Martin Reiner: Angyal; Pech

(próza, Garajszki Margit fordítása)

Angyal

Mašková néni elalvás előtt bibliai történeteket olvasott fel nekünk. Hogy azokban miféle dolgok estek meg! Angyalok jelentek meg, hogy teljesítsék az emberek kívánságait, vagy legalábbis megmutassák nekik, hogy hogyan tudják kijátszani a sorsukat.

De azért nem mentek ilyen könnyedén a dolgok. Az angyaloknak eszük ágában sem volt előre lebeszélni a találkozót. Ráadásul folyton valami elhagyatott helyek jelentek meg, nehogy valaki megzavarja a kiválasztottjukkal folytatott beszélgetésüket.

Hogy valósulhatna meg egy ilyen találkozó egy olyan házban, ahol reggeltől estig másik negyven gyerek között vagyok?

Hétfőn reggel behoztak ide minket, és csak pénteken délután mehettünk haza; bentlakásos óvoda – így hívták. Öt nap anya nélkül, öt nap abban a reményben, hogy történik valami, és egy magasabb erő parancsára hamarabb hazamehetünk.

Radečeknek rosszabb volt, mint nekünk, mert neki még anyja sem volt. A nagyszülei nevelték, úgyhogy jobb híján azzal kérkedett, hogy a nagyapjának falába van, amit éjszakára egy fonott kosárba szokott betenni. Sőt azt is állította, hogy a vakond rovarevő, ami hülyeség, bár az is igaz, hogy még soha nem láttam vakondot.
– Tudom, hogy az – erősködött.
– Hazudsz! – ordítottam, míg el nem bőgte magát. Majd megfogtam mind a két
kezét, mert szerettem őt, ráadásul szövetséget is kötöttünk: megfogadtuk, hogy együtt figyeljük ki az angyalt.
+++
Minden reggel reggeli után bemásztunk abba a házba, amit a játszószoba sarkában építettünk fel nagy kockákból. Ültünk egymással szemben, átkaroltuk felhúzott térdünket, mélyen magunkba szívtuk a fa és a lakk illatát, és komoly vitát folytattunk arról, hogy az óvoda melyik részén várható az angyal felbukkanása. Radeček azonnal kész válasszal állt elő: a vécé a legjobb helyszín! Csak az igazgatónőnek nem tetszett, mert amikor Radeček belülről fogta a kilincset, nehogy Anička bejöjjön, a kislány lepisilte a harisnyáját. Más tervet és helyszínt kellett találnunk. Végül a hálószobára és a délutáni alvásra esett a választásunk: az a majd egy óra, amikor az elcsigázott gyerekek nyugodtan alszanak, elég lesz az égi fogatosnak. Ám komoly kihívás várt ránk. Nem aludhattunk el, mint a kiscicák, úgyhogy – Mašková néni alig kezdett el felolvasni – kidugtuk a kezünket a kiságy rácsai között, és fél méterrel a föld fölött összefontuk az ujjainkat. Csöndben pihentünk, és ádáz harcot vívtunk, amiről a többieknek sejtésük sem volt.
– Alszol? – suttogtam, mikor úgy éreztem, hogy Radeček keze gyanúsan elnehezül.
– Alszom – mondta Radeček, csakhogy utána tényleg elaludt, magamra maradtam, mint egy hajótörött a kiságyak tengerében…

Néztem a távolba a hullámzó függönyön át, és vártam, hogy mikor tűnik fel a csipkefehér madár a képzeletbeli látóhatáron, mikor repül be könnyedén a nyitott ablakon, landol a kiságynál és simogatja meg a homlokomat és… De az angyal csak nem jött. Az idő lustán csordogált előre, a mennyezet alatti levegő kéklett, a szemhéjam lassan páncéllá változott. Fennállt a veszély, hogy nagy robajjal aláhull, és örökre elzár a külvilágtól.

