Kele Fodor Ákos: A szív vége (cigány újmese)

A BOLDOGSÁGFÉREG

Volt egyszer a Héthavasokon és a fekete országon is túl, volt egyszer egy nagy jegenyefa. Ennek a nagy jegenyefának volt kilencvenkilenc ága, azon ült kilencvenkilenc holló; lent a tövében hevert kilencvenkilenc szamár. Aki a mesémet meg nem hallgatja, kilencvenkilenc holló vegye ki a szemit, kilencvenkilenc szamár húzza a belit!

No, ez a jegenyefa egy hatalmas, kapzsi király országának közepén állt. Ebben az országban garázdálkodott a Tűz-király három óriás szolgagyermeke.

Három Masurdáló. Így hívták ezeket az óriásokat, mert mindent és mindenkit megöltek a húsukért. Megették a jószágot s az embert is. Egy éjjelen a három Masurdáló, kezükben óriási fáklyákkal, betörtek a király városába. Útban a palota felé felgyújtották a zsúptetős házakat; benyúltak a templom tornyának ablakán, és leakasztották a harangot; majd feltépték a palota tetejét, és elragadták a király egyszem leányát, s annak szobalányait. Távozóban kifosztották a vincellérházat, kivették onnan a legnagyobb boroshordókat; lerúgták a tehénistálló kapuját, és elhajtották a király marháit. Felterelték őket a hegybe, ahol a barlangjuk volt. Ott a királylányt meg a frajlákat, mint a sonkát1, megkötözték, s fellógatták a kőplafonra, hogy mindennap megfőznek egy lánykát a harangban.

Másnap a király felkötötte kardját, és elindult fel a hegybe, hogy kiszabadítja leányát.

Hát, ahogy a hegy lábához ért, meglátott egy igen szép tölgyfát. Akkoriban még a fák is tudtak járni. No, a király fösvény volt, hiába volt elég tűzifája otthon, a tölgy nagyon megtetszett neki, ezért így szólt hozzá:

– Jer velem, jössz a palotámba, mert nincs tüzelőm! De előbb még dolgom van a hegyben.

És a fa követte. Egyszer aztán, ahogy mentek, nagyon elfáradt a király, ezért így szólt a tölgyhöz:

– Nagy és erős vagy, vigyél tovább!

A tölgy megállt, és a király felmászott egy ágra, s a fa ment tovább. Felértek a hegyhátra, ahol egy nagy legelő volt. A legelő túlvégén, a sziklás hegytetőn volt a Masurdálók barlanglakása. Meglátta a király az elhajtott gulyát, ezért arra vezette a fát:

– Fám már van, sütni való húsom meg nincs, mert ellopták tőlem! Tedd meg, hogy legalább azt a nagy fehér ökröt leütöd, hogy vihessem a palotába!

A fa nem szólt egy szót sem, a csorda közé lépett, és egy vastag ággal úgy fejbevágta az ökröt, hogy az halva rogyott össze. Aztán ágaira emelte a leütött állatot, és ment tovább.

Meglátták a legelő közepén a boroshordókat is. Így szól a király:

– Fám van, húsom is, de borom semmi! Végy egy hordó bort is az ágaidra!

A tölgyfa ismét nem szólott egy szót sem, hanem felvette a hordót, és tovább ment.

Hát, odaértek a barlang szájához, ahol meglátták, hogy rotyog valami hús meg csont a harangban, de a Masurdálók nincsenek sehol. Azt mondja a király:

– Ez volt az országom legszebb harangja, én bizony itt nem hagyom! Makkfa! Öntsd ki belőle a levesételt, s akaszd a harangot is magadra!

A tölgy szótlanul lehúzta a harangot a tűzről, kiöntötte a földre, ami benne volt. Már éppen fel akarta akasztani, amikor morajlani kezdett az ég. Mert a barlang nyílásán keresztül meglátta a Tűz-király, ki fázékony lévén a föld mélyén lakott, hogy szolgálói eledelét prédálja a kapzsi király, és éktelen haragra gerjedt! Felkiáltott akkor az égbe, megszólította egyik fiát, egy villámot, hogy hagyja abba a felhőnek, a Köd-király lányának való udvarlást, és jöjjön, büntesse meg a tolvajokat. Hát a villámfi otthagyta kedvesét, lecsapott az égből, és lesújtotta a tölgyfát. A király és az ütött ökör lepottyant, a hordó elgurult. A tölgyfa pedig megmeredt, gyökere beleüszkösödött a földbe. A Tűz-király, ki eddig a napig a föld alól melengette az erdőket, annyira megharagudott a fák nemzetségére, hogy nem fűtötte többé a fák gyökereit, így azok mind beledermedtek gyökereikkel a földbe. Ettől az időtől fogva a fák nem mozdulhatnak többé helyükről.

