Petres Csizmadia Gabriella: „A kétnyelvűség komplikációi”

„Kráčajúca v zdvojenom svete – jeden napísaný a druhý žitý? Splývajú čiastočne sa prekrývajú idú paralelne vedľa seba a vylučujú sa?”3 [Kettős világban barangolni – az egyik a megírt, a másik a megélt élet? Részlegesen összefüggnek, keresztezik egymást, párhuzamosan haladnak egymás mellett, kizárják egymást?] Ez a kettős világ, a megélt és leírt élet összeegyeztethetetlensége Mila Haugová Zrkadlo dovnútra (Belső tükör) című autobiográfiájának egyik legdominánsabb problematikája, amely rekurzív módon szövi át, hálózza be, határozza meg az önéletírás folyamatát és magát az élettörténetet. Az önéletírás e leküzdhetetlennek tűnő bipolaritása, a személyiség és annak megfogalmazhatatlanságának, megírásának nehézsége metaforikusan reflektál az önéletíró személyes sorsának összetettségére, a közép-európai többkultúrájúságból és többnyelvűségből fakadó határpozíció komplexitására, az inter- és transzkulturalitás jelenségére.4 A kortárs szlovák költészet meghatározó alkotójaként számon tartott Mila Haugová ugyanis egyszerre több térhez, nyelvhez és kultúrához kötődik, ami nemcsak a személyes identitását, hanem az írásművészetét is alapvetően meghatározza és befolyásolja. A napjainkban 75 éves költőnő Labay Emília Viktória névvel Budapesten született, Mila Srnková néven Csehszlovákiában kezdett publikálni, majd Mila Haugováként szlovák, magyar, angol és német nyelven alkotó költő-fordítóként vált ismertté – nemcsak Szlovákiában, hanem Ausztriában, Angliában, Németországban és Amerikában is.5 A különböző terek, társadalmi-kulturális környezetek és nyelvek megismerése, belakása, az íráson keresztüli kisajátítása arra ösztönözte az önéletírót, hogy problematizáltan artikulálja személyes identitását, és identitáskonstrukciója során kiemelt pozícióhoz juttassa a többkultúrájúság tényezőjét, valamint a nemzeti és kulturális hovatartozás kérdését tágabb kontextusban, a nemzeti paradigma keretein túl, különböző kulturális és társadalmi folyamatok egyvelegén keresztül szemlélje.6 A tanulmányom címében idézett „kétnyelvűség komplikációi” megfogalmazás a Haugová élettörténetét meghatározó alapvető kétarcúság, kétféleség problematikáját veti fel, amit az önéletíró szó szerinti jelentésben és szélesebb kontextusba helyezve is értelmez: felveti a hétköznapi és irodalmi nyelv, a közép-európai és nyugati világ, a valóság és fénykép énábrázolásának kétféle „nyelvhasználatát” és ezek összeegyeztethetőségének kérdését. A határátlépés mozzanatát tehát nemcsak geopolitikai tettként, hanem élet és írás közti határ átlépéseként is értelmezi.7 Mindez túlmutat a szlovák és magyar családi háttér kettősségéből fakadó kétnyelvűségen, és az élettörténet kétféle/többféle felfogására helyezi a hangsúlyt. Írásomban a felvetett problematikák közül a szó szerinti és tágan értelmezett többnyelvűséget vizsgálom meg az önéletírás szövegének kontextusában.

A szülők nyelvii dentitásának, nyelvhasználatának kérdései

Mila Haugová magyar nemzetiségű édesanya és szlovák édesapa gyermekeként látott napvilágot 1942-ben. A kétnyelvű környezet és kétféle nyelvhasználat nehézségei nemcsak az önéletíró, hanem már a ki-be települő szülők élettörténetében is központi szerephez jutnak, és az elsőgenerációs migránsok asszimilációs kérdéseit – az alárendeltségi viszonyok nyelvi, ideológiai és kulturális jelenségeit8 – vetik fel. Mindkét szülő a határmódosításoknak köszönhetően, politikai okokból lép ki az otthonos nyelvi közegéből, idegen kulturális közegbe történő beilleszkedésüket azonban eltérő tényezők nehezítik, mivel különböző nyelvi háttérrel rendelkeznek.

