„Amiről írok, az nem újdonság” – Interjú Kabai Lóránttal

Az öt köteten túl lévő költő hogyan kezd neki a hatodiknak? Vajon könnyedséget okoz, vagy ugyanolyan akadályokba ütközik, mint egy elsőnél? Kabai Lóránt az idei Ünnepi Könyvhétre adta ki a semmi szín című verseskötetét. Többek között erről, a korábbi köteteiről, a Műútról, a fiatalabb generációról kérdeztük.

Kabai Lóránt dalszövegeit pedig itt olvashatjátok.

Kezdjük valami könnyed kérdéssel: rendre a kisbetűk használatát preferálod (lásd: semmi szín, avasi keserü etc.), sőt a neved írása során is. Mi az oka?

Eléggé unom sajnos ezt a rendre visszatérő kérdést, de úgy kell nekem, ha megrögzötten kisbetűzöm. De van erre egy poétikus válaszom (Nemecsek Ernő irányában) és egy pragmatikus (a Bauhaus tipográfusai felől), ki melyiket óhajtja. És ha valaki modorosságot látna esetleg ebbe, neki is igaza lehet akár. Nem tudom.

A semmi szín menedzselése igen jól felépített (kis)kampányokból áll. Ezt már elkezdted az avasi keserű kapcsán is. Azt gondolom, egyre inkább felismerik a szerzők, mennyire releváns a marketing az irodalomban is. Te meddig mennél/mész el e kérdést illetően?

Nem tudom, mennyire van jól felépítve a kampány, vagy egy Facebook-oldala a könyvnek, oda teszek ki ilyen-olyan információkat, most például abból csinálok sorozatot, hogy elárulom, honnan „lopkodok”, mely szövegekből idézek akár torzítva, legyen az Iggy Pop dalszövege vagy a Toolé, esetleg egy Eliot-vers, esetleg részlet a Benjamin Buttonból — hosszan sorolhatnám. Van jó sok intertextus a könyvben, olyan is, amire már nem emlékszem, hogy valahonnan idéztem, annyira „interiorizáltam” már, épp a napokban néztem újra egy orosz filmet és magam is meglepődtem, amikor az egyik versem két félmondatát hallottam ott…

Egy korábbi interjúdban, amikor Pollágh Péterrel beszélgettél, ekképpen fogalmaztál: “Örülök, hogy így látod, mert a pátosz volt az, amit mindig is el akartam kerülni. Azért van egy vers a kötetben, amely kiakasztaná a patetikométert, menthetetlenül érzelgős és határozottan giccstől csöpögő, persze szándékosan. De olyan helyre került, olyan kontextusba, hogy mindezek valamiképp az erényévé is válnak – legalábbis szándékaim és reményeim szerint.” A semmi színben több műben is felsejlik a pátosz, vagy legalábbis igen szentimentális versenyelv (pl. az exxx). Tévednék, és nincs erről szó?

Nem tudom, épp a példaként hozott verset nem érzem annyira nagyon szentimentálisnak, bár a térképes utalás egyértelműen beidézi az előző könyvem kartográfia című, valóban szentimentális versét, de konkrétan mégiscsak a baszásról (pardon, annak hiányáról) szól – ha jól emlékszem –, nem is nagyon leplezve ezt. Persze ez így túl szimpla lenne, szóval van abban is csavar… De ha pátosz és szentimentalizmus: a már a címében is Kosztolányit idéző hajnali védettség lehetne ilyesmi – de a versnyelv itt is reflektív és kíméletlen is talán.

Azt viszont teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy a lélek legmélyebb bugyraiba kalauzolsz el minket. Egy olyan szobába, ahol a fájdalom, a magány, gyötrődés otthonos vendég.

A szoba jó kép, elég tűrhetően mutatja a zártságot, a kötet verseinek és egész szerkezetének zártságát — az most mellékes, hogy milyen volt a szoba, ahol ezek a szövegek megszülettek annak idején. Amiről írok, az nem újdonság, azt folytatom (és legőszintébben reménykedem abban, hogy tényleg folytatom és nem ismétlem), amiről eddig is írtam: a kommunikáció nehézségeiről és esetleges lehetetlenségéről — innentől jön minden más, amit említettél.

