Szászi Zoltán: Fél-vidéki levelek

Jens Mattke felvétele

Földtúrók gyöngye, legemberebb Hermanom!

Megbolondult az a jó idő, panaszolom neked, hogy újabban, a kirobbant május miatt mindig nappal, úgy szakad a víz rólam, hogy sófoltos marad az ingem. De éjjel meg mindig vacogok, téli takaróm vettem elő újra. Aztán meg, tudod, mi bajom még? Az a millió virág meg cserje és bokor annyi pollent dob a légbe, hogy alkalmasint csak fuldoklok, ha kimerészkedem a szabadba. Ha meg nem merészkedem, elhervadok. Ágyban párnák közt. Fene egye meg! Korral jön minden kór. Kórral egyre nehezebb a kor!

Mit is akartam? Hogy igen, bizony, a földtúrás miatt késett a leveled, de ismerlek már, tudom, ilyenkor nem lehet veled bírni, ilyenkor, mint a mesebeli Kisvakondnak, neked is a kezedhez nő a kerti szerszám. Aztán csak ásol, gereblyézel, kultivátorozol, dugványozol, gyomlálsz, ágyások vonalát húzod meg szőrmadzaggal, akácfa karócskákkal jelölve azok határait. Mert egy bizonyosság van szerinted, és az nem más, mint az ültetés, kikelés, gondozás, betakarítás bizonyossága. Pedig hányszor is elmondtad, az idő a gazda? Ugye mondtam, lesz még fagy? Szervác, Pongrác, Bonifác ez a három májusi gazember minden munkádat kenterbe veri. Ha úgy gondolja az idő. Igazam lett. Sajnálom.

Ám nem erről akartam írni. Hanem arról a mi bolondos, boldog kamaszkorunkról, ami olyan messze szállt, mint a füst. S olyan kesernyés szaga is volt, mint a tavaszi gyomégetéskor az orrunk alá csapó füstnek az alvégen. Ahol a strand felé vezető földút és gát találkozásánál egy vénséges fűzfa volt találkahelyünk, őrposztunk, ahonnan bárgyún és vágyakozva bámultuk a lányokat, akik lesétáltak a strand felé, s a növéstől fájó csontjainkról, serkenő szőrzetekről meg egyéb hajnali, korábban nem tapasztalt, takaró-emelgető jelenségekről beszélgettünk bizalmasan. Te Herman, ha most nagy hirtelen megkérdeznélek, így májusnak, a szerelem hónapjának alkalmából, hogy emlékszel-e te arra, ki volt a legszebb lány nyolcadikos korunkban, ugyan mit válaszolnál? Igen kíváncsi vagyok, mert magamnak is feltettem a kérdést, s bizony, nemhogy név, de még arc se nagyon ugrott be. Ami szomorú, és azt bizonyítja számomra, az idő gonosz, mert a legszebbet, az emlékeket is ellopja, elkoptatja, megfakítja. Hanem hallod, úgy gondolom, ilyenkor kell elővenni a sok éve elsüllyesztett gyerekkori fényképalbumot – már persze, ha megmaradt, mert ugye nálam csak töredékei lelhetők fel, a sok vándorlás, költözés, folyamatos otthontalanság és még folyamatosabb úton levés miatt annyi mindenem, s persze a régi fényképeimet őrző album is elveszett –, s megnézni, fellapozni, nagyítóval végigböngészni a korabeli fényképeket. Nagy meglepetés, ha felismersz egy-két arcot. Iskolai kiránduláson készített csoportkép, valahol Betlér kastélyánál. És akkor nézed, csak bámulod, keresgélsz, próbálsz emlékezni, ki kicsoda lehet, kiből mi lett. Akkor szomorodsz el aztán erősen a hamis illúzió, az ifjúság múlásán, amikor sorra jelölheted be a már a túlvilágra távozottakat. Elég sok van belőlük ezen a képen. Ugye? Ne is fájdítsuk a szívet a múlás gondolatával, mert a május gyanús hónap. Olyankor halnak meg a legtöbben. A vének, akik úgy gondolták, a rideg telet, hogyha már kihúzták, akkor innentől már minden rendben, aztán egyszer csak hajnali négy táján elszorul a szív, elfogy a lég, sötét lesz, és csend, hirtelen. Meg a betegek, akik azt hitték, a tavaszi napnak gyógyító ereje van, az kihúzza a kórt az elroncsolt szervezetből, az majd gyógyít, hát, uccu neki, legyünk életvidáman, s tévednek, mert bármennyire is gyógyítónak látszik ez a tavaszi lég, egyszerre csak meglepve azt látják, elmosódnak a már majdnem tisztának látszó kontúrok ott az ég alján, s a hegyek, az ismerős hegyek hirtelen kék köddé simulnak. Mögöttük hirtelen alábukik a semmi. Ők pedig belezuhannak abba. Ilyen ez Hermanom!