Az édesapa az első bécsi döntés következtében lett csehszlovák állampolgárból magyar állampolgárrá, vagyis úgy vált egy másik ország lakójává, hogy saját lakhelyét nem változtatta meg. A belfölddé vált külföld, a külfölddé vált belföld problematikáját az önéletíró reflektáltan problematizálja, amikor egyszerre működteti a jelenben és elbeszélt múltban érvényes földrajzi területek elhelyezését: „Územie, kde ležalo Vráble, stalo sa Maďarskom, otec sa vrátil na Slovensko, teda vlastne do Maďarska.”9 [Az a vidék, ahol Verebély elterült, Magyarország részévé vált, apa visszatért Szlovákiába, vagyis tulajdonképpen Magyarországra.] Az önéletíró a határmódosítás eseményét az apa egész életére kiható traumaként értelmezi („Po Mníchove a násilnom rozbití republiky, čo otec celý život pociťoval ako traumu…”10) [A müncheni egyezmény, az ország erőszakos szétverése után, amit az édesapám egész életén át tartó traumaként élt meg…], amely a haza, otthon fogalmát az idegenségérzet jelentésrétegeivel itatja át. Az új országban, munkája révén, az édesapa kilép a saját nyelvi-kulturális közegéből, és Miskolcra, vagyis egynyelvű magyar nyelvi-kulturális közegbe települ. A férfi betagozódását az önéletíró mégis zökkenőmentesnek minősíti, mivel a kétnyelvű Verebélyről származó édesapa beszélt magyarul is, vagyis nem kellett nyelvi nehézségekkel megküzdenie: „samozrejme, ako ľudia vo Vrábľoch, aj po maďarsky vedel.”11 [A többi verebélyihez hasonlóan természetesen beszélt magyarul is.]

A kétnyelvű édesapával szemben az édesanya egynyelvű közegből származik, aki szintén a politikai döntések, határmódosítások következtében kerül idegen államba – a háború után ugyanis a férfi szülővárosába, Verebélyre költöznek, ami ismét Csehszlovákia területéhez tartozik. A család Csehszlovákiába költözésével az anya veszi át a betelepülő szerepét, azonban ő teljesen idegen nyelvi közegbe érkezik, egyáltalán nem beszéli a többségi nyelvet (a házaspár egymás között magyarul beszél, vagyis a családon belüli domináns nyelv addig a magyar volt). Az önéletírás egyik kulcsfigurájaként szereplő édesanya beilleszkedési folyamatáról azonban kevés információhoz jutunk, csupán néhány, a szövegben szétszórtan található megjegyzésen, anekdotán keresztül kapunk képet az asszony asszimilálódási igyekezetéről. Az apa határmódosításból fakadó traumatizáltságának kidomborításával szemben figyelemfelkeltő az édesanya emigrációjához fűződő érzelemleírások hiánya, illetve a két eltérő módon traumatizált szülő leszármazottainál gyakran megjelenő kulturális trauma kialakulásának elmaradása. Az önéletíró nem szentel figyelmet a kisebbségi nyelvet használó, kollektív bűnösség bélyegét hordozó anya nyelvváltással járó nehézségeire, közvetlenül csupán egyetlen negatív élményt jegyez fel: az apa távollétében a lányával magyarul beszélő anyát rendszeresen megalázta és helyreutasította a szomszéd („Maďari za Dunaj!”12 [Magyarok a Duna mögé!]), aki a többségi nyelv és kultúra hordozójaként alárendelt pozícióba helyezte őt, és ellenséges betolakodót látott benne, amire az anya sírással, hallgatással és a férj előli elhallgatással reagált. A többi kommentár pozitív folyamatként ábrázolja az anya asszimilálódási szándékát: többször megjegyzi, mennyire igyekezett az édesanya a többségi nyelvet elsajátítani, szlovák könyveket és újságot olvasott, a férje és a lánya segítségével mindent elkövetett, hogy megtanuljon szlovákul.