Hazarohantak a nagy zengésre a Masurdálók, és örömmel látták, hogy a király ropogósra sült, s azon forrón háromba szakították, s a zokogó királylány meg a frajlák szeme láttára mohón felfalták.

Gyászba húzatta a palota s a város maradékát a királyné, fekete gyászba. Hírül vette ezt a szomszéd császár fia. Elment hát a királynéhoz, s így szólt:

– Jónapot, gyászos királyasszony, azért jöttem, hogy megmenekítsem leányát a Masurdálók fogaitól.

– Jó, hogy eljöttél hozzám – vágta rá a királyné –, mert a lányom csak úgy menekülhet meg, ha nála van az ő keszkenője meg az ő fésűje. Fogd ezeket, tedd a tarisnyádba, és ne vedd őket elő, míg a lányom meg nem találod.

No, a császárfi eltette tarisnyájába a fésűt és a keszkenőt, és elindult az erdőn át a barlangos hegyhát felé. De oly nagy erdő volt ott, hogy csak a közepéig ért, mikor máris ráesteledett.

Feljött az égre a Hold, s ő nézte a csillagos eget. Nagyon fázott, gondolta, legallyaz egy fát, s tüzet rak magának. Előhúzta övéből a szekercéjét, hogy a Hold-fénynél hasít magának egy fából, amikor egyszer csak halk sírást hallott az erdőből. Mintha egy nő sírna. A zokogás egyre közelebbről hallatszott, de csendes volt még akkor is. Már csak egy kőhajításra volt tőle, mikor hirtelen nagy árnyék borult reá, mert valami eltakarta a Holdat! Hát, látja, hogy a fejével a fák fölé magasodó óriási fekete alak közelít felé! „No, elébem jön a Masurdáló, most kell vele megküzdeni!” De alig hogy felemelte szekercéjét, két fa közül elélépett egy földig érő hajú, gyönyörű, nagy meztelen asszony. Keservesen, de csöndesen sírt, és szoptatta a fákat. Amint meglátta a császárfit, megijedt, s fekete hajával takarta el szemérmét.

Visszatette hüvelyébe kardját a császárfi:

– Ki vagy te, gyönyörű, nagy asszony, s miért sírsz?

– Én az Erdő Anyja vagyok, és azért búsulok, mert a Tűz-király nem melengeti többé gyermekeim gyökereit, kik ezért a földbe dermedtek. Ezóta a Szél-király az úr az erdőkben, s örökké hideg van, én is nagyon fázok, mejjem is átfagyott, csak apadó, hideg tejem adhatom gyermekeimnek. Nem tudnak már hozzám jönni, nekem kell éjjeli időben járnom az erdőt, s soha a végére nem jutok, ettől is apad a tejem, így sokuk mindig éhes marad, s én sajnálom őket nagyon!

– Szegény asszony! Épp gyermekeid karjából akartam magamnak meleget adó tüzelőt vágni. De most már nem teszem. Hát, ha nincs, ki segítsen rajtad, segítek én! Van nékem a tarisnyámban egy keszkenőm, azzal emlőd megmelengetem.

Az Erdő Anyja elővette keblét óriás haja mögül, a császárfi meg
felmászott egy fára, s onnan megdörzsölte melleit a királylány keszkenőjével.

Meleg lett a teje mindjárt, s felvidult az Erdő Anyja.

– Köszönöm néked, drága legényecske, ma éjjel több gyermekem tudom tápláló tejemmel megszoptatni! Hálám jeléül mondok én neked egy titkot. Keresd meg a Bagolyanya tojását, és szerencsés leszel minden vállalkozásidban! A Bagolyanya hétévente egy varázslatos tojást tojik, s abban a tojásban a hetedik évre életre kel a boldogságféreg.

Ki azt a tojást birtokolja, szerencse kíséri életében.

Azzal a meztelen asszony elsietett, hogy minél több gyermekét szoptassa meg azon az éjjelen.

A császárfi másnap továbbment az erdőben. Hát, még mindig nem ért keresztül rajta, hogy a hegyi legelőre érjen, ismét ráesteledett. Már majdnem elszunnyadott, amikor morgást, s éktelen káromkodást hallott.

Erős férfihang volt. Hát egyszer csak egy óriási, hosszú ősz hajú és szakállú férfi lépett ki az egyik fából, s eltakarta előle a Hold-fényt.