Mikor a többiekkel együtt én is felébredtem, úrrá lett rajtam a rosszkedv és a reménytelenség. Soha nem leszünk rá képesek! Akkor csillant fel újra a remény, mikor Mašková nénitől megtudtuk, hogy a kiválasztott szerencséseket az angyal álmukban látogatja meg: harmattól elnehezült, leszegett szárnyakkal átgázol az álmok vizén, hogy átadja törékeny üzenetét…

Így vagy úgy, az angyalvárás kemény munka. A bentlakásos óvodában egyik nap
olyan volt, mint a másik, mintha valaki egyforma képeket ragasztgatott volna be életünk könyvébe. Minden reggel a tegnapi pontos másolata volt; az ebéd soha nem ízlett, hiába sütött a nap vagy öntözték az ördögök a locsolókannájukkal az óvoda épületét.

Az esték nyomasztóak és szomorúak voltak.

Ráadásul mi még nem tudtuk gondosan megszámozott rekeszekbe osztani az időt, mint a felnőttek. Úgy érzékeltük, hogy az idő állandóan körbe-körbe jár, mint a víz a gát tövében. Egészen addig a napig, ami a felnőttek világában az 1968. augusztus 21-e nevet kapta.
+++
Az óvónénik reggel óta alig vettek rólunk tudomást, reggelinél suttogva beszéltek, és olyan szavakat használtak, amiket még Radeček sem ismert.
– Meszgállók? – ismételgettem tanácstalanul, amit elcsíptünk a tanári asztal felől.
– Biztos valami álusok – mondta töprengve nálam okosabb pajtásom.
– Blezsnyev – suttogtam kérdőjel nélkül.
– Blezs-nyev – szótagolta Radeček, de az arca ablaktalan, üres fal maradt.

Nem jöttünk rá a szavak értelmére. De a napnál is világosabb volt, hogy valami szokatlan dolog történik, mert délelőtt nem mentünk ki az udvarra játszani, pedig derült idő volt. Ehelyett az igazgatónő a játszószobába sarkában ült és egész idő alatt az ablakot nézte. Lebegett a függöny, meleg, friss levegő áramlott be a terembe; nekem meg az jutott eszembe, hogy lehet, hogy az igazgatónő is az angyalt várja.

Az egyik pillanatban a kézfejével megtörölte a szemét, majd rögtön azután kinn csörömpölés hallatszott, és a gyerekek tekintete felröppent, mint veréb a fára. Az igazgatónő sietve felállt, becsukta a három széles ablakszárnyat, és behajtotta a franciaablakot. Ebéd után a hálós sapkás konyhásnénik nem tömték belém a kihűlt krumplit. Ez volt az utolsó bizonyíték, hogy eljött a nagy nap! Teljesen egyértelmű: ma vagy soha!
+++
A feje akkora volt, mint egy nagy plüssmacié, világos rövid hajpihe borította a feje búbját és az arcát. A főutcáról fordult be, és bár a géppisztolya viszonylag méltóságteljes és felnőtt külsőt kölcsönzött neki, ahogy lassan hagyta maga mögött egyik kaput a másik után, egyre világosabbá vált, hogy el van veszve. Az óvoda épülete előtt megállt, most először.

A hosszú bevezető út és a számára olvashatatlan felirat a táblán arra késztette őt, hogy lenyomja a zöld kapu kilincsét, és belépjen. A délutáni pihenő idején, amikor a gyerekek csöndben aludtak a hátsó teremben, az óvoda hasonlíthatott arra az épületre, amit keresett.

A bejárati ajtó zárva volt; gyorsan körülnézett, balra, jobbra, majd elindult az épület körül vezető szűk járdán. Befordult a sarkon, szembetalálkozott egy kis tárolóval, ahol háromkerekű biciklik sorakoztak. Ez kissé megzavarta, de ekkor megpillantott egy nagy, nyitott, padlóig üvegezett ablakot. Megint elbizonytalanodott; helyezze készenlétbe a géppisztolyát, vagy inkább rejtse el a háta mögött? Ez a nagy nyugalom mindenütt… Csak nem az a bizonyos hírhedt vihar előtti csönd?

– Chuj szvjascsennaja!
Radeček keze erőtlenül aláhullott a kiságyak közötti résbe. Az ismeretlen a jobb kezével megfeszítette a pisztolyszíjat, és kissé előreejtette a vállát, hogy szükség esetén gyorsan a bal tenyerébe csúsztathassa a géppisztolyt. Majd az elhatározás és a bizonytalanság furcsa egyvelegével az arcán belépett az épületbe.
+++
Szívtépő kiáltás hangzott fel, a meglepett gyerekek ébredezni kezdtek. Csak az egyik gyerek ugrott fel az ágyból és futott az ajtó felé; nem Radeček volt az.