De feledjük, legyen vidámabb levelem második fele, emlékezz velem arra, amikor először csíptünk be mi együtt, azon az ominózus május elsején, anno 1979-ben. Lakli nagy kamaszok voltunk, anyám szegény mindig azért panaszkodott, nem lehet rám ruhát venni, olyan hosszú a kezem-lábam, te meg olyan kis pufók lettél akkor, kappanhájas, koca pocak. Talán elesettségünk is közrejátszott abban, hogy barátok lettünk. A két kitaszított. A nyurga meg a zömök, Stan és Pan. Szóval kitolásból, ha jól emlékszel, az osztályelnök csaj azt mondta mogorva lópokróc osztályfőnök elvtársunknak, hogy az I./A téged és engem javasol a május elsejei felvonulás úgynevezett élcsapatába, amely a felvonulás elején halad. Kitolásnak szánták, de végül mi nyertünk rajta. Ha jól emlékezem, te Marx arcképét kaptad, én Leninét, reggel hétkor osztották ki a deszkalécre szegelt furnérlemezre ragasztott arcképeket a városháza hátsó traktusában lévő civilvédelmi raktár egyik zsúfolt helyiségéből. Morogtunk, mert reggel hétre ott kellett lenni, míg a többieknek csak fél kilenc volt a gyülekező. Aztán a forgandó szerencse mellénk állt. Az élcsapat már kilenc órakor elindult, a félrészeg és bambán integető elvtársak és elvtársnők előtt végigcipeltük a furnérszenteket, majd az első balkanyar után már vittük is vissza a városháza civilvédelmi raktárába. Úgy dobtam le a főtitkárt, hogy eltört a nyele, de a szemmel láthatóan május elsején munkára beosztott beszedő kishivatalnok, akinek erős rumillata volt, nem foglalkozott a transzparensekkel való keményebb fellépésemmel. Sőt! Mivel a főtitkár nyele eltört, még ő is rúgott egyet rajta, hogy beférjen a többi felvonulási díszítmény is a szűk kis raktárhelyiségbe. Majd miután ezzel végzett, szótlanul, sorstársként kezelve minket, benyúlt az asztalfiókba, aláírásért átnyújtotta a gulyás-, virsli-, sör- és limonádéjegyet, majd a fiók alatti rekeszből egy üveg rumot húzott elő. Jól meghúztad te is, meg én is, amire csak elismerően bólintott, majd csettintve a nyelvével, ő maga is legurított legkevesebb másfél decit a literes rumos flaskó tartalmából. Még egyszer körbejárt az üveg, majd egy kézlegyintéssel elküldött minket a raktártól, észlelve, hogy újabb transzparenst leadni kívánó páros közelít a furnérszentek évközi hajléka felé. Mi veresedő fejjel, levegő után kapkodva és vigyorogva elindultunk hát a majális helyszíne, a városi park felé, s láttuk, hogy osztályunk még csak egy bő óra múlva kerül majd sorra a felvonuláson. Emlékszel? Mi még a gulyás javát, egész és nem pépnek szétfőtt virsliket kaptunk, viszonylag tűrhető hőmérsékletű sört, meg zacskós limonádé is jutott még, abból haza is vittél két darabot, a kishúgaidnak, az ikreknek, akik tízévesek voltak. De sokat cukkoltak velük téged a bandában! Emlékszem, még azon az éven, valamikor szeptember elején, egy hét különbséggel haltak meg, leukémiában. Egy évig nem is beszéltünk akkor, mert soha többé nem jöttél már lógni a bandával, anyádra kellett vigyázni, akit szilánkosra tört a két húgod halála. Téged is. Herman, emlékszel?

Jó, abbahagytam! Nem szaggatom a sebeket. De május van, és én szeretnék veled megint becsípni. Úgy, mint akkor, régen. Literes flaskóból olcsó rumot innánk, gulyást kanalaznánk, meg virslit tunkolnánk bele a tormás mustárba. Szívószálon zacskós limonádét meg hazai Gemer sört lefetyelnénk papírpohárból a városkertben. Ahol szólna a zene, forogna a körhinta, és szépek maradnának örökké a lányok, és puszit küldenének a szakácstanonc csajok nekünk, mi meg cukorvattát vinnénk nekik cserébe. És hogy jobban teljék a nap, hát beállanánk újra fűteni a gulyáságyúkhoz, amiért még a matt részeg városi párttitkár dicséretét is kivívhatnánk, ismételte. Az önkéntes munkával, ami igazi komszomoli tett. Pedig ha tudná… Egy frászt komszomoli dolog volt ez! Hormonok hajtottak, nem a párt iránti tisztelet. Mindent a csajokért tettünk. A párttitkár ennek ellenére meghívott, de már vodkára, igazi Sztolicsnaja meg Moszkovszkaja vodkára, és mi a hazánkban ideiglenesen 1968 nyara óta tartózkodó, a szovjet hadsereg jolsvai kaszárnyájából érkezett tisztekkel ordítva énekeltük egy idő után, ki oroszul, ki magyarul, hogy: Hej, te bunkócska, te drága, hej, te eleven fa gircses-görcsös áááága, te dráááága, segíts most!

Nyugi, nem sírom vissza a régi időket, Herman, dehogy sírom vissza a furnérszenteket meg a matt részeg városi párttitkárt, egy porcikám se kívánja, hogy a hazánkban ideiglenesen 1968 nyara óta tartózkodó szovjet hadsereg jolsvai kaszárnyájából érkezett tisztekkel Sztolicsnaja meg Moszkovszkaja vodkát vedeljünk és ordítva énekeljünk mozgalmi dalokat! Dehogy, hová is gondolsz! Én csak megint lakli nagy kamasz szeretnék lenni, gondtalan és vigyorgó. Csak egy tíz percig. Aztán mehet minden tovább! Juventus ventus!

Gondolj a májusra, Hermanom! Gondold, szép a világ, szép a tavasz, meg szép a nyár is. A folytatást meg tudod. Jó voltál memoriterből, Herman. Jelentem, amúgy velem semmi új, csak az allergiám támad. Jól légy, te legemberebb ember! Ölel Fridolin

Megjelent az Irodalmi Szemle 2017/5-ös számában.

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.