Szászi Zoltán prózája
Fotó: deltakn.sk
EGY DESZKA
(HOMMAGE À JÓKAI MÓR ÉS KRÚDY GYULA)
Kis titokról mesélek. Egy darab deszkáról. Ma is velem van. Karnyújtásra tőlem. Már azt meg nem mondom, miféle fából lett faragva ez a kapufélfadeszka, amikor abból a sziklás, omladékos domboldalból kihasított telken kerítést, kaput állítottam. Nem is érdekes. Hanem az inkább, hogy máig itt van ez a fadarab velem. Biztos, hogy mára olyan szürke lett, olyan fád lett, mint én magam. Erezetét az eső verte, színét a nap kiszívta vénkorára. Olyan szálkás, elutasító lett, akár egy morcos vénember. Szegény deszkát nemigen akarja mostanában megérinteni senki. Különösen nem finom, kecses lánykéz, csipkés kesztyűs úriasszony hófehér kacsója. De gavallér úrnak őzbőrből varrt kesztyűbe bújtatott, pisztolyhoz, kardhoz szokott keze se. Pedig! Régen bizony sok ilyen kéz támaszkodott neki, mikor még új volt. Amikor még a gyalulása szinte csillogott, amikor még erezetében a fűrészmalom vágólapjának hullámaiból egész kis tengervonalakat hangsúlyozott ki a viasz, amivel saját kezűleg kentem le, hogy finom tapintása legyen! A parányi oroszlánfej rézfogantyún szinte elcsúszott a napfény, a kulcslyukba olyan gyorsan és könnyen járt az óraláncomhoz csatolt reszelt sperhakni kulcs, hogy szinte hangtalan nyitotta a kaput. Most itt támaszkodik neki a szél a síromon, s játszik rajta bagolyhangú nótákat, huhog, búg. Már hideg van, már itt az örök tél, itt, ahol én vagyok. Innen csak mesét lehet küldeni, azt is csak körülményesen. Mesélek hát. Erről a kapufélfadeszkáról, magamról, életről s persze a nőről.
Jaj, hol is kezdjem? Talán ott, hogy elmondom, nem is tudom, hányszor osontam én ott befelé azon a kapun át az én kis hegyi lakomba! Osontam hol színházból, hol a kaszinóból hazafelé jövet. Azon igyekeztem, maradjak észrevétlen. Be is vetettem ám minden turpisságot! El nem árulhatott engem a bérkocsi nyikorgása, a lovacskák patkójának kedves kopogása, mert okosan egy sarokkal korábban kiszálltam én a kocsiból. Fel ne keltsen a zaja senkit! A szokásos kis fehér pénzt tapintatosan adtam a kocsisnak, s azt a pár lépést gyalog megtéve igyekeztem haza a saroktól. Az ebben a bolondság, hogy talán nem is lett volna nekem erre a settenkedésre szükségem! Hiszen a magam ura voltam, mindörökké az vagyok, és az maradok! Azt is el kell mondanom, nem egy félelmetes sárkány lakott a faragott félfájú kapun túli lakban. Sőt nem is egy nőstényoroszlán, egy vérszomjas természetű fenevad várt rám odabent. S nem is egy olyan félelmetes striga, melyről a balkáni népek ajkán mese születik esténként, s csitul a boszorka említésétől a rosszalkodó, zsibongó gyerekhad, félve bújik, mint kiscsibe a kotlós alatt, anyja köténye alá!