A kisgyerek határozottan benyitott a szomszédos terembe, és az ajtófélfa meg a kilincs
közé szorulva, pislogó szemekkel figyelte a fényben úszó játszószobát.

Az igazgatónő, aki a rövid kiáltást hallatta, addigra eltűnt a teremből, de a franciaablak
előtt valami imbolygott, tekergett a függönynél. Nem emberre, inkább egy nagytestű,
kétségbeesett légyre hasonlított, amelyik szabadulni szeretne a ragadós pókhálóból. A halk
morgás, ami a torkán kijött, a legkevésbé sem emlékeztetett emberi hangra.
De a kisfiú nem félt. Csak attól, hogy még azelőtt bejön valaki a játszószobába, mielőtt
a zavarodott angyal megáldaná őt.

Ekkor hangos reccsenéssel elszakadt a függöny, a test egy rövid rángással a földre zuhant. Mikor végre kiszabadult és felemelkedett, egy szép fehér arc jelent meg a gyermek előtt, erős fogakkal és fényes glóriával, ami fehér lángkoszorúként vette körül a fejét. A gyermek megbabonázva lépett a látomás felé maga mögött hagyva az ajtót.

A következő pillanatban azonban megint egyedül maradt a teremben. A szél valahonnan kintről lábdobogás hangját hozta be, majd nagy nyugalom szállt a helyiségre, amit csak az ébredező gyermekek csicsergése zavart meg. Mintha az egész csak a délutáni alvás mélyéről felbukkanó álom lett volna.
+++
Fél órával azután, hogy visszaállt az óvodai világ rendje, egy másik hang hangzott fel, olyasvalaki hangja, akit mindenkinél jobban szerettem. Gyorsan felálltam az ágyamban, vigyázzállásba vágtam magam, mint egy kis katona, ünnepélyes kifejezést öltve az arcomra.

Soha előtte és ez után sem mentem haza szerdán az óvodából.

Csak egyetlen egyszer; azon a napon, amikor Brünnt megszállták a romlás angyalai…

Pech

március 3.

Az új szóbeszéd úgy öntötte el a folyosókat, mint csőtöréskor a víz. Ha igaz a hír, kivételes lehetőségünk nyílik, hogy kilépjünk az itteni napok monotonitásából, a lelépés más formáiról nem is beszélve.
Szóval az a hír járja, hogy Eschenbach karnagy felkereste az igazgatónkat, és rábeszélte, hogy engedélyezze egy kórus megalapítását!

március 9.

Szóval igaz!
Eschenbachnak a közösségi teremben kellett kiválogatnia a búzaszemeket a pelyvából, de az akusztika miatt kért egy kisebb termet. Végül egy nagyobbacska kamrát biztosítottak a számára, ahol a vödröket és seprűket tárolják, és itt parkoltatják a padlótisztítót is, amivel a folyosót mossák. Ez utóbbit kivitték, Eschenbach leült egy kis székre az ajtóval szemben, és ha eltekintünk a félórás ebéd- és kávészünettől, ebben a testhelyzetben töltötte az egész napját. A börtönből mindenesetre akkor távozott, amikor már minden cellában világítottak. Látszik, hogy ez az ember véghezviszi, amit akar. Azzal, hogy kizavarta a kamrából a börtönőrt, aki egyébként az ő biztonságát szavatolta, nagy tiszteletet vívott ki magának a sittesek között.

– Harminc éve vagyok nős – jelentette ki nyomatékosan, de mikor látta, hogy a fickó egyáltalán nem értette meg, mit akart ezzel mondani, Eschenbach az ő szintjéhez igazította a társalgásukat.
– Kifelé! – ordította az arcába.

A fickó összecsapta a sarkát, és kiment.

