Takács-Csomai Zsófia rövidprózái

Kerosin felvétele

Fényfüzér

Négyen állják körül a fát. Ezüstfenyő, tökéletes alakú. Bagóznak, közben fel-felsandítanak a tetejére. Egyikük nekidurálja magát, és a kartondobozhoz lép, hogy előkotorja az égősort. Teljesen összegabalyodott. Szentségel, nagyot köp, a cigi kirepül a szájából, majd röptében sercen egy utolsót, és a közeli pocsolyában landol. Tegnap hó borította a járdát, ma latyakos lé csordogál a repedésekbe. Az égősor végét még megtalálják, de most jön csak a neheze. Négyen négyfelé húzzák, mígnem egyikük dühbe gurul, és a közeli kocsma felé veszi az irányt. Hárman maradnak, egy az égősor végén lévő dugaszt fogja, a másik kettő csavarja-fordítgatja a tüskékben végződő, égőkkel teletűzdelt zsinórt. Ujjaikba beleszúrnak a hegyes végek, apró cseppekben kiserken a vérük. Beletörlik dzsekijükbe, majd elkezdik a díszítést. Körben haladnak, lassan, komótosan dolgoznak. Közben a társuk is visszajön a kocsmából, kezében bottal, aminek a segítségével a füzért a magasabb fenyőágakra illesztheti majd, miközben a többiek instruálják. Nem egyszerű a művelet, a bot tele szálkával, apró tűk fúródnak a markába, ám ő kitart, míg a fényfüzér a fenyő tetejére ér. Egyikük elindul, hogy a dugaszt a csatlakozóba dugja. Színes, apró szentjánosbogárként ragyognak a fenyő ágain az égők, fényüket tócsákban fürösztik. Négyen állják körül a fenyőt, úgy érzik, mondania kellene valamit. Egyikőjük leveszi a terepmintás baseballsapkát, köhécsel, hümmög. Egy autó halad el mellettük az úton, a szomszéd háznál felsír egy csecsemő. A munkások egymásra néznek, a kartondobozt a kukába gyűrik, és elindulnak a kocsmába.

Hóvakság

Az ember erőszakot követ el a világon vagy önmagán. A kérdés csak az, melyikért fizeti a nagyobb árat?

Az utcán itt-ott maradt meg egy kis hó, a felezővonalaknál az autók belepréselték az aszfalt repedéseibe. Apró cinegék lesegettek a fák kopasz ágai közül. Jó ideje nem találtak eleséget, de kitartóan keresték tovább a táplálékukat. Őket figyeltem, mikor becsuktam a kertkaput, és elindultam. A szél belekapott a hajamba, az arcomat csípte a fagyos levegő. Sapkámat a füleimre húztam, és zsebre dugott kézzel mentem a járdán. A betonkockákat itt-ott felemelték az alájuk kúszó gyökerek. Folyton törjük magunkat, hogy nyomot hagyjunk, igyekszünk újraformálni a tájat, végül mégis a természet győz. A távoli főútról hallani lehetett a koránkelők autóinak berregését és a többtonnás terheket mozgató kamionok zúgását. Felnéztem, egy repülőt pillantottam meg, amint előtűnt a szürke felhők közül. Számolni kezdtem, ötnél meghallottam a hangját is. Amikor ideköltöztem, tudtam, hogy mit vállalok. A könnyelmű, kényelmes életet adom fel a tervezésért, a függetlenségért, a nagyobb kiszolgáltatottságért. De mindez nem érdekelt, mert pont ezt kerestem. Bele akartam olvadni a tájba, már nem tudtam közeledni az emberekhez: zavart az illetlenségük, mely annyi téren szabott gátat a saját törekvéseimnek. A kapcsolataim azokra korlátozódtak, akiktől segítséget kérhetek, és azokra, akik tőlem várnak segítséget.

Hamarosan a buszmegállóhoz értem, de senki sem várt a buszra, ebből hamar rájöttem, hogy eltévesztettem a napot. Kelletlenül indultam haza, a közeli szántóföldek barázdáiba beleivódott a csapadék, míg a távolban már torlaszokba tömörült a hó. Valamivel beljebb egy barna színű tárgyon akadt meg a szemem, s ahogy közelebb értem, egy őzsutát vettem észre. Nem érintettem meg melegbarna bundáját, melyen csillogtak a nemrég lehullott hópelyhek. Az orrából lélegzetének párája szállt, közeledtemre nem mozdult. Elővettem táskámból a zsebkésemet, és a hátába döftem. Síró, bőgő hang szakadt fel a torkából, és én újra beledöftem a kést, egészen addig, amíg azt nem éreztem, hogy elhagyja az élet. Szívességet teszünk egymásnak, legalábbis szeretünk így gondolni önmagunkra, mert félünk szembenézni a kegyetlenséggel és végső soron a halállal. A pengét megtisztítottam a hóban, és miután hazamentem, felhívtam az idősek otthonát, hogy ma mégsem tudok menni. Miután ebédeltem, a lassan olvadó havat figyeltem az ablakomból, és benne a barnás-vöröses foltot, egészen addig, amíg a nap le nem nyugodott, és be nem köszöntött az éjszaka.

Brendon

Rongálni vagy nyomot hagyni, teljesen mindegy. Nem gondolkodott rajta különösebben, csak arra összpontosított, hogy nevét kellően mélyen vésse az ülés hátuljába. A penge megcsúszott az e betűnél, apró műanyagforgácsok hulltak a csillámos padlóra. Kis szünetet tartott, így figyelni kezdte az utasokat. Gyerekek zsibongtak az előtte lévő ülésen, véget ért az iskola, és mégis milyen sok energiájuk maradt. A kistestvéreire és a fűtetlen házra gondolt, ami várja. Dühbe gurult, és hogy lecsillapodjon, hogy folytathassa a munkát, az oszlopokat kezdte számolni. Belülről ujjlenyomatok maszatolták az üveget, kívülről a felverődő hólé sározta össze. Nekidurálta magát, mert be akarta fejezni a művét, míg hazaér. A bicska még a nagyapjáé volt. Csak a cigi- és piaszagra emlékezett, nagyapja arcát már nem tudta felidézni. Ujjai megdermedtek, ahogy mereven szorította a markolatot. A busz lassan kiürült, a város átadta helyét a falvaknak. Az ő megállója következett. Az utolsó, az n betűnél tartott, amikor a busz félrehúzódott, és megállt. A buszsofőr kivánszorgott üléséből, és hátrafelé indult. Fölé magasodott, és megvetően nézett a fiúra, majd az ülésbe vésett névre.

– Takarodj a buszomról!

A fiú leszállt, a sofőr visszaült a helyére, és gázt adott. Odakint havas táj fogadta. Pillanatok alatt átázott a tornacipője, átfagyott lábaival topogott, hogy a vérkeringés elinduljon bennük. Az induló buszt figyelte, összekotort egy öklömnyi havat, hógolyóvá gyúrta, és utána hajította. Eltalálta a hátsó ablakot, mely megrepedt, valószínűleg kavicsok keveredtek a hógolyóba. A fiú futni kezdett, de még hallotta, hogy a busz fékez. Félelem járta át a testét, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt az érzés. Egy ismeretlen, új izgalom vette át helyét. Olyannak érezte magát, aki számít.

Takács-Csomai Zsófia (1991, Zirc)