Szabó Lovas Emőke: Meddig lehet együtt élni egy halottal? (Terézia Mora A szörnyeteg című regényéről)

Odüsszeusz mítosza nem attól válik folytonossá, hogy mindig ugyanúgy ábrázolja az ithakai hajóst, ahogyan azt a homéroszi eposzban teszi. A folytonosság sokkal inkább a különböző korokkal változó, de mindig eleven Odüsszeuszképben van. Így Terézia Mora A szörnyeteg című, eredetiben 2013-ban megjelent, német könyvdíjas regényciklus-darabja is a mítosz egy élő, (poszt)modern feldolgozásává válhat, bár ehhez mindenű esetben transzponálnunk kell a tengeren hánykolódó hős klasszikus képét.

A történet előzménye akár ismerős is lehet. Egy önző, kissé korlátolt és nagyon figyelmetlen középkorú „üzletember” megosztja az életét („zaba-pia-vásárlásvigyorgás”, 18.) egy magyar származású, fiatal, hiperérzékeny lánnyal. De a történet korántsem ilyen egyszerű és a legkevésbé sem romantikus. Párkapcsolatuk teli van családi drámával. A nő depresszióra hajlamos, a férfi mások irányítására és kibúvók keresésére. Bennünk pedig kérdések sora fogalmazódik meg: Mit keresnek ezek együtt? Hogyan élte túl a kapcsolatuk az elmúlt tíz évet?

A második kötetnek már az első oldalain kiderül, hogy Flora öngyilkos lett. Darius Kopp először az egykor közös berlini lakásukban él (olyannyira csak a lakásban, hogy hónapokig egyszer sem mozdul ki onnan), később egy barátja sufnijában bújik meg, egészen a barát által kiprovokált megmentési kísérletig, egy sikertelen állásinterjúig. Kopp ezt a bezárkózást mély gyászának feldolgozásaként éli meg. A történet Kopp hirtelen jött utazásával kezdődik, amire magával viszi Flora hamvait és egy laptopot a lány magyarul írt naplójegyzeteivel, valamint azok német fordításával.

Terézia Mora bravúrosan használja a nyelvet (a németet és a magyart egyaránt), és hoz létre két olyan, a teljes regényen végigfolyó szövegsíkot, amelyek folyamatosan „zavarják” egymást és az olvasót. (Darius Kopp elbeszélő prózája a lapok felső sávjában egy vonallal van elválasztva Flora Meier líraibb, töredezettebb szövegétől.) És bár a trilógiának tervezett ciklus második darabjáról van szó, a könyv önmagában is megállja a helyét. Az első kötet, Az egyetlen ember a kontinensen ugyan előkészíti A szörnyeteg tragédiáját, de Flora halála mégis valahol a két könyv között következik be. Tehát a történet főszereplője saját hangján, halála után, időben eltolódva, a naplójegyzeteiben szólal meg, folyamatos meg nem értésben az élő Dariusszal. Bár nehéz is lenne a megértés, amikor a férj és feleség két világa között nem csupán az képez szakadékot, hogy egyikük egy ízig-vérig nyugati, vásárlás-, pénz- és karriermániás üzletember, a másikuk pedig egy depressziós, a nagyvárosi (majd később bármilyen) létben működni képtelen fiatal lány, hanem az is, hogy Flora sokáig saját maga sem akarja igazán tudni, mi történik vele.

Így válik hát elbeszélhetetlenné egy történet. Flora a könyv legvégéig jelen van saját naplójával, folyamatosan diszharmóniát teremtve Darius szövegével. Flora naplójának megértése Darius számára nem csupán az annak fordításban való létezése miatt válik lehetetlenné, hanem azért is, mert az utolsó másfél évről, az összeomlás idejéről semmilyen feljegyzés sincs a birtokában. És bár Darius Kopp kinyomozza Flora Meier gyerekkorának helyszínét, kísérletet tesz Budapest „florás szegmenseinek” feltérképezésére, mégis túl nagy már a szakadék kettőjük világa között ahhoz, hogy ez az utazás a nő bármiféle megértéséhez vezethessen.

A történet központi motívuma az utazás, Darius Kopp bolyongása felesége urnájával, Németországból indulva Csehországon, Szlovákián, majd Ausztrián át Magyarországra, onnan az Adriára, később Albániába, Örményországba, az Ararát lábához és Görögországba: de „hová mehetsz, ha nem egy hely, hanem egy ember az otthonod? Nélküle hová?” (71.) – teszi fel a kérdést utazása elején Darius. Kopp balkáni utazása helyszíneinek hangulata sokban rokon Theo Angelopoulosz filmvilágával is, főként a Balkán haldoklását megjelenítő Odüsszeusz tekintete című filmével. (A görög rendező munkájára Flora is utal naplójegyzetében: „Valaki eljön hozzám haza.

Angelopouloszról beszélgetünk. Hogy mit csinált az Egy méhész halálából” (139.). Kopp is találkozik az ölni és uralkodni akaró hatalmak fenyegetésével (Oda, az albán történészlány, aki stopposként kerül Darius társaságába – s elválásuk, akárcsak a filmbeli méhészé és stopposáé, drámaira és keserűre sikerül –, mesél neki a térséget érintő történelmi és aktuális hatalmi harcokról, majd a könyv végén a férfi egy hangtalan tüntetés közepébe keveredik, amiben megsérül ő is, a hamvakat másodszor is majdnem elveszíti, és az autóját – társát – megsemmisítik.) Oda figurája az egyetlen egyébként, aki Darius jelenbeli utazásai helyszíneinek egy részét összefogja, ettől eltekintve az egyes epizódok, helyek nincsenek semmilyen kapcsolatban egymással, nem alkotnak egy tágabb teret az összefogó értelmezés számára.