Ha mindenkit egyformán tesztelt, dó-ré-mi-vel kezdett, fölfelé, lefelé, majd azt kérte a karnagy, hogy ismételjünk el utána néhány egyszerű dallamot, mint például a svájci jódlizást és egy részt Foerster Kilenc kórusművéből. A kezdőhangot Eschenbach egy zöld szájharmonikán adta meg.
– Tudsz kottát olvasni? – kérdezte végül.
– Igen. Tanultam zongorázni, és hét évig voltam kórustag.
(Vilém Klíč naplójából)

március 11.

Úgy néz ki, hogy az új kórus körüli felfordulás nem csitul le egyhamar. Tegnap majdnem elvitték az igazgatónkat! Legalábbis Vaněk ezt állítja – ő már csak tudja, az utóbbi három évben ő takarít abban a házikóban, ahol az igazgatóság, a könyvtár és még pár helyiség van. Vaněk az évek folyamán olyan mesteri szintre fejlesztette a mimikrit, hogy az igazgató még akkor se venné őt észre, ha mellette feküdne az ágyban.

A hosszú időre elítéltek többsége elsajátítja a környezetbe való beolvadás képességét, de az öreg Vaněkkel senki sem tudja felvenni a versenyt. Ugyanolyan részét képezi a leltárnak, mint a vízforraló – pont ezért tud értékes információkkal szolgálni a cellalakóknak a vezetőségről. Mindig megkéri az árát, de ezúttal csak egy szál cigit kért, és már bele is fogott az elbeszélésbe.

Eschenbach remek hangulatban érkezett.
– Egy zsebkendő lógott ki az ingzsebéből, talán selyemből – kacsintott ránk jelentőségteljesen
az öreg Vaněk. – Az aktatáskájából elővette azoknak a sitteseknek a névsorát, akiket látni szeretne a kórusban.
(Hosszú szünet, két slukknyi…)
Az igazgató hátradőlt a székében, és úgy vigyorgott Eschenbachra, mint a tejbetök.
De mikor végignézte a papírlapot, öt másodperc alatt hullasápadt lett. Sokatmondó tekintettel, lassan végigmérte Eschenbachot.

– Hisz azok ketten régi barátok – szólalt meg az egyik sittes. – Mit akarhatna?
– Majd mindjárt megtudod – mondta az öreg Vaněk. – Szóról szóra elismételhetem.

Az igazgató jól ellesett mimikáját utánozva sóhajtott egyet, és mintha csak az igazgató
mondta volna, így szólt:

– Ez aztán felettébb különös, Mester. Csupa gyilkosból akarja összeállítani börtönkórust.
Eschenbach meglepetten pislogott, de hamar újra kiült az arcára a kezdeti elszántság.

– Az én lelkiismeretem tiszta, mint a hegyi patak, Kurt. Nem tudok semmit ezekről a fiúkról, és nem is akarok. Csak kiválasztottam a legjobb énekeseket a rendelkezésemre álló emberanyagból.
– Jó, jó, de az isten szerelmére, nem gondolod, hogy mégiscsak furcsa?! – szólalt meg az igazgató egy kicsit nyugodtabb hangon.
– De, most hogy tudok róla, furcsának tartom. De mondok én neked valamit, Kurt.
Az énekléshez szív kell, nem ész. Szerintem, ha jobban utánanézel, hogy mit követtek el ezek a szerencsétlenek, a legtöbbjük vérző szívű és tyúkeszű, már ha érted, mire célzok.
– Aha – mondta bizonytalanul az igazgató.
– Az elméjük olyan, mint a részeg kocsisnak, akinek megbokrosodtak a lovai. Nem tudnak uralkodni az érzelmeik fölött!
– Ha nem csak monstrumok, akikbe egy csepp érzelem sem szorult.
– Van köztük ilyen, Kurt?
Az igazgató megint szép nyugodtan végigment a listán.
– Nem, nincs.
– Akkor ezzel megvolnánk – mondta Eschenbach, és elbúcsúzott az igazgatótól.

április 15.

Hetente kétszer próbálunk.

Olyasmiket tanulunk, hogy hogyan kell helyesen levegőt venni, hogyan vigyük át a hangunkat a mellkasunkból a fejünkbe, és hogyan nyerjünk ki primer gégehangot passzív torok segítségével.