Az önéletíró másodgenerációs betelepülőként saját nyelvi-kulturális környezeteként, otthonos térségeként Szlovákiát azonosítja, így a szlovák nemzetiségű, majd magyar nyelvi-kulturális közegbe települő édesapa és a magyar nemzetiségű, majd szlovák nyelvi-kulturális térbe migráló édesanya asszimilálódási körülményeit is a helyi szlovák lakosokéhoz hasonló perspektívából írja le. Az önéletíró csupán mellékes információként jegyzi meg, hogy az intézményszerű nyelvtanulást nélkülöző édesanya bizonytalan nyelvhasználóként csupán folyamatos megerősítés, ellenőrző jóváhagyás mellett mer szlovákul megnyilatkozni, és nem érzi otthonosan magát az idegen nyelvű környezetben – a többségi nyelv korlátolt birtoklásáról mint behozhatatlan hátrányról tanúskodik az az eset, amikor például elárusítóként egy szlovák nyelvű feliratban helyesírási hibát vét, és egy vevő arrogáns módon a fejére olvassa a hiányos tudását.13 Az anya nyelvi szorongásának ellentmondanak azok a bejegyzések, amelyek a család lakóhelye természetes kétnyelvűségét, a szlovák–magyar együttélés zökkenőmentességét hangsúlyozzák – elsősorban az önéletíró személyes meggyőződéséről tanúskodva. A szlovák és magyar könyveket tartalmazó könyvtár bemutatását követően például zárójelben megjegyzi: „maďarsko-slovenské spory v podstate neexistovali, pohybovali sme sa v rovinách a priestoroch týchto dvoch takých rozličných jazykov viac-menej suverénne, niekto len čisto slovensky, niekto ako ja maďarsko-slovensky a niekto viac maďarsky a menej slovensky, samozrejme, existovali starí ľudia, ktorí asi len maďarsky.”14 [Lényegében nem léteztek szlovák–magyar ellentétek, a két nyelv között sajátos módon mozogtunk, néhányan csak szlovákul, mások, mint én is, magyarul és szlovákul, megint mások inkább magyarul, kevésbé szlovákul, és természetesen voltak olyan idős emberek, akik talán csak magyarul beszéltek.]

Az önéletíró kétnyelvűségéhez kapcsolódó attitűdjei

Az önéletíró visszatérő motívumként tematizálja a kétnyelvűség kérdéskörét – nemcsak a családon belüli, intim szférában, hanem a közszférán belül is.

A kétnyelvűséghez kapcsolódó eltérő attitűdöket érzékenyen ábrázolva ellentmondásos kommentárokat fűz a kétnyelvűség természetéhez, amely időnként feszültséget is generál a kétnyelvűségről alkotott filozófiája, a kétnyelvűséggel kapcsolatos személyes meggyőződése és gyakorlati tapasztalatai között. Számos alkalommal problémamentes és természetes jelenségként írja le a kétnyelvűséget, sőt a személyiséget gazdagító, az identitáskonstrukcióra pozitív hatással bíró jelenségként értelmezi, és a nyelvválasztás problematikáját a többnyelvűség, többkultúrájúság komplexitásával, magasabb pozíciójával szemben csupán másodlagos, lényegtelen kérdésnek minősíti. A gyerekkori irodalmi hatások ismertetésekor például kitér az édesanyjától hallott magyar versek fontosságára, ahol a költészet univerzális nyelvhasználatát a nemzetiségi nyelvhasználat fölé emeli: „Moja mama veľmi rada čítala a vedela naspamäť nekonečné množstvo básní, samozrejme, po maďarsky, ale záleží na tom? Poézia je rytmus, melódia…, dobrá poézia je akoby vesmírne príbuzná, nech je napísaná v akomkoľvek jazyku—”15 [Édesanyám nagyon szeretett olvasni, számos verset tudott fejből, természetesen magyarul – de számít ez valamit? A költészet ritmus, dallam…, a jó költészetet mintegy univerzumi rokonság fűzi egymáshoz, bármilyen nyelven íródjon is—] Más helyeken viszont az egzisztenciáját alapvető meghatározó tényezőként értelmezi saját kétnyelvűségét, illetve kétnyelvűsége kiegyensúlyozatlanságát: édesanyjával magyarul, édesapjával szlovákul kommunikált, azonban dominánsan szlovák nyelvi-kulturális közegben szocializálódott, szlovák nyelvű iskolákba járt, így a közszférában is használt, elsődleges nyelvévé az apja nyelve vált, az anyanyelve pedig visszaszorult az intim szféra területére. A magyar nyelv használatának háttérbe szorítását a „kétnyelvűség komplikációjaként” éli meg, és hibrid etnikai identitásként vagy akár poliglott identitásként16 tekintve önmagára idegen jelenségnek tartja, hogy nem az anyanyelvén, hanem az apja nyelvén kezdett el írni. Felveti a kérdést: „Ktorý jazyk je môj? Ten, ktorým píšem? Ten, ktorým rozprávam? Ešte je tu ďalšia komplikácia dvojjazyčnosti: píšem v jazyku otca, nie v materinskom.”17 [Melyik nyelv az enyém? Az, amelyiken írok? Vagy amelyiken beszélek? És itt jön a kétnyelvűség következő komplikációja: nem az anyanyelvemen, hanem az apám nyelvén írok.] Az „apanyelv” választása nem csupán a szlovák nyelv és kultúra melletti döntést foglalja magába, hanem az édesapa képviselte eszmevilág továbbhordozását is – az ellenállás, egyéni útkeresés természetét, vagyis az apa szellemi-kulturális nyelvválasztásával való azonosulást is. Ugyanakkor – a többnyelvű szerzőkre jellemzően – az „apanyelv” választása, használata mellett az önéletíró írásművészetét a másik nyelv perspektívája és kulturális sajátosságai is átjárják.18 Amikor rekurzív módon utoljára visszatér a saját kétnyelvűsége újra-megfogalmazására és újra-értelmezésére (maga az önéletíró használja ezeket a kötőjeles írásmóddal ellátott fogalmakat), már a nemzetnyelv kérdésétől teljesen leválasztva, a személyes identitást meghatározó hétköznapi és irodalmi beszédmód kettősségére tágítja a problematikát: „Trápim sa v dvoch jazykoch?”19 [Két nyelvben szenvedek?] Az önéletíró a költészetet egy másik, az információorientált köznapi kommunikáción túli, pontosabb nyelvként kezeli, amiről az is tanúskodik, hogy az asszociatív módon felidézett anekdotikus emlékeket folyamatosan lírai betétek szakítják meg, kontextualizálják és értelmezik felül. A hétköznapi és lírai nyelvhasználat nyomasztó kettősségét egy verssel is kommentálja: „Dvojústie. Bezhlásková reč. Chceš uzavrieť/ čo by malo ostať otvorené. Blúdia nami neznáme jazyky./ Priliehajúce úzko k okrajom unikajúcich lúčov./ Bože, ako žiaria. Zvieratá schúlené v nás chránia/ posledné teplo.”20 [Kétszájúság. Hang nélküli beszéd. Be akarod zárni azt,/ aminek nyitva kéne maradnia. Ismeretlen nyelvek tévelyegnek velünk./ Az elillanó sugarak széleivel összeérve./ Istenem, hogy fénylenek. A bennünk bújó állatok megvédik/ a megmaradt melegséget.]

