Takács-Csomai Zsófia rövidprózái
Sven Beyersdorff felvétele
Zsömle
Zsömle, zsemle. Nem mindegy? Olyan fontos, hogy vitatkozzunk rajta? Morgolódtam, miközben dagasztottam a tésztát. Ötszáz gramm liszt, egy tasak porélesztő (ezen is lehetne vitázni, hogy miért instant, miért nem hagyományos), egy teáskanál só, elkeverem, aztán mehet bele a két evőkanál olaj és a három deci langyos víz. Ne legyen forró, de nem jó a hideg sem. A dagasztást mindig kézzel szoktam csinálni, pedig van adapterem a robotgéphez. Kezdetben mindenhez odaragadt a tészta: a tálhoz, a kezemhez és a homlokomhoz, amikor próbáltam eltűrni a szemembe lógó hajszálakat. Nem adtam hozzá sok lisztet, mert bár úgy könnyebben összeállna a tészta, túl tömör lenne a zsemle, nem levegős. A tészta lassan elvált az edény falától, az ujjaimtól. Laza volt, mégis nehéz. Pihentettem a konyharuha és két-három vastagabb párna alatt. „Van bő negyven percem, attól függően, hogy kellőképp meleg helyen hagytam-e.” A férjem majdnem rá is ült, de még időben megkérdezte, hogy miért toltam olyan közel a széket a konvektorhoz. Miért ültél volna épp arra a székre, amikor sohasem használod? – kérdeztem én. – Miért nem szóltál, hogy mi célból toltad oda épp azt a széket? – kérdezte ő. – Miért nem kérdezted, hogy miért nem szóltam, hogy… Eluntam, a férjem is. Megöleltük egymást, és míg ő kiment fát aprítani, én lehuppantam a székembe. „Most olvashatnék” – gondoltam, és mondhattam volna, hogy nincs mit, de a szoba tele olvasnivalóval, vagyis nem ez volt a gond. „Talán nem is baj, ha most kivételesen nem olvasok, hanem írok egy novellát, mondjuk a sütésről…” Végül letelt a negyven perc, és a tésztám olyan jó lett, hogy a duplájára kelt. Enyhén lisztezett felületre huppant, majd nyolc apró gömb kerekedett belőle. Lemérhettem volna konyhai mérlegen az adagokat, de inkább érzésre csináltam. A legjobb receptek nem leírás, hanem érzés alapján születnek, ennyit már tudok. Húsz perc múlva visszanéztem a zsömlékre, szépen megkeltek, kevés vízzel megkentem a tetejüket, és kétszáz fokra állítottam a sütőt. „Alsó-felső fokozaton jó lesz, ha légkeverésre állítanám, akkor elég volna százhetven fok is, és rövidebb sütési idő.” Persze, megint ottfelejtettem magam két mondat között, ezért rohannom kellett a konyhába, a papucsom megakadt a szőnyegben, de nem estem el. A konyhába érve a sütő üvegén át láttam a csodaszép, barna zsömléket. „Kár volt ennyire sietnem, talán ha nem figyelném mindig az órát, és nem ügyelnék a pontosságra, az életem másképp alakulna.” Még egyszer lekentem vízzel a vajpuha zsömléket, és konyharuhát terítettem rájuk, hogy omlósak, frissek maradjanak.
Non plus ultra
Köd lepi a tájat, akárcsak a sütemény tésztáját a rásült tojásfehérje. Vagy ez túl erőltetett? Kihúzom. A baracklekvár lecsorog a süteményről a tűzforró tepsire. Sistereg, érzem erőteljes aromáját. Nagymama pogácsaszaggatójával dolgozom, egy helyütt megtört a karika, de ez egyáltalán nem zavar, mert ezeknek a tárgyaknak története van. Ezért tartjuk meg a fából készült mozsarat, a szódásszifont, amely talán, mikor egyikünk sem hallja, aprókat szisszen, jelezve, hogy még hasznát vehetnénk. A sütemény illata belepi a konyhát, a konvektor melegével kiszökik a házfalon túlra, hogy a szomszéd kutyája is megkívánhassa az édességet. A recept új, a lelkesedésem régi, és bár nem tökéletes, de a linzertészta és a fehérjehab is átsült, mert mire mennénk egy tepsinyi félig nyers süteménnyel. Még a macska gyomrát is megfeküdné, pedig az megeszik mindent: patkányt, madarat, uborkahéjat. Nem tehet róla, legbelül őrzi az emlékét az útszélre vetettségnek, a nemkellésnek, ezért akar ennyire élni, és ha szükséges, túlélni a többi macskát is az utcában. A linzertészta nem szereti, ha sokáig gyúrom, árt neki a kézmeleg, és a hűtőben is hagyni kell legalább egy órát pihenni, hadd végezze a dolgát a vaj: legyen szilárd, majd omlós akkor, amikor a szánkba ér. A fehérjehabról eszembe jut nagypapám, ahogy élvezettel kanalazza a madártejet (hogy szerette az édességet!), eszembe jut a pavlova is, amit eddig nem sikerült elkészítenem, és persze a habkarikák, melyek színesen-ízesen lógtak cérnára kötve a karácsonyfán. Ilyenkor a nappaliban is édességillat volt, nem csoda, hogy annyit lakomáztunk karácsonykor! Ez most mind benne van ebben a süteményben, mely rózsás peremű tányéron várja, hogy megízleljék.
Takács-Csomai Zsófia (1991, Zirc)