Nagyon szép arca volt ez óriási férfinak, s ez is ősz bozontjával takarta meztelen testét. „No, ez már csakugyan a Masurdáló lesz!” – gondolta a császárfi, s szekercét ragadott ismét. Látja ekkor, hogy nagyon vakarja üstökét a szép óriásember, azért szitkozódik.

– Hagyd a vakarózást! Megszabadítlak bolháidtól, mert leváglak, Masurdáló!

– Nem vagyok Masurdáló – mondja az őszbozontos nagy férfi –, hanem én vagyok az Erdő Apja, és azért vakarom magam, mert a Szél-király tördeli gyermekeim,
s kócolja ősz hajam! Mióta egyre csak fúj, azóta mindig kócos vagyok, és belémköltözött a tetű. És nem tudom kipusztítani. Hiába kérem gyermekeimet, hogy ágaikkal fésüljék ki belőlem, jön egy újabb Szél, és összeborzolnak az ágak újra!

– No, Erdő Apja! Az Erdő Anyjának már segítettem, segítek neked is! Van egy fésű a tarisnyámba, azzal kifésülheted tetűidet! – azzal odaadta a királylány fésűjét az Erdő Apjának. Ez meg szép simára fésülte magát, hogy számolni lehetett volna hajait a Hold-fényben, s egy tetű sem maradott bennük.

– Mivel háláljam meg neked, legényecske? Látom a sorsokat, életet tudok jósolni, meg tudom mondani, hány év lesz a te életed.

– Légy oly kedves, inkább azt mondd meg nekem, merre találom a Bagolyanya fészkét!

– Hát jó, derék legényecske. Fenn a hegy csúcsán, a széltördelte rengeteg legmagasabb fája egy nagy, odvas jegenyefa. Ott lakik a Bagolyanya. Légy szerencsés! – felelte az Erdő Apja, s azzal elballagott az éjszakába.

Reggel a császárfi felkapaszkodott a hegy csúcsára, s elért az odvas jegenyéhez.

Közellépett, és benézett az odúba. Hát, ott a sötétben egy nagy fogakkal vicsorgó, izzó parázsként világló arcot látott! Majd hanyatt esett ijedtében. Előmászott a lyukból egy bozontos démon; félmeztelen volt, és nemcsak az arca, hanem egész bőre izzott, mint az égő fa.

– Ki vagy te, ki megsérted a fák nyugalmát? – kérdezte villogó fogakkal.

– A szomszéd császárfi, ki a király lányának megmentésére indult. A Bagolyanya tojását keresem.

– Hát te vagy az? Mért nem ezzel kezdted? – mondta az erdődémon – Én vagyok a Buha: a baglyok anyja. És tudd meg, több alakban élek: én vagyok az Erdő

Anyja s az Erdő Apja, kiken önzetlenül segítettél!

Ekkor az izzóarcú Buha egy szempillantás alatt óriásira nőtt; akkorára, mint a jegenyefa, amiben lakott. Bozontos kezével lenyúlt a császárfiért, tenyerén a fa csúcsáig emelte.

– Nézd, itt a fészkem. Hét éve tojtam, benne van már a boldogságféreg. Nyúlj ki érte, s vedd el.

A császárfi kihajolt az erdődémon tenyeréből, s kivette az aranyszálakból rakott fészekből a tojást.

– Köszönöm, Buha – mondta –, már csak azt áruld el, kérlek, merre van a Masurdálók tanyája.

– Ereszkedj le e csúcsról Nap-nyugatnak, s ott találod a hegyháton a legelőt, minek végében ott a barlang.

A császárfi ezt is megköszönte, s elindult. Ahogy ment lefelé a lejtőn, egy kis tisztáson a keresztútnál vándorcigányokkal találkozott. Nagy izgalom volt közöttük, mert épp az Árnyékkirálynő ünnepére készültek, amikor az egyik erős férfi haldokolni kezdett. A varázslóasszony előző éjjel kutyavonyítással álmodott, tehát biztosra vették, hogy halott lesz ma éjszaka a cigányok között. Az asszony már oda is állította a haldokló fejéhez a fehér kutyát, hogy a lelket azonnal a fekete országba kísérhesse. Azt mondta a tudós asszony, hogy a férfi rontás miatt lett ilyen beteg. Meg voltak rémülve a cigányok, s hogy távol tartsák a rossz szellemeket, minél hamarabb meg akarták ülni az ünnepet. Mind a sátrak előtt szorgoskodtak, nagy sietve építették az Árnyékkirálynő vesszőből font figuráját. A császárfit bodaggal kínálták, a földön ülve evett, s a haldokló sátrába pillantott. Senki nem figyelt rá, csak a császárfi látta, ahogy a varázslóasszony a beteg férfi fölött mondott imádságot. Hát, a cigányember egy utolsót sóhajtott, s már majdnem kilehelte utolsó leheletét, mikor lélegzete megakadt. Le se nyelte, ki se fújta. Hát abban a pillanatban zsugorodni kezdett a szép erős férfi, s egy ijesztő, rémséges törpe lett belőle. A szeme kinyílt, de nem volt benne fény. Kiugrott a démon a sátorból, és a keresztút porában elmerült a föld mélyébe. Jajgatott az okos asszony:

– Jaj, legyen velünk a szent isten! Alvilági démon lett belőle, egy Szepirkóvo! Ő a huszonnégyfejű Világ Boszorkányának, minden ördögkígyók szülének, a Balafurkátónak a szolgája! Vigyázz, császárfi! Ez a Szepirkóvo nem is él, nem is hal, és látott téged – a Balafurkáto is mindent tudni fog rólad!

Ekkor leszállt az éj, s a cigányok elkészültek a bábuval, kivitték az Árnyékkirálynőt az erdőbe. Ment velük a császárfi is. Éppen meg akarták gyújtani a figurát, hogy elégessék, amikor kitört a fák közül az egyik Masurdáló, és így kiáltott:

– El akartok égetni egy finom asszonyt? Na, azt már nem! Ide vele!

A cigányok rémülten menekültek vissza sátraikhoz, amikor a Masurdáló elragadta a vesszőbábut; csak a császárfi állt a helyén, s már épp fegyvert ragadott volna, amikor a Masurdáló meglátta és rákiáltott:

– Hé, te legény! Te sem menekülsz előlem! Gyere csak ide! Te fogod hazahozni nekem ezt az asszonyt, azután pedig leváglak és megeszlek!

A császárfi örült, mert nem kellett többé keresnie a Masurdálók lakhelyét, vállára tette a vesszőbábut, és elindult a hegyhát felé az óriással.

Mikor a barlangba értek, a Masurdáló fivérei nem voltak otthon.
Csak a frajlák halk jajgatásai hallatszottak a üreg mélyéről. A Masurdáló megvizsgálta a vesszőbábut, és megállapította, hogy nem emberi lény.
Ekkor rémülten felkiáltott:
– Varázsló vagy! Vesszőbábuvá változtattad ezt az asszonyt! Bocsáss meg nekem, és kíméld meg az életemet, mindenemet neked adom!

– Igen, varázsló vagyok valóban – mondta a császárfi –, és nekem kell adnod az egyik vágni való leányodat! Mutasd őket!

A megjuhászodott Masurdáló a barlang mélyébe vitte, és megmutatta neki a fellógatott lányokat. A császárfi meglátta a királylányt, s azt mondta:

– Az kell nekem!

A Masurdáló leakasztotta. Hanem ekkor betoppantak a Masurdáló fivérei. Ezek nem hitték, hogy a császárfi varázsló, ezért alattomosan marasztalták, hogy csak még maradjon náluk ebédre. Nehogy gyanúba essék, a császárfi elfogadta a meghívást, és azt mondta a csalfa vendéglátó Masurdálóknak, hogy előbb vágjanak tűzrevaló fát. Ezek mind helyeselték, ki is mentek a barlang elé, ahol sorjában hevertek az odahengergetett fatörzsek. A császárfi belecsapta szekercéjét egy vastag, hosszú tönkbe, de minthogy nem tudta kettéhasítani, kérte a Masurdálókat, hogy segítsenek neki, és fogják meg a fa hasadékát, és repesszék szét, ő már akkor könnyen felaprítja a fát. A Masurdálók jól bele is markoltak a hasítékba, de ezzel nagyfejű, kiseszű lényeknek mutatták be magukat! A császárfi ugyanis kirántotta szekercéjét a fából, az óriások keze meg fogva maradt az összezárult hasítékban. Az így megbéklyózott ostoba Masurdálók visítva rúgkapálóztak, kábító leheletet próbáltak a császárfira fújni, de ez ügyesebb volt, s végül homlokon taglózta az egyiket; a másiknak a szívét találta el szekercéjével; harmadiknak a kancsi szemét, hogy ne lássa többé a világot, melynek annyit ártott. Ez utolsó roppantul ordított, segítségért kiabált olyan nyelven, amit a császárfi nem értett. Ha értette volna, tán egy pillanattal hamarabb agyonvágta volna. A Masurdáló hangja lehallatszott a barlangon át az Alvilágba, hol a Világ Boszorkánya, ki rokonságban volt a húsevő óriásokkal, meghallotta segélykiáltását. A Balafurkáto szemvillanás alatt a Tűz-királynál termett, és ennek segítségét kérte.