Idegen nyelvű szöveghelyek az önéletírásban

A többféle szövegtípust – verseket, leveleket, naplórészleteket – integráló önéletírás sajátosságaként figyelhető meg, hogy műfajkontaminációs törekvései mellett kétnyelvű és idegen nyelvű szövegbetéteket is tartalmaz. Ezek szlovák szövegbe ékelt magyar, német és angol nyelvű nevek, szavak, mondatfoszlányok, címek, idézetek formájában szerepelnek (egy félresikerültnek minősített, eredetileg is angol nyelven írt saját verset szintén közöl, aminek nincs szlovák megfelelője a kötetben). Jelen írásomban csak az egynyelvű magyar és kétnyelvű magyar-szlovák szöveghelyeket vizsgálom meg. Ezeken jól megfigyelhető a magyar passzív nyelvként való birtoklása, az intézményszerű nyelvtanulás hiányából fakadó, standard nyelvhez mért pontatlan mondatszerkesztés, az élőbeszédszerűség, illetve a szlovák nyelv mintájára történő szövegszerkezeti sajátosságok, tükörfordítások és tükörszerkesztések alkalmazása.

Legszembetűnőbben a helyesírási hibákon keresztül figyelhető meg mindez, elsősorban a magyar diakritikus jelek hiányában vagy pontatlan használatában, a hosszú magánhangzók rövidülésén keresztül: pl. az ő-t, ű-t tartalmazó kifejezések rövid ö-ként, ü-ként jelennek meg – „miert nem haltam meg én”21, Ujpest22, Gödöllö23. Ezek a rövidülések egyrészt arról tanúskodnak, hogy a szlovákdomináns beszélő a magyar szövegeket a kiejtés elve alapján, hallás után jegyzi le, másrészt az idegen nyelven történő írás tevékenységének melléktermékeként értelmezhetők, és (metaforikus értelemben) a billentyűzet nyelvváltásának ellenállását, a beékelt szakasz gép által is ellenőrizhetetlen idegenségét fejezik ki.

