megvárunk! –Szava egyszerre volt biztató és ijesztő, mivel továbbra sem tudtuk, mit akarhatnaktőlünk a szlovák rendőrök. Indultunk.

– Eljöttem lóháton zarándokolni, erre rendőrautóval folytatom utamat tovább.Több mint abszurd – gondoltam magamban. A két biztos komoran nézett előre. Egyre jobban féltem. Hova visznek? Mi a céljuk velem? Valamit rám fognak? Bezár­nak? Meglőnek? Mivel a szomszédos országban háború volt, bármire számíthattam.Családomra gondoltam, talán nem láthatom viszont őket…

– Wohin fahren wir? – kérdeztem. Válaszul jelezték: nix tájcs, nem tudnak né­metül.

A hétpercnyi utat hét évnek éltem meg, míg végre parkolt az autó a körmöcbá­nyai rendőrség épülete elé. Kiszállítottak. Az egyik rendőr eltűnt az épületben. –Ennyi volt. Pedig nem nyúltam az aranyhoz – gondoltam, mikor megint kinyitotta a bejárati ajtót. Nagy meglepetésemre egy seprűt adott kezembe. Kezdtem érteni:egyik lovunk a körmöcbányai kövekre piszkolt. A macskaköves utcán hagyott lócit­romot kellett összesepernem. Mosolyogva ültettek vissza az autóba, és vittek a hely­színre. Egyikük még segített is tartani a lapátot, majd őmaga dobta az utcai kukábaa ganét. Fölöttébb rendesek voltak. Takarítás után visszavittek Farkashoz, akinekhomloka kisimult, ahogy meglátott. Kérlelni kezdtem a két rendőrt, hogy legyen egy közös fotónk. Nemet intettek. Érthető, szolgálati időben voltak. Most már jól derültem magamon: elmegyek zarándokútra, kikötök a rendőrautóban. Körmöcbá­nyát egy életen át nem felejthetem el.

Miután elhagytuk a várost, a főút mellett haladtunk, mert nem akartuk, hogya hegyi utakon sötétedjen ránk. Úgy terveztük, hogy egy Karvaly nevű településtkellene elérnünk ma. Az még ide tíz kilométerre volt. Krisz azonban csak öt kilomé­terrel odébb, egy éjjeli szállásra alkalmasnak tűnő, füves parkban már félreállt. Né­zegettük, megszállhatnánk-e itt. Egy Dolná Ves nevű, nagyon kicsi faluba érkeztünk,melynek a régi, magyar térképen a neve: Sváb. Magyarokkal azonban indulásunkóta még nem találkoztunk. Ezért is volt nagy a meglepetés, mikor egy szembejövőházaspár férfi tagja magyarul köszönt ránk. Kedves, készséges embernek tűnt, ígyszóba elegyedtünk. Magyarországról költözött ide, a felesége szlovák. Elmondtukneki, mi járatban vagyunk, ez az első esténk, hogy nem találtunk szálláshelyet, úgytervezzük, itt a parkban sátoroznánk. A férfi telefonált a helyi polgármesternek, akiazt mondta, hogy itt sátorozni nem lehet. A férfi ekkor beszélt a közeli panzióssal,akivel abban állapodott meg, hogy szállásunk felét ő fizeti ki. A másik fele már nemis volt olyan sok, arra csapatpénzből is futotta. Sándor bátyám – így hívták a férfit

– szomszédjának volt egy nagy udvara. A lovakat az udvaron álló fákhoz kötöttük,Sándor bátyám felesége pedig vacsorát készített. Közben megérkezett Balassagyar­matról Zoli, aki a karikásostor-forgatás mestere. Ő készült tovább lovagolni Mátéhelyett, aki ma estig tudott velünk jönni. (Balázs Ári helyett szállt be ma reggel.)

Első magyar vendéglátónkkal sokáig beszélgetünk. Előkerült a körtepálinka,majd a házikenyér a gazdag vacsorához. Lefekvés előtt még egyszer megitattuk a lo­vakat, majd lepihentünk a panzióban. Villanyoltás után arra gondoltam: nehéz napvolt, úgy látszott, az első, amikor szállást sem találtunk, mégis jól végződött. Márlehunytam szememet, amikor Krisz hangosan megszólalt a sötétben: – A béke ki­rálynője ma megint megsegítette lovasait.