És íme, egyszerre félelmetes, dörgő zúgás s moraj hallatszott, s előtört a föld belsejéből hét, forró vizet locsoló forrás, s oly tömegben vette körül a hős császárfit, hogy ez csak nagy nehezen tudta elkapni a királylányt, hogy a halál torkából kimenekítse. Mikor elült az ár, a kövek mind sárgás színűek lettek a források körül, mert a Masurdálók kiömlött epéje festette olyanra!

Így fakadtak a herkulesfürdői hét forrás vizei!

Látta a lenti világból a Balafurkáto, miként pusztultak el unokaöccsei, a Masurdálók, s hogy a varázserejével küldött ár hasztalan volt, ezért bosszúra szomjazott. Magához hívta újszülött szolgáját, a Szepirkóvót, s megparancsolta neki, keresse a Masurdálók gyilkosát, szerezze vissza a királylányt, s hozza elébe.

– Ismerem én azt – mondta a rémséges törpe –, tudom, hol csípem meg! – s azzal eltűnt.

No, a felvilágban a császárfi s karjában a gyönge királylány forró vizektől ázottan menekültek a szomszéd hegyen visszafelé, s már igen kimerültek, mikor egyszer csak az erdei keresztúthoz értek. Nem voltak már ott a cigányok, rémületükben sietve összeszedték sátorfáikat, és tovább álltak. Ahogy a császárfi és a királylány a keresztúton haladnának át, egyszer csak beomlott előttük a föld, s előmászott a törpe démon! A Szepirkóvo. A császárfi ijedtében hanyatt esett, s felállni már nem maradt ereje. Odalépett ez a se élő, se holt rémség, s ahogy volt, kitépte a királylány lelkét az ő testéből! Mielőtt a császárfi egyet is mozdulhatott volna, a Szepirkóvo elmerült a lány lelkével a földbe!

A császárfi ott maradt a keresztúton a lány üres testével.
No, a gonosz Szepirkóvo lerángatta a királylány lelkét a sötét Alvilágba.

Elcibálta a Fekete Tanyára, hol a huszonnégy fejű Világ Boszorkánya, a Balafurkáto élt. Odavetette neki. Az csak egy fejével fordult felé, mert huszonhárommal emberhúst evett, s azt mondja neki:

– Szolgálóm lettél, holnaptól azt kell enned, amit én is eszek, mert ha nem, elvágom a nyakadat!

A lány lelkét megláncolta, bezárta egy szobába éjszakára.

Reggel felkél a Balafurkáto, lemegy a pincébe, és hoz egy emberfejet neki:
– Látod ezt az emberfejet?

– Igen.

– Ebből csinálsz egy levest. A húsát megeszed te, a csontot meghagyod nekem.

Megértetted?

– Igenis, megértettem.

Gondolja magában a lány: „Én biza tudok levet főzni rá. De elhasítom a szoknyámat, arra a húst reákötöm, s hasam elé lógatom.”

A Balafurkáto elment. Ő betette a fejet a fazékba, főzött rá levet. Meg kellett volna egye a húsát! Leszedte egy kanállal, kitépett egy hosszú rongyot a szoknyájából, a húst ráköti, s a hasához rejti.

Jön haza a huszonnégyfejű Balafurkáto tizenkét órakor ebédelni.

– Na, kedves frajlám! Megvan az étel?

– Itt van.

– Na – azt mondja –, te megetted a húsát?

– Én bizony megettem.

– Nem hiszem, hazudsz. Mindjárt megkérdem én. – Azt mondja –: Fülek, ajkak, szemek, hús, hol vagytok?

– Itt vagyunk a meleg hasnál.

– Na – azt mondja –, végre megtaláltam a frajlámat. Mától fogva nem kell ilyesmit egyél, én azt eszem, amit akarok, és te is azt eszel, amit akarsz. De azt kell tenned, amit mondok! A te dolgod az lesz, hogy éjszakánként kifésülöd mind a huszonnégy fejem hajából a kócokat!

Úgy is lett, szegény királylány minden fekete éjszaka sírva fésülte a Balafurkáto huszonnégy fejének fekete kócait.

Közben a felső világságon egyre csak búsult a császárfi. Nem tudta, mit tegyen. Elrejtette a leány testét egy mogyoróbokorba, s szalad fel a hegy csúcsára, a legmagasabb jegenyéhez.

Már messziről kiáltotta:

– Nagyságos bölcs bagolyanya, kegyes Buha! Még egyszer segíts énrajtam!