A szlovák-magyar hibrid szövegrészletekben a helyesírási szabályok nem-ismeretét és az élőbeszédszerűség hatását fejezik ki az interpunkciós jelek elhagyásai vagy pontatlan alkalmazásai is (pl. „Vy ste kto, moja mama? (Maga ki, az anyukám?) Moja sestra? Testvérem?”24). A betoldott szövegek elidegenítő hatását nemcsak a helyesírási vétségek, hanem a szlovák nyelvi környezetben felbukkanó, magyar helyesírással és magyar formában közölt személynevek is eredményezik, pl. strýko Karcsi25 [Karcsi nagybácsi]. Külön figyelmet érdemel, amikor hibrid módon, akár egy szakaszon/mondaton belül hol szlovák, hol magyar névhasználati formával utal az önéletíró ugyanarra a személyre vagy ugyanabból a közegből származó személyekre, és egy sajátos, a két nyelv határán kirajzolódó, interkulturális „név-térképet”26 rajzol meg. Ez a névképzési eljárás egyszerre jelzi a szlovák és a magyar kultúrába való beavatottságát, a két nyelvi- kulturális közegben történő bennfentességét, és felcserélhetőként kívánja felmutatni a saját és idegen toposzát: Strýko Karol (Karcsi) hral skvele na husliach a vedel ladiť klavíry.”27 [Karol (Karcsi) nagybátyám nagyszerűen hegedült]

A többnyelvű betétek sorába illeszthetők a magyar nyelvi beszélők kétnyelvű idézései, melyek bár eredetileg magyar nyelven hangzottak el, a szlovák nyelvű visszaemlékezésben a szlovák idézés tükörfordításaként szerepelnek magyarul; ilyen pl. az anyai nagyanya magyarul idézett siratója, amiben szóhasználat és szórend szempontjából a szlovák szövegszerkesztés logikája, illetve a diakritikus jelek elhagyása figyelhető meg: „Te, Isten, miért csináltad ezt, engedted meg, miert nem haltam meg én”28. Az önéletíró azonban nemcsak a családtagjaitól idéz szabadon, hanem az irodalmi ízlését meghatározó, gyermekkorában hallott magyar versekre is visszatér – igaz, pontatlanul, az emlékezési folyamatok megterhelő homályára hagyatkozva, a szöveghűség elvével rugalmasan bánva hivatkozik. Ez jól megfigyelhető pl. Ady Endre Egyedül a tengerrel vagy József Attila Ne légy szeles… című verse pontatlan helyesírású szóösszetételeket tartalmazó, felesleges kötőszavakkal bővített, hiányos interpunkcióhasználatot érintő torzításában: „tenger part, alkony kis hotel szoba elment és nem látom többé soha”29, „Dolgozni csak pontosan szépen, úgy ahogy a csillag mozog az égen, úgy érdemes”30. A szépirodalmi idézeteket az önéletíró nem fordítja szlovákra, sőt József Attila kapcsán felhívja a figyelmet, hogy nehezére esik szlovákra ültetnie a verset, mert a nyelv dallamát, az ismétlődő -g hang csilingelését nem tudja más nyelven megragadni.

A fordítás kérdései az önéletírásban

Az önéletírásban a kétnyelvű és idegen nyelvű szövegbetétek mellett fontos szerephez jutnak a fordítás kérdései is. Egyrészt – ahogy erre fentebb már utaltam – az önéletírás zökkenőmentes olvasása céljából maga az önéletíró idézi kétnyelvűen, tükörfordítással közvetítve az idegen nyelvű beszélőket, vagyis a fordítást a többnyelvű hétköznapi kommunikációt kísérő természetes jelenségként ábrázolja, másrészt a szépirodalmi művek fordítási folyamatairól is beszámol, és reflektált módon számol be saját műveinek fordításáról, illetve az idegen nyelvű művek szlovákra ültetésének kihívásairól.

A fordítás kulturális beágyazottságáról31 tanúskodik az egyik ilyen megjegyzése a szerzőnek: egy magyar nemzetiségű könyvtárosnőt magyar személynévvel és köznévi kiegészítéssel nevez meg (Irén néni), majd zárójelben felhívja a figyelmet a „néni” névhasználat szlovák kulturális közegétől idegen familiáris jellegére – „volali sme ju po maďarsky familiárne »teta«”32 [magyarul, családiasan „néniként” szólítottuk őt], – holott már a magyar megszólítás is beemelt tágabb jelentésrétegeket a „néni” kifejezésbe a rokonsági kapcsolat jelzésénél.

Az önéletíró saját többnyelvűségét a más kultúrákba történő belépés feltételeként és alapjaként éli meg, és kiemeli, a mindennapokban természetesen alkalmazott fordításnak köszönhetően – elsősorban az elsőgenerációs migráns édesanya fordítója- és szlovák-magyar közvetítőjeként, az otthon használt és a környező kultúra nyelve közti ingadozásban szerzett tapasztalat révén – mert belevágni