– Képzeljétek el – mondja Eschenbach, mintha gyerekekhez beszélne –, hogy a torkotok a fejetek és a törzsetek között néhány vékony, középen gyengébben, de itt fönn (mutatja) erősen kifeszített gumiszalagon lóg. A gumiszalagok tulajdonképpen izomszalagok; se a fej, se a törzs irányából nem lehet bennük feszültség.

A rabok fogdossák a nyakukat, és szorgalmasan bólogatnak, mint a szamarak.
– Az egyik elmélet szerint az emberek a majmokból fejlődtek ki – mondja Eschenbach.
– Többen közületek igazolják ezt az elméletet.
A fiúk röhögnek, pedig pontosan nem is tudják, min nevetnek. Eschenbach karnagyhoz hasonlóan Istenben és Isten teremtő képességében hisznek.
– Ennek az elméletnek azonban van egy gyenge pontja, erről szeretnék veletek beszélni.
Állítólag a majmok azért egyenesedtek fel, hogy az eszközhasználathoz szabaddá tegyék a kezüket. Tévedés! Azért egyenesedtek fel, hogy jobban tudjanak énekelni! Ha évmilliókkal ezelőtt a majmok képesek voltak erre, nektek is menni fog, fiúk. Ez olyan biztos, mint hogy engem Eschenbachnak hívnak.

Eschenbach is hibbant, mint az összes karmester és karnagy, akihez eddig szerencsém volt. Tényleg hisz benne, hogy megtanítja ezt a bagázst mindarra, amit egy karénekesnek tudnia kell. Mikor „a gége záróizmairól” és a „rezonancia tudatos alkalmazásáról” beszél, magamban mosolygok.

A tenor szólamvezető, bandánk legnagyobb tehetsége, Dušan Mirga, nincs százötven centi, és meleg, mint a vasaló. Eszmeraldának hívják, és olyan tetkók vannak a hátán, mintha személyesen Josef Lada pingálta volna oda őket, de a fejhangjának van színe, és Eschenbach vezetése alatt tovább fejlődik.

A kórus másik oldalán azok a fiúk állnak, akik úgy énekelnek, mintha egy pékautóból rakodnának ki. A négy basszusénekes egyenként legalább százhúsz kilót nyom. A jószívű morgás habitusukból eredő adottságuk.

Összességében egy tucat kezdő, aki nyugodtan felléphetne a vidéki búcsúkon. Mint panoptikumi figurák.

április 16.

Azt hiszem, Eschenbach fejében is motoszkál a kérdés.
Miért épp a gyilkosok?
Itt a börtönben minden cellára jut legalább egy, néhol két énekes. Napközben nem szoktunk énekelni, végül is nem a gyapotföldeken dolgozunk. De vacsora után, mikor a barakk lefekvéshez készülődik, és a cellák ajtaja fölött felvillan a pirosas, nyúlszemű fény, minden megváltozik.

Ekkor megnyílik a tér, és ki lehet lépni a falak közül. A fickók, akik a puszta tekintetükkel kettétörnék az ember lábát, magukra öltik a történetek és emlékek hétmérföldes csizmáját. Az egyszerű dalok repülőszőnyegén halkan kislisszolnak a rácsok között, és eltűnnek a távolba, hogy a reggeli sorakozóig újra visszatérjenek.

Elég sok köztünk a cigány, van itt egy nagyon muzikális kubai is, aki nem jelentkezett a kórusba, és én is itt vagyok. Meg a végtelen szomorúság. A börtönben a túlélés miatt van szükség az énekesekre.

Van itt néhány olyan énekes is, aki több száz órát töltött magánzárkában, míg a többi rab közé engedték. Az emberek viszolyognak és félnek tőlük. Ők a legmagányosabbak. Olyan energiák gyűlnek bennük, amit talán Eschenbachnak sikerül a megfelelő pillanatban levezetni.

június 6.

Egyre intenzívebben próbálunk.
Most minden délután, munka után a közösségi teremben találkozunk, hogy próbáljunk. Eschenbach engem bízott meg a próbák vezetésével, de a hangképzést nem gyakorolhatjuk, csak a repertoárt csiszolgatjuk. Viszont ha Eschenbach – akitől mindenki fél – nincs itt, az nem tesz jót a próbának.

De legalább megoldódott a kórus nevének kérdése!

Az igazgatónk megint megmutatta, hogy ki a legény a gáton. Bár nem dicsekedhet ragyogó észbeli képességekkel, de megvan a magához való esze, ami erődünk egyik legrátermettebb férfijává teszi. Először őszintén megrettent a gyilkos névsortól, de egy hét sem telt el, és megértette, hogy a média szempontjából milyen potenciál van egy ilyen kórusban.

Megértette, hogy ha Eschenbach tényleg kihoz valamit ezekből a semmirekellő alakokból, az az ő rabjainak sikere lesz. Úgyhogy egy hónap elteltével az egész város, vagy legalábbis a befolyásosabb tagjai tudtak az új kórusról. Az igazgató úgy gondolta, hogy három hét múlva meg kellene tartanunk az első koncertünket.

Az egyik próba után behívatta Eschenbachot az igazgatóiba, töltött neki egy pohár konyakot – majd az idő nagy részében tátogott, mint hal a szatyorban (elnézést az öreg Vaněk ordenáré hasonlatai miatt – nem egy Démoszthenész). A karnagy nyomatékosan elmagyarázta az igazgatónak, hogy legalább fél évig próbálnunk kell, csak utána állhatunk ki az emberek elé.
– Legalább fél év! – ismételte olyan hangon, amit mi már jól ismertünk, és ami ellen nem volt apelláta.

Az igazgató túltette magát a csalódottságán, és áttért az általa összehívott megbeszélés második pontjára.

Eschenbach kelletlenül egyetértett a felvetésével, miszerint minden kórusnak kell legyen neve. A karnagy szemében ezek minimum túl korai felvetések voltak, de így szólt:

– Jó, majd gondolkozom rajta.
– Arra gondoltam – mondta az igazgató –, hogy akár most rögtön kitalálhatnánk valamit.
– Most rögtön – ismételte meg Eschenbach vértelenül.

Mindketten tudták, hogy Ádám azzal hívta életre a dolgokat, hogy nevet adott nekik.
De abban különbözött a véleményük, hogy a puszta név valódi kórust csinál-e egy rakás amatőrből. Olyan kórust, amilyenről Eschenbach álmodozott.

– Nos? – kérdezte a karnagy, és idegesen játszani kezdett a kulcsaival.
Az igazgató azt mondta, hogy a Pacsirta név nagyon illene a kórushoz, mert azt ismerik
az emberek, és tudják, hogy szépen énekel.
– A pacsirta énekének kvalitásait valóban nehéz megkérdőjelezni – vetette oda Eschenbach, és megkérdezte az igazgatót, hogy milyen érzést vált ki benne egy százhúsz kilós pacsirta képe, akinek a testének nyolcvan százalékát tetoválás fedi.
– Kellemes érzést?
Netán felizgat?!
– De hisz ők énekelni fognak, nem?
– Arra mérget vehetsz! De éneklés közben is kinéznek valahogy!
– Azt hittem, jó, ha egy kicsit elvonatkoztatunk!
– Ha egy kicsit elvonatkoztatunk… Rendben. Mit szólnál a Swingelő gyilkosokhoz?
– Remek!!!
Erre Eschenbach akkora erővel lökte el a széket, hogy felborult, és szó nélkül megindult az ajtó felé. Ott az öreg Vaněk szerint visszafordult, mély levegőt vett, és egyenesen az igazgatóra szegezve a tekintetét ordította:
– És a Gyilkos pacsirták hogy tetszene, Kurt?

szeptember 23.

Fél év próba után készen állunk az első fellépésünkre.
A nyár forró volt, mikor párszor az udvaron próbáltunk, csorgott rólunk az izzadtság.
Egyszeriben alig bírtuk szusszal azokat a dalokat, amiket „árnyékban” már tűrhetően elénekeltünk.
De Eschenbach pont ezért csinálta.

– Gyakorlat teszi a mestert, különben úgy fenéken billentem a bandát! – mondta, de az utóbbi időben sokat nevetgélt, amiből tudni lehetett, hogy becsvágyó terve megvalósulni látszik.
Egyébként Eschenbach férfi börtönkórusa lett a nevünk.

szeptember 28. (Szent Vencel napján)

A lámpaláz a kórusénekes legnagyobb ellensége. Márpedig mindenki lámpalázas volt, még ha csak egy műveletlen bagázs előtt is léptünk fel, akik annyit értettek az énekléshez, mint tyúk az ábécéhez.

Végül nem Eschenbach biztatása, hanem a véletlen segített. Mivel pattanásig feszültek az idegeink, a második basszusénekesnek, Jarečeknek az utolsó pillanatban nagyvécéznie kellett. Semmi gond, pár perccel csúszhat a kezdés. Csakhogy a közösségi terem vécéje papírvékony ajtó mögött volt – és Jareček magánkoncertje váratlanul Foerster Kilenc kórosművének nyitányaként zengett fel.

A rabok a földön fetrengtek a nevetéstől, és mi is nevettünk.

A nevetés akkor szakadt félbe, amikor Eschenbach valakit eltalált a második sorban a hangvillájával. Ugyanebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a börtönigazgató meg a felesége. Az igazgatóné nem egy csúnya teremtés, de ha az is lenne: ha ezek között a falak között feltűnik egy nő, az a trópusi őrülethez hasonló állapotba taszítja a rabokat, úgyhogy ráterelődött a figyelem, mi meg szinte észrevétlenül elkezdhettük a koncertet.

Foerster egyébként remek választás volt, Eschenbach nem egy buta ember. Csak annyit kellett tennie, hogy minden próba elején elmagyarázta a fiúknak, hogy Foerster hamburgi tartózkodása alatt szerezte a művet, és egyszerű dalai az otthon hiányáról és a hazavágyódásról szólnak. A gyilkosok felének könnycsepp jelent meg a szeme sarkában már az otthon szó hallatán is. Sőt, fogadni mernék egy doboz cigibe, hogy senki sem képes több agresszív érzelgősséget belevinni a Mezei út című dalba, ami egy fiatal lány temetéséről szól, mint ezek a százkilós pacsirták.

Bár a koncertet fél perccel gyorsabban fejeztük be, mint ahogy Foerster úr szerette volna, hatalmas sikert arattunk. Eschenbach büszkeségét csipkelődő megjegyzésem sem törte meg: ugyanilyen vastapsban tört ki a közösségi terem egy hónappal ezelőtt a szomszéd városból jött bábszínház előadása után is.

Egy szó, mint száz: megérintettük a csillagokat! Biztos vagyok benne, hogy erre senki nem számított.
Az igazgató ott helyben megígérte, hogy megszervezi, hogy a város legnagyobb termében lépjünk fel… Csakhogy tizennégy nappal később megjött az a szörnyű, lesújtó hír!

november 11.

A szabadságra bocsátásom formalitás volt.
Valami fickó úgy döntött a halálos ágyán, hogy bevallja a bűneit, és beismerte azt a gyilkosságot
is, amiért engem ítéltek el!

A DNS-teszt sajnos megerősítette a szavait.

A bíróságról még fegyveres kísérettel érkeztem vissza a börtönbe, de pár órával később már egyedül szálltam be egy taxiba a börtönkapu előtt.
Nem volt hová mennem, úgyhogy kiszálltam az első trafiknál, hogy vegyek egy doboz cigit.
A trafikkal szemben olyan ígéretes nevű kávézó felirata villogott, hogy be kellett térjek.
Négy év után kértem magamnak egy igazi kávét meg egy hamutartót.
De a cigimet nem találtam a táskámban.

Ösztönösen kinéztem a kávézó ablakán, és láttam, hogy a Marlboróm ott fekszik az úton, szó szerint pár méterre tőlem. A következő pillanatban átment rajta egy autó. Majd egy másik.
Kiszaladtam, fölemeltem a kissé sáros, lelapított cigisdobozt a földről. A kávézóban óvatosan kibontottam, és a szétpucsított filterek láttán elfogott a szomorúság. Nem mintha ezt már nem lehetne elszívni, a legkevésbé sem azért! Hanem mert nagyon is jól ismerem az ilyen filtereket.

Mikor Eschenbach a hangszálaink miatt megtiltotta a dohányzást, pár fickónak az olyan volt, mintha elvágta volna az oxigénvezetéket az óceán mélyén. Nem tudták megállni, hogy ne  dohányozzanak, de legalább becsempészett ruhacsipesszel fogták a cigit, hogy ne legyen büdös az ujjuk!

Nem volt az magas művészet, amit műveltünk, de képes volt kihozni valami egyedülálló dolgot azokból a jóravaló lelkekből. A saját szememmel láttam, hogy egy-két fickónak nedves lett a szeme, mikor először énekeltünk több szólamban.
Azt is láttam, ahogy azok a nem túl koordinált elmék kímélik a hangjukat, és a fellépés előtt a saját vizeletükkel öblögetnek – miután Eschenbach azt mondta nekik, hogy jobb a hangszálakra, mint a Vincentka ásványvíz. Elég undorító volt, de az én szememben nem a húgyukat öntötték a pofájukba, hanem vállalták a felelősséget! Lehet, hogy életükben először.

Ha valaki látná, hogy gyakorolják a tükör előtt a belső mosolyt és az élénk tekintetet, hehe!
És most mi maradt az egészből?!

november 15.

Most mindennap a Tenornál kávézóban ülök, és mindig teleírok pár oldalt.
Legalább így gondolatban visszatérhetek. Mindenfélét leírogatok, amolyan kóruskrónikát.
Ilyesmit például:
A koncert előtt, amin a mi Jarečekünk úgy kitüntette magát, saját kezűleg varrt magának két pokrócból egy kaftánt. Úgy nézett ki, mint egy ókeresztény
Demis Roussos.
Csak épp Demis Roussos tenor volt.
Csak épp Jarečektől pont most vesz méretet a közösségi teremben egy igazi szabó a város krémjének tartandó koncert miatt, én meg itt dekkolok.
Megígértem a pártfogó felügyelőmnek, hogy azonnal elkezdek munkát keresni,
de valójában csak őgyelgek, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy rettenetes ez az egész.

A szabadulás után a foglyoknak gondot okoz a társadalomba való beilleszkedés? Hát hogyne?! A szabadulás olyan, mint egy tragédia, amikor az ember egyetlen nap leforgása alatt elveszíti az egész családját.
A kórusunk több is volt, mint egy család. Lehet, hogy hülyékkel voltam körülvéve, de mindennek ellenére ugyanazért a dologért lelkesedtek, mint én!
De ez még nem a világvége!

Tegnap, abban a pillanatban, amikor egy pillanatra felemeltem a fejem a jegyzeteimből, egy fekete gyászlimuzin hajtott el az úton. A temetkezési vállalat két alkalmazottja ült benne komoly arccal, és mögöttük, a csomagtérben pihent egy ember a koporsóban, aki röviddel korábban távozott az élők sorából. Feltehetőleg a vasárnapi öltönyében feküdt, feje a párnán, lezárt szemmel, keze összekulcsolva a mellkasán, cipője orra az ég felé mered.

Tisztán megjelent ez a kép a szemem előtt – és egyszer csak úgy éreztem, hogy a megoldás

itt van egy karnyújtásnyira.

november 18.

Csak egyetlen dolog maradt hátra: eldönteni, hogy ki lesz az.

Tudom, hogy az embernek általában nincs ekkora szabadsága. Azon tanakodom, mi lenne a jobb, ha egy politikust ölnék meg, amivel komoly szolgálatot tennék az emberiségnek, vagy válasszak inkább egy a sír szélén álló öregasszonyt, aki mindennap fohászkodik az Úrhoz, hogy vegye őt végre magához?ű

Azt hiszem, hogy a korábbi tapasztalataimnak köszönhetően többször segítettem a kórusban éneklő fickóknak, de én is tanultam tőlük egy s mást. Ha tényleg tudja az ember, hogy mit akar, az erőt ad, és meg tudja szerezni. Ha ők odabenn megtanultak énekelni, én is teljesítem, amit kell.

Hisz tenor vagyok! Nem akármilyen!

Az Eschenbach férfi börtönkórus tagja.

Garajszki Margit fordítása