Manyo B. Ilona: A nő

Harminchárom éves vagyok. Mondogatják, hogy Krisztusi korba léptem és minden rendbe fog jönni. De a legjobb dolog, amit adott a korom, az az, hogy felismerem a jó testes vörös bort. Itt bolyongom a plázában, és nem is tudom igazán, hogy mit is keresek. Hol kávéra, hol vörös borra térek be, beülök az ablak melletti székbe és figyelem a nyüzsgést. Fiatalok, öregek, mindenki megfordul itt a nagy fejetlenségben, senki sem tudja, hogy mit is keres.

Nők is vannak. Szőkék és műmellűek, mű szájakkal, guminő imitátorok. Barna hajú, barna bőrű harmincasok, túl már egy-két gyereken, hol férfivel, hol anélkül, ők is céltalanul. De engem csak egy fogott meg közülük igazán. Amikor először láttam, mintás ruhát viselt. Nem tudnám leírni, milyen is volt az a szín, talán piros fehérrel, a minta pedig cirádás, de nem is ez a fontos, hanem az, aki viselte. A céltalan kóválygásom pedig végre értelmet nyert. Azért járok ide, hogy őt láthassam, és azért ülök mindig az ablak melletti asztalnál, mert így éppen rálátok a hölgyre, akibe, be kell vallanom, beleszerettem. Fantasztikusan néz ki. A haja ében fekete és éppen hogy a vállait takarja. Kis hullámok dacolnak benne a gravitációval, néhány tincs pedig bolondosan a gyönyörű, de üres szemekbe lóg. A teste hófehér, talán még soha nem is érte napfény, és tökéletesen sima, már amennyire a kávéház eme kis sarkából meg tudtam figyelni. Ma egy kis sárga nyári ruhát visel. Szívesen odamennék hozzá és megmondanám neki, hogy nem illik hozzá, ez nem az ő színe, de nem merem. Nem tudnám meghatározni a korát, nem látok ráncokat rajta, amikor futva elsuhanok az üzlet mellett. Néhány repedést felfedeztem már a karján, de ő így tökéletes.

Otthon magányomban újra a borosüveg után nyúltam. Ilyenkor pedig mindig eldöntöm, hogy egyszer le fogom szólítani, lehet, hogy éppen holnap. De nem! Jut eszembe, szépen lassan mindent, nem szabad elsietni az ilyen dolgokat. Először csak köszönni fogok neki, sőt még az is lehet, megengedem magamnak, hogy rámosolyogjak. Igen, így fog történni. Köszön, aztán mosolyog, köszön, aztán mosolyog, ringattam magam álomba.

***

Már a második eszpresszómat gyűröm magamba, a szívem hevesen ver, és rettenetesen izzadok. Érzem, ahogy olvad ki a bőrömből a zsír, érzem, ahogyan a saját verejtékemben főlök. Kifizettem a számlámat és elindultam az üzlettel ellentétes irányba. Illatszerbolt, kutyakozmetika, a szagok összekeveredtek, az orromon keresztül pedig mind magamba szívtam, és abban a pillanatban úgy éreztem, össze fogok roskadni, mint egy marionettbábu, akinek a mestere már nem mozgatja a végtagjait. Sikerült eljutnom egy könyvesboltig, ott lepihentem a közeli padra. Emlékszem, hogy valaki megkérdezte, minden rendben van-e, és vízzel kínált, de én csak valami morgásfélével tudtam viszonozni a kedvességét. Behunytam a szemem, belül pedig ezer és ezer fény cikázott, miniatűr diszkóhelyiség az idegeimnek. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam, és elindultam a bolt irányába. Lassú léptekkel közeledtem, egy lépés, két lépés, három lépés és így tovább, míg oda nem értem. Izgalmamban elordítottam magam, hogy „Helló”, és megbotlottam egy próbababa kezében. Elfutottam.

***

Másnap úgy döntöttem, megvárom a zárást. Sétáltam az üzletek végeláthatatlan sorai között. Hallgattam az andalító zenéket, a bájcsevejeket, közben mákos kalácsot ettem, és a második falat után jutott eszembe, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet. Elsétáltam a mosdóba és megpróbáltam kiszedegetni a fogaim közé tapadt mákszemeket, majd megmostam az arcomat. Nyolc óra múlt, az üzlet bezárt. Pánikroham tört rám, vajon ott lesz még a hölgyem? Elfutottam a közeli térképhez és megkerestem rajta az üzletet. Majd, mint aki fejét vesztette, futottam, rohantam, nem vigyázva sem berendezésre, sem emberre.

Ott állt. Lecsupaszítva, mezítelenül, a kirakati üveg mögött. Semmi sem takarta a domborulatait. Nem voltak szőrök, és nem voltak mellbimbók. Csak az üres tekintete volt. Egy darabig néztem a csodálatos látványt, mely elém tárult. Bámultam a porcelán testét, a tökéletesen beállított pózt. Aztán odatapasztottam az ajkaimat az üveghez, és leheltem rá egy csókot, megvártam, míg a leheletem párája eltűnik, és odasúgtam neki, hogy holnap ugyanekkor és ugyanitt újra találkozunk.

Manyo B. Ilona 1993-ban született Rimaszombatban. Komáromban él, a Selye János Egyetemen tanul történelem, magyar nyelv és irodalom szakon.