Fleisz Katalin: „Ez az írás sem én vagyok”

(Győrffy Ákos: A hegyi füzet)

Bátor vállalkozás Győrffy Ákos jelenlegi, immár második prózakötete. Belelapozva a könyvbe rövidke elmélkedéseket, meditációkat talál az olvasó, méghozzá a kortárs irodalomban szokatlanul őszinte, nyílt hangon. Az őszinteség alatt itt azt értem, hogy kevés áttételes, fikciós eljárást alkalmaz, a megcsináltság, a forma kevés eszközével él a szerző. Emellett vállalja a saját gondolatait, még akkor is, ha ezen gondolatok, ugyan más formában, de másoknak is eszébe juthattak már. Ami napjaink túlkínálatban bővelkedő, rafinált fikciós elvárásokat keltő, újdonságokra éhes irodalmi piacán – valljuk be -, meglepő vállalkozás.

Nehéz megnevezni, miről is beszél ez a folyamatosan beszélő hang ebben a vékonyka prózakötetben. Az érintetlen, nyitott táj – a Börzsöny-hegység téli erdeje – nemcsak egy szerencsés közeg az elvonuló, önmagát kereső ember számára, hanem maga is a kimondás vágyával terhes. Van valami eredendő kimondani akarás a lét mélyén – ezt mondja nekünk a könyv -, aminek szimbolikus tere az erdő, és a lét mélyének adekvát helye az ember ismeretlen, tudatalatti tartománya. Nem a freudi túlanalizált, sokkal inkább annak a föld- és természetközeli, jungi oldala. A föld lelke és az ember lelke egy és ugyanaz: szép kép az, ahogyan a beszélő egy gyerekkori élményét említi, amikor is még egynek érezte magát a növényekkel, fényekkel, az árnyékok mozgásával. Ehhez kapcsolódó eredeti gondolat a természet nem jelenlétéről szóló eszmefuttatás: t.i. a természetnek nem jelenléte van, ha ugyanis ezt állítjuk, már különállunk a természettől, szembe is helyezkedünk vele.

Az előbb Jung hatásait említettem, de távol áll a könyvtől, hogy bármiféle elmélet illusztrációja legyen. Legalább olyan erős vonulat a keresztény oldal, ami megint csak nem egy tantétel a sok közül, hanem a lényegünkhöz tartozó

– ám valahol elhomályosult – pecsét, vagy a könyv kifejező metaforájával egy eredendő seb a lélek mélyén. „Csak ha írok, talán csak akkor vagyok keresztény” – hangzik a meglepő mondat egyik gondolatsor elején. De ugyanilyen meglepő mondat, miszerint a „melankólia a kereszténység előszobája”, amely rögtön egy sor művelődéstörténeti allúziót kelt, kezdve a sivatagba elvonuló szerzetesektől a keresztény misztikusokon át a nagy melankolikus gondolkodókig. És ha ez a rövid könyvecske maga is az elmélkedő irodalom műfajával tart rokonságot, úgy érezzük, ez az átélt gondolatok nyomán létrejött jelentésteli találkozás, és nem utánzás, hasonlítani akarás.

Keresztény sebzettség és éjszakai téli erdő. Az emberélet útjának felén egy erdőben eltévedő ember képe ez, nem valamiféle embergyűlölő menekülőé. Vagy ami még rosszabb: a természetbe Buddhaként elvonult, beérkezett bölcs szerepében tetszelgő pózolóé. De nem is kétségbeesett keresés ez, inkább egy folyamatosan készenlétben álló, várakozó létezés. Úgy, hogy ez a várakozás is zsongóan aktív, mert tele van belső képekkel, épp csak formát kapó álmokkal és a rá vonatkozó értelmezésekkel.

Persze épp témája okán kockázatos vállalkozás egy ilyen kötet. Könnyen rásüthető az öncélú pszichologizálás, a miszticizmus, a nagy szavakba fulladó mélységkeresés vádja. Hogy számomra mégsem volt ilyen, az két dolog miatt lehetséges. Egyrészt a könyv szerény célja okán, amikor is a néhol talán túlontúl rövid meditációk mintha szándékosan elvágnák egy-egy gondolat fonalát. Az olvasónak ilyenkor az az érzése, hogy ugyan lehetne még folytatni a gondolatsort, de minek? A megcélzott dolgok úgyis kimondhatatlanok, akkor viszont miért szaporítsuk a szót? Legyen inkább a szó olyan, mint a téli erdő számos titkos jelensége: tele a kimondás terhével, de a megnevezés visszavonásával.

Másrészt a könyvből minden töredékessége mellett mégiscsak kirajzolódik egy élethelyzet, sőt élettörténet. Rögtön a könyv elején kiderül a kötet apropója, miszerint a beszélő egy erdei, üresen álló faházba belépve talált egy füzetet, és az abba való írás kezdete a könyv kezdete is. „Megkezdem ezt a füzetet” Innentől már adva van a helyzet, az olvasó valami naplószerű, vallomásos hangot vár el, amiben nem is csalódik, csakhogy ez a vallomás mégsem az intim feltárulkozás, sokkal inkább egy az ürességet is tételező megértésvágy. „Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt. Majd azt is megtudjuk róla, hogy hajléktalanszállón dolgozik, és a hajléktalanokkal való személyes kapcsolat, a periférián élők közül egy-egy közeli portré jelentésteli feszültséget is teremt a kötet irgalomról, kereszténységről, szegénységről, ürességről, Istenről szóló gondolataival. Egyáltalán a periféria mint olyan, a szélén, kívül lenni mindennek, annak, amit világnak nevezünk. Talán ez a kötet legkövetkezetesebb gondolata, alapélménye, megszületésének oka és kezdete.

Valahol egy ember néz a tájba, háttal áll nekünk, maga is beleveszve a táj rengetegébe. Akárcsak egy Caspar David Friedrich -festmény.

(Magvető, Budapest, 2016)