Több kötetben is (például Németh Zoltán Boldogságtelep, vetélőgépben) egyre inkább hangsúlyos, hogy más érzékünket is aktivizálják versolvasás közben. Az említett Németh-kötet elején javaslatként írja a szerző, hogy hol érdemes átnyálazni a Boldogságtelep…-et, és milyen zene kíséretében. Ha valaki még csak most venné a kezébe a semmi színt, milyen helyszínt és dalt választanál hozzá?

Nem gondolom, hogy feltétlenül meg kellene mondanom, hol és milyen zene kíséretében olvassák — ajánlani esetleg, bár akkor szinte versenként más-más zenei kíséretet mondanék, nyilvánvaló, hogy az említett exxx esetében Iggytől az I wanna be your dog lenne a választásom (és hozzá két nagyon elütő lábjegyzetet Ol’ Dirty Bastardtól: Dirt dog; You don’t want fuck with me), a tanulj úszni mellé természetesen az Ænema jár a Tooltól, ahogyan a sit down tragedy a Darkness of Christ­ – Disciple-párost kívánja meg a Slayertől. Másutt komolyzenét ajánlanék, Dvořákot, Beethovent, Sztravinszkijt, Satie-t… Wagnert bizonyosan nem. Másfelől amikor e szövegek első változatai (még prózaformában) megjelentek a blogomon, akkor rendre volt mellettük zene és/vagy kép is.

Az első kötetbemutatód a Kalicka bisztróban volt április 23-án. Mi a következő állomás a semmi színnek?

Azóta még két bemutatója volt, illetve inkább másfél: az általam szerkesztett két friss Műút-könyv (András László: Világos indul; Balogh Ádám: Nyers) két vidéki bemutatóján, Miskolcon és Szolnokon a semmi szín is előkerült, utóbbi helyszínen csak érintőlegesen, mert Lacival úgy döntöttünk, Ádám szülővárosában mégiscsak az övé legyen a főszerep. Valamikor ősszel lesz bemutató Szegeden és Veszprémben, illetve meghívtak most a VOLT  Fesztivál irodalmi sátrába meg Gombaszögre is. Emellett a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, a Bulgakovban is bemutattam a semmi színt, és Horváth Benji volt a beszélgetőpartnerem.

A Műút folyóirat szerkesztője vagy. Sok fiatal pályakezdővel jó viszonyt ápolsz, ami többek között annak is köszönhető, hogy minden bejött e-mailre válaszolsz, sőt néhány tanáccsal el is látod őket. Mi az az egyezményes javaslat, ami segítheti a még csak szárnyaikat bontogató szerzőket? Egyáltalán, hogyan gondolsz a fiatalabb, vagy mondhatjuk úgyis, hogy az R25-generációra?

Minden beérkező kéziratot — pedig nem kevés jön — elolvasok és igyekszem jól megválaszolni, de nincs „egyezményes javaslat”, ahogyan alapvetően sokfélék és különbözőek a szövegek, melyeket kapok. Persze igyekszem pozitív lenni, és jó tanácsokat adni — néha bejön, máskor nem. A fiatalabb generációkra nézve, és itt a Szöveggyár résztvevőire is gondolok, örülök, hogy ilyen aktívak, hogy nyitott szemmel járnak és olvasnak is, nem csak írnak — és tudnak önkritikusak is lenni.

Ha már szerkesztői attitűd… Nagy probléma e hivatásnak, hogy a saját művek írása háttérbe szorul, és/vagy az író/költő saját hangja deformálódik a mások hangjainak korrektúrázásának következtében. Te hogyan éled meg ezt?

Nem érzem, hogy deformálódna a saját hangom, de az épp nincs is: igen, háttérbe szorulnak a saját dolgaim a szerkesztés mellett, és elég látványosnak is érzem, hogy mióta a Műút portál elindult 2013 áprilisában, alig írtam valamit, még befejeztem az akkor éppen írt kisprózaciklust, amiből mára a semmi szín versei lettek, de azóta jószerével semmit sem írtam. Most próbálok ezen változtatni, és amit tervezek, az már műfajában is radikálisan más lesz, mint az eddigiek — de erről egyelőre nem szeretnék többet mondani.

Nem csak irodalmár vagy, de képzőművész is. Sőt, a Képzőművészeti Főiskolára is jelentkeztél anno. Melyik élvez prioritást nálad?

Igen, érettségi után a Képző intermédia szakára jelentkeztem, és voltaképp mindig is inkább festő, pontosabban több műfajban alkotó képzőművész szerettem volna lenni — a sikertelen felvételi után, amikor inkább magyar szakra mentem is. Ma úgy érzem, egyik sem élvez prioritást, ugyanolyan fontos számomra mindkettő, amikor lehet, egymásba is öltöm őket, legtriviálisabban akkor, amikor a könyveim borítója, esetleges képanyaga saját mű, de vannak „műfajközi”, intermediális munkáim is. Az meg nyilván teljesen más kérdés, hogy kívülről nézve inkább irodalmárnak tűnök fel, mint képzőművésznek, még ha az utóbbi időben nem is írtam,viszont egész sokat festettem.

Volt már kiállításod az ArtPoolban, a Műcsarnokban, a XVIII. Országos Grafikai Biennálen (Miskolci Galéria) is, de számos külföldi galériában is megfordultak munkáid: Besztercebánya, Annaberg-Buchholz, Luxembourg, Belgrád, Lviv, Montreál, Basel, Quilliano, Hasselt, de még Oaxaca (Mexikó), Santiago de Chile is szívesen fogadta alkotásaidat. De ezek csak a fontosabbnak vélt állomások közül. Azonban az utóbbi években igen háttérbe szorult e művészeti ág nálad. Mi ennek az oka?

Nem szorult háttérbe, inkább csak az van, hogy egy műfajt, a küldeményművészetet elengedtem. A számos említett helyszínen többnyire csoportos tárlatok voltak, 1994 és 2005 között nagyon aktívan részt vettem a még mindig létező mail art hálózatban, majd abbahagytam, mert amit a műfajban (és a postai küldeményt mint médiumot használva) meg tudtam és akartam csinálni, szerintem megtettem, innentől merő önismétlés lett volna, azt meg minek? De közben az elmúlt három-négy évben visszatértem a hagyományosabb táblaképfestéshez, most ez izgat, néhány csoportos tárlaton szerepeltem ezekkel, meg volt belőlük több egyéni tárlat is, sőt szeretnék még, mert készül most egy újabb sorozat…

A Facebookon néhány hete meghirdetted néhány festményed, mondhatjuk, áron alul. Hogy jutottál erre az elhatározásra? Sikerült már eladnod belőlük?

Ha az „áron alul” azt jelenti, hogy körülbelül feleannyiért írtam ki a képek irányárát, mint a MissionArt Galéria tulajdonosa a tavalyi kiállításomon, akkor stimmel. Ha meg azt nézzük, hogy az ismerősi köröm legalább 98%-a számára ez is a megfizethetetlen kategóriájába tartozik, akkor mégsem, ezért is szerepel ott, hogy abszolút alkuképesek ezek az árak. Párat sikerült eladni, illetve néhányat elcseréltem a kollégákkal (például Áfra Jánossal és Lakatos Istvánnal, de ilyesmire készülünk Bánki Ákossal is).

Mint tudjuk, a kormány igen megnehezíti a magyar folyóiratkultúra helyzetét, hiszen lényegesen kevesebb támogatást nyújt ez évben is, sőt. Milyen hatással lesz ez a döntés a lapra?

A Műút voltaképp szerencsés helyzetben van, mert nem selyemzsinórt kapott, mint mondjuk a 2000, hanem „csak” korbácsot. Az NKA-döntés eredményét látva csináltunk egy meglehetősen szűkre szorított költségvetést, hat helyett csak négy megjelenő lapszámmal tervezve, de még így is maradt egy elég nagy lyuk, amit nem tudom, hogyan tudunk majd befoltozni — ezért indítottuk el a Műút Baráti Kört, hátha privát adományokból sikerül kihúzni ezt az évet. De hogy utána mi lesz…

Ország Borbála fotója

B. Zetas Péter (1990, Debrecen) A Debreceni Egyetem magyar szakán végzett. Verseit publikálta többek közt az Irodalmi Szemle, a Műút, a Tiszatáj, a Palócföld, a Zempléni Múzsa, a Vörös Postakocsi és a Várad. 2013-ban a Várad verspályázatán megosztott első helyezést ért el. 2015-ben Nemzet Fiatal Tehetségeiért ösztöndíjban részesült újságírás és költészet kategóriában. A ContextUs.hu főszerkesztője, a Rombusz Műhely egyik alapító tagja.