Hanemha nem ilyen szörnyek vártak, akkor mégis ki várt ott? A mesém szerint egy egykor világszépe delnő várt rám kis hegyi lakomban. Akit ráadásul még mindig szeretek, s ő nemcsak viszontszeret, hanem egyenesen imád engemet. S bárhogyan is van, bármikor is hoz haza a kocsi, és tesz ki egy sarokkal odébb, mámorosan, szivar- és konyakszagúan s néha még idegen táncos lányok olcsó kis parfümjének emlékével az inggalléromon, ezt a nőt nem téríti el semmi! Hiába, hogy távolabb állt meg a kocsi, hogy finoman nyitotta a kaput a kulcs, s mint a szellemszárny, úgy nyílott az meg ezen a jól faragott deszkán megkapaszkodó sarokvasakon. Ezt a nőt nem lehet becsapni! Az éjnek vagy hajnalnak abban a különös percében, amikor hazasodor a jósors, ez a nő az én érkezésemre felébred. Álmai súlyos, díszes függönyeit behúzza, kilép az éberlétbe, könnyedén, mint egy nimfa! Tette egykor a valós színpadon, hogy a nagy, vörös, nehéz, arany rojtos cortinánál állt, hálásan a tapsért. Még ünnepelt színésznő volt, s szép gömbölyű válla mint alabástrom szobor, úgy fénylett fent a színpadi világítás csodákat varázsló szikrázásában. Így szerettem belé, ott szerettem belé, amikor drámát játszott, a búgó hangjától szinte verdeső madárként repkedni kezdett a szívem a bordák kosarának rabságában. Nem néztem akkor az ő korát, nem néztem, hogy házas volt már előttem, nem érdekelt, hogy kislányát vidéken nevelteti. Nem néztem én semmi mást, csak a szemét néztem, az abban lobogó tüzet, amitől én forradalomban, szerelemben és harcban megedzett férfi lettem aztán. Én, a vidéki kisvárosi kisnemes, a szőke, kékszemű, édes angyal kinézetű jámbor fiú, akiben régen, a gyerekkorban a halálvágy és a fantáziák uralkodtak, s legjobb társam a magány volt. S a nő megöregedett. Mind megvénülünk! Meglett férfiként mesélem most ezt. Meglett férfiként játszom a bolondos szeretőt még mindig. Éjjel érek haza vagy a csalogány kora hajnali füttyriadójának gyakorlásakor. S akkor ez a drága nő kilép az édesded álomból! Paplanját félretolja, papucskát vesz, gyertyát gyújt, köntösébe bújva elindul herbateát főzni nekem. Ismer már, ismeri minden rosszaságom, nyűgöm, bolondériám. Egy kis ezüstkancsóba szűri át annak a keveréknek teáját, amelynek füveit az apró ujjacskáival saját kezűleg szedte. Varázslatos fűveket rak a herbateatartókból a forró víz alá. Citromfüvet, hársfavirágot, orbáncfüvet, levendulát, macskagyökeret, kamillát és galagonyát tesz a keverékbe. Mire levetem kalucsnijaimat, s a kalapom, köpenyem a szarvasagancs fogasra akasztom, már kúszik is ki a kis lak előterébe a herbatea illata. A konyaktól, nikotintól izgatott szív már ettől elnyugszik. Vad ritmusa csendesedik, egyenletessé, békéssé válik. Ó, ha lenne tea az örök álomra, de kihörpinteném én azt! Ha ő főzné, a drága nő! S aludnék vele, a kedvessel, kezén fogva őt. Beleálmodnánk magunkat a végtelenített idejű mennybe. Ott egy jó kis díványon heverve néznénk az angyalokat, miként járulnak a nagy Isten elé. Ők is herbateával, mégpedig nyugtatóval fogadnák az Urat, mert bizony, ő szintén ideges, zaklatott. Bele lehet fáradni az alkotásba, bele bizony, tudom én azt. A teremtésnek sosincs vége, nincs pihenés, nincs soha az a hetedik nap! Jaj, faragni kell! Faragni örökösen. Faragni s megint csak faragni. Már úgy vagyok én ezzel, nem jó sokat kibeszélni a titkokról, ezt tapasztaltam.
De látjátok, mégis elmondtam ennyit nektek a sokból. Az ám, a deszka! Hát azt még nem mondtam végig. Egy egyszerű fejfa lett abból a kapufélfából. Csak a nevem van rajta. Meg számok. Azokon látszik az idő nyoma. A szürkeség, a múlás, a semmi, a felejtés korhasztó átka. No, hát pihenjünk akkor. E dolgok csak az élőket érintik. A holtaknak minden mindegy. Jó éjszakát! Jó éjszakát!
Az Irodalmi Szemle nyomtatott változata a 2026-os évre megrendelhető az Irodalmi Szemle és a Madách Egyesület honlapján, ugyanitt megvásárolható a teljes januári szám nyomtatott és pdf-változata is.
Megjelent az Irodalmi Szemle 2026/1-es lapszámában
Szászi Zoltán (1964, Tornalja)
Író, költő.