Aztán a regény végén feltűnik az antikvitás, Athén és az Akropolisz vakító, jeges valósága, és a múzeum, ahol mindez visszatükröződik. Ebben a torzóvilágban a transzcendens beleélés már lehetetlen, a szemmagasságra komponált szobrok között nem az istenivel, hanem újra csak a hiány tapasztalatával létesít kapcsolatot a szemlélő.

Míg a regényciklus első része a nevek és a természetközeli és fogyasztói társadalom ellentétjének szimbolikájára épít, addig A szörnyeteg három összetett metaforával is játszik: az erdőével, a temetőével és a tengerével.

Az erdő – Berlin külvárosának határain belül – az a civilizációtól a lehető legmesszebb lévő, mitologikus hely,ű ahová Flora Meier férjétől és saját magától próbál elmenekülni, „10 év, 20 munka, […] 20 fizikailag nehéz, szellemileg túl csekély, érzelmileg túl sok megterheléssel járó szolgálat” után az „úgynevezett asszisztensek seregében”. Aztán már – Darius hasonlatával élve – a mesebeli Juliska „nem talált ki abból az átkozott erdőből” (47.). És a felvetés: „[…] tényleg beszélhetünk-e arról, hogy mesebeli gonosz boszorkányok egy nőellenes gondolkodásmód manifesztációi? Vagy nem lenne-e helyesebb belátni: ez, kérem, tény” (89.). Ezt alátámasztva, és Flora helyzetét, betegségét egy szélesebb, a nyugati fogyasztói társadalmakban a nők szerepének szociológiai-társadalmi problémakörébe-pszichózisába emelve Flora laptopjának szövegtöredékeiben Erdős Virág Feminista kiáltványa (Feministisches Manifest) is helyet kap, németül.

A temető metaforája mind Flora, mind pedig Darius szövegsíkjában megjelenik. Akárcsak az erdei megfeszített munka, Flora számára a temető is a betegség rohamaitól való elmenekülés helyszínéül szolgál. „A parknál jobb a temető, ott mindenki viselkedik valamelyest, és maga észrevétlenül ráteheti a kezét egy fa kérgére vagy egy darab márványra, kéregdarabok és por fog a kezén maradni, jólesőn, egy-egy másodperc könnyebbség, ne becsülje le” (414.). Darius Kopp Budapesten, a Keleti közelében, egy kolostorszerű hotel keresése közben, ahol anno Florával szállt meg, egy temetőben találja magát, ahol egy sírhely után kutatva eltéved (később biztosra veszi, hogy ennek a temetőnek a ligetében szedi össze azt a kullancsot, amelyik Albániában majdnem a halálához s Oda szem elől tévesztéséhez vezet).

Bár Darius Kopp nem a tengeren, hanem a tenger partján utazik, tehát perspektívája különbözik Odüsszeuszétól, az ő tekintetének a szárazföld korlátai szabnak határt, a tenger az utazásnak, a transzcendens létbe való „áthajózásnak” – elérhetetlen – odüsszeuszi metaforája marad, a lételem, a zaklatott élet feldolgozásának, feloldásának áhított közege. „Borzadok a tengertől. A tengeri szörnyektől. […] Az a szívó-toló erő, amely felmérhetetlenül erősebb az embernél. Sziklának verődő fej, só a tüdőben” (260–261.). Akaratlanul a fülünkbe cseng Luigi Dallapiccola Odüsszeuszoperája Kalüpszó-áriájának sora: „Magányos a te szíved, magányos a tenger”, – és felrémlenek Alkinoosz palotájának vagy Hádész birodalmának kavargó, megfordult idősíkjai.

Ha Darius Kopp helyszínfragmentumainak ellenpontozásaként egy összefüggőbb jelrendszert kellene találnunk Flora Meier naplótöredékeiben, akkor az a Walter Benjamin-i allegóriaelmélet lehetne. Terézia Mora A szörnyeteg című regényét lehetne akár sírfeliratként is értelmezni, Flora a naplójával a túlvilágról elmesélhetné haláltörténetét, ha nem éppen a halott neve (Meier-Meyer-Teodóra-Flóra) és elhalálozásának története lenne az, ami hiányzik ehhez. Éppen ezzel a stiláris fogással éri el a szerző, hogy Flora alakja allegorikussá, neve, sorsa bármelyik (nyugati) nősorséval helyettesíthetővé legyen. Dariusszal leélt élete utolsó éveiben a madárijesztőszerű alakja a bérkapálók által hordott elnyűtt kölcsönruhákban, a halálon túli, mégis élő én-hangja, ami már az életében sem volt evilági, és egy kocsi csomagtartójában hordozott hamvainak temethetetlensége mind groteszkül hat.

De nincs hazatérés, mert ennek a halottnak nincs helye sehol. A haldoklás folytatódik. Megyünk tovább „Cataniából Gravinába, Gravinából Rifugio Sapienzába, onnan gyalog” (669.).
(Terézia Mora: A szörnyeteg. Nádori Lídia fordítása. Magvető, Budapest, 2014, 672 oldal, 3900 Ft)