– Előlépett odvából a parázsbőrű Buha, s így szólt:

– No, császárfi, te kétszer segítettél rajtam, segítek hát én is kétszer. A gonosz törpedémon az Alvilágban lakik, mert ő a huszonnégyfejű Világ Boszorkányának, a Balafurkátónak a szolgája.

Elvitte szerelmedet a démonbanyához, s most az tartja rabságban. Jöjj velem, megmutatom, hol juthatsz le az Alvilágba!

Óriássá nőtt a Buha megint, s felvitte tenyerén a császárfit a hegyhátra a barlanghoz. Így szólt:

– A barlang mélyén van egy erdő. Az erdő közepén van egy éktelen nagy fekete lyuk. Ott juthatsz le az Alvilágba. Drága császárfi, ezidáig volt, ami volt, de odalent én már nem segíthetek rajtad! Ezen a nyíláson egyedül kell leereszkedned, és ott neked kell előszedned az összes tudományodat!

A császárfi a földalatti erdőben font egy nagy kötelet. Amikor meglett a kötél, odakötötte egy nagy jegenyefához, s leereszkedett az Alvilágba. Ott nézte, hogy milyen sötét van, csak
a hollók szeme világított, más világosság nem volt. Ahogy ment az Alvilágban, egyszer csak egy nagy nyerítést hallott. „Istenem, itt is vannak lovak?” Nem messze ment, s talált egy kilenclábú fekete kancát, megkötve egy nagy vasfához. Mert ott a jegenyefák már vasból voltak. Azokon ültek a hollók.

Odament a vergődő kancához, s elkötötte. Megszólal erre a ló:

– Köszönöm, hogy eloldoztál, kilencvenkilenc éve kötött ki ide a Világ Boszorkánya, az Alvilág úrnője, a Balafurkáto! De mostan már a te társad leszek. Tudom azt is, mi járatban
vagy. De merre menjünk?

– A Szepirkóvo ragadta el a kedvesem, őt kell megtalálnom!

– Tudom, merre van! Hogy vigyelek? Mint a szél, vagy mint a gondolat?

– Ne vigyél úgy, mint a szél, mert minden fába beleütközünk, vigyél úgy, mint a gondolat – mondta a császárfi.

Hát úgy mentek. Az út a végtelen feketeségben mégis kilenc napig tartott. Egyszer csak megáll a kanca, s azt mondja:

– Itt az Alvilágban is van egy keresztút. Itt lakik a Szepirkóvo. Hallgass ide! Engem a Szepirkóvo nem láthat meg, ne tudja, hogy eloldoztál a vasfától, mert akkor nem tudod meg, merre kell mennünk! Egyedül kell a démontörpét legyőznöd. Rúgjál seggbe, s lesz belőlem egy csont. S tégy a tarisnyádba. Ha újra kellek, vedd elő, s csapd a földhöz.

A császárfi úgy tett; seggbe rúgta, a csontot a sáncba tette, s leült a keresztútra. Várt.

Hát, nem kellett sokáig várnia, mert előtűnt a Szepirkóvo.

– Tudom, miért jöttél, császárfi, de én itt át nem engedlek! Megeszlek inkább!

– Nagyságos Szepirkóvo! – szólt a császárfi – Hatalmadnál okosságod nagyobb csak.

De vajon az enyémnél nagyobb-e? Csináljunk szerződést!

– Mire?

– Talányt adsz fel nekem. Ha kitalálom, megmondod, merre kell mennem, és átengedsz.

– S ha nem találod?

– Megehetsz, ahogy mondtad.

No, megcsinálták a szerződést. Így szól a Szepirkóvo:

– Ha öledbe veszed,
mint kicsiny ebet, 
hangosan ugat,
ha földre teszed,
elhallgat. – Mi ez?

Nem sokat gondolkodott a császárfi:

– Ez a lánc! És most mondd meg, előre, jobbra vagy balra?

– Nem mondom meg! – kiáltott a törpe, ugrott, hogy belesüllyed a keresztútba, s átmegy a felső világságba. De a császárfi elkapta üstökét:

– Ha most meg nem mondod, félbeváglak, nem járkálsz többé ki s be a világok között!

Megrémült a Szepirkóvo, s így sivalkodott:

– Egyenesen kell menned, az Ördögkígyó erdején keresztül! Most pedig eressz el!

De a császárfi nem eresztette, hanem szekercéjével félbecsapta a Szepirkóvót.

Feje s kezei az Alvilágban voltak, lábai a felső világban szaladgáltak.

Éktelenül szitkozódott a törpe, de a császárfi nem törődött semmivel, elővette tarisnyájából a csontot, földhöz csapta, s ez visszaváltozott a kilenclábú kancává.

– No, most már az Ördögkígyó erdejéhez vigyél! Mint a gondolat!

Vágtattak három nap, három éjszaka, s mikor az Ördögkígyó erdejéhez értek, azt mondja a kanca:

– Hallgass ide! A Szepirkóvóval egyedül boldogultál. De már a Balafurkáto gyermeke, az Ördögkígyó nagy hatalommal bír! Hajítsd el szekercédet, mert azzal itt nem mész semmire. Nyúlj be a fülembe, vedd ki belőle az én rozsdás kardomat, az majd segít neked.

A sárkányállat megérezte a császárfi szagát, és elő is tekergőzött nyomban földalatti üregéből, s szaladt. De úgy, mint a villámlás. S futtában mindjárt helyet csinált magának a vaserdőn keresztül. Akkora helyet, hogy öt szekér is elfért volna egymás mellett. Mert ennek a vasfa, akármilyen vastag s magas, csak annyi volt, mint egy toll. Amikor az erdő széléhez közeledett, egy fekete vadkecske, egy cáp, keresztbeszaladt előtte. Az Ördögkígyó bekapta, de nem tudta lenyelni, fulladozott tőle. A cáp teste meg feje benn volt a szájában, de a szarvai kint voltak. Hej, milyen bajba esett az úrigyík!

Majdnem megfulladt! Ordított, hogy csengett belé az erdő. A vadkecske meg úgy sírt, úgy mekegett, hogy majdnem szétrobbant a szájában.

A császárfi meghallotta ezt, odament, hogy jobban lássa, tán kecskét nyúznak itt?

Vagy akasztják? Csak az kiabálhat így.

Mikor meglátta őt a cáp, odakiáltott:

– Na, állj te fiú! Ha segítettél valakinek az életedben, most segíts rajtam! Gyere, üsd agyon a sárkányt a kardoddal, mert boldoggá teszlek, amíg élsz.

Gondolja magában a császárfi: „Mit adhat nekem egy kecske? Egy gidát? Kettőt?

Adhat nekem boldogságot?

Akkor rászólott az Ördögkígyó is:

– No, állj meg császárfi! Háborgatod anyám erdeit, megölted szolgáját is, a Szepirkóvót!

De én megbocsátok neked, s ráadásul annyi pénzt adok, hogy te leszel a leggazdagabb császárok császára a világon! Gyere, s csapd le a cáp szarvát, hogy le tudjam nyelni! Mert én már fulladok. Halok meg!

No, a császárfi ezen elgondolkodott, s lecsapta a fekete cáp egyik szarvát, és így szólt:

– Nem kell nekem a kincsed, hanem azt mondd meg, merre lakik anyád, a Balafurkáto!

Akkor levágom a kecske másik szarvát is.
– Elébb le kell vágnod a szarvát, mert mindjárt megfulladok, s már nem tudom elmondani, merre menj.

No, a császárfi ekkor lecsapta a fekete vadkecske másik szarvát is. Az Ördögkígyó pedig lenyelte a mekegő cápot. Akkorát ugrott akkor az Ördögkígyó, hogy a feje a föld alatti égig ért.

Mikor visszahullott, a császárfi fölé magasodott, s nyújtogatta fullánkját a fiú arca felé, úgy mondta:
– A Vashavason túl van a Fekete Tanya, ott lakik az én anyám.

A császárfi arra gondolt, ha nem is csípi meg, hát összenyálazza mérges nyállal az orcáját. Hátrébb lépett, s gyorsan leütötte kardjával a gyík fejét, a testét meg felaprította. Rá is szálltak rögvest az ördög húsára a föld alatti hollók. Felvette a kanca csontját, a földhöz csapta, s az rögvest visszaváltozott a kilenclábú kancává. Azt mondja a kanca:

– No, császárfi, megölted az úrigyíkot, most már a Balafurkátóhoz kell elmenni.
No, de merre?

A császárfi elmondta. Vágtáztak, mint a gondolat. Átvágtak a nagy Vashavason, de abban a fenyők levelei mind hosszú vasszegek voltak. Össze is szúrták volna őket, ha a császárfi nem vág utat maguknak a kanca rozsdás kardjával.

Mikor a Fekete Tanyához értek, azt mondja a kanca:
– Hallgass ide! A Szepirkóvóval és az Ördögkígyóval egyedül boldogultál.

De már a Balafurkáto nagy hatalommal bír! Hogy a segítségedre legyek, nyúlj be a számba, vedd ki a szívemet, s nyeld le. Avval is erősebb leszel, és legyőzöd a Balafurkátót.

Úgy is tett: benyúlt a császárfi a ló szájába, kivette a szívit, s lenyelte. A ló mindjárt összeesett, s úgy eltűnt, mintha nem is lett volna soha.

Belopózott a császárfi a Fekete Tanyára, mely rászolgált a nevére: ott minden fekete volt valóban. Megtalálta a Balafurkáto házát, s szerencséjére a huszonnégyfejű ördögkígyószüle épp nem volt otthon. Lement hát a pincébe, s megtalálta ott a királylányt.

– Kedves királylány, a szomszéd császárfi vagyok, ki meg fog menteni. Édes királyanyádtól jövök, ezeket küldi neked, nézd! – s azzal megmutatta neki a fésűt és a keszkenőt.

– Jaj, szerelmes megmentőm, esteledik, jön már haza a Balafurkáto – mondta a lány –, s nekem ki kell fésülnöm mind a huszonnégy haját! Rejtőzz el. Mikor először intek neked, add a kezembe a fésűt. Mikor másodszor intek, add ide a kendőt, ölelj át, és vágd el a láncaimat.

Ahogy ezt kimondta, berontott a pincébe a Balafurkáto.
– Beállt az éjszaka. Fésülj meg! – s azzal hátat fordított neki a banya.

A leány meg csendben fésülni kezdte. Intett a fiúnak. Az előjött, s kezébe adta saját fésűjét, s a banya fésűje helyett azt tette a hajába. De micsoda fésű volt az! Magától járt. Másodszor is intett a királylány, a császárfi odaadta a keszkenőt, s átölelte. A királylány fejükre tette a keszkenőjét, s minő csoda!, láthatatlanná váltak! A császárfi rácsapott kardjával a láncra. De az túl erős volt. Megdobbant mellében ekkor a kilenclábú kanca szíve, odasújtott másodszor is, s akkor már elszaggatta a láncot. Futásnak eredtek.

Felhorkant a hangra a Világ Boszorkánya:

– Mi cseng, frajla!

Megszólal erre a fésű:

– Vashajadban elkopott az acélfésű, azt élezem!

– No, jó.

Ahogy futott a császárfi meg a királylány, az Ördögkígyó teteme mellett haladtak el. A hollók éktelenül károgni kezdtek, és zörgették a sárkányállat csontjait.

– Mi csörög, frajla? – kérdezte a Balafurkáto.

Szól a fésű:

– Fiad, a sárkányállat élezi fönt fogait a vasfákkal.

– No, jó.

Az Alvilági keresztúthoz érve, meglátta őket a félbecsapott Szepirkóvo, s éktelen sivalkodásba kezdett.

– Mi nyikorog, frajla?

– Ki-be jár szolgád, a Szepirkóvo, a világok között, s az ajtó nyikorog.

– No, jó.

Hát, ahogy a szerelmesek az Alvilág bejáratához közeledtek, nagy huzat jött be azon a nagy lyukon.

– Mi ez az emberszag, frajla? – kérdi a Balafurkáto.

– Egyik ördögkígyó-gyermeked hozott húst, de még nyersen maradt, nem főztem rá levet.

– De én nem mondtam, hogy főzzél nekem! – s egy fejével hátranézett.

Látta ekkor, hogy nem áll mögötte a lány lelke, csak a láncok hevernek a földön. Kiröppent házából, fel a Fekete Tanya fölé, s minden égtáj felé szertenézett huszonnégy fejével. De ugyan nézhetett, mert a császárfi és a királylány lelke láthatatlanul másztak már felfelé a világságba vezető lyukba lógatott kötélen!

Felmásztak a barlangbéli erdőig, hol már nem kaphatta meg őket a banya; ki a barlangból, át a legelőn s be az erdőbe. Az erdőben a keresztútnál a királylány lelke visszabújt testébe, és meg sem álltak a palotáig.

Mikor a palotába értek, királylány, királyasszony s új veje mind összecsókolták egymást. A császárfi kinyitotta tarisnyáját, hogy kivegye a Buha tojását. De az már fel volt törve, ki volt kelve belőle a boldogságféreg. Magához vette a hernyócskát, attól a naptól mindig magánál tartotta, s szerencsés volt minden dolgában.

Legyetek nála szerencsésebbek!

—

1 Meséim olyan valós Kárpát-medencei – ám főképp erdélyi sátoros cigányoktól a XIX. század második felében gyűjtött – cigány mitológiai elemekből, hiedelmekből és balladákból épülnek fel, melyeket a cigányság a maga mesélési kultúrájában később nem örökített tovább, így nem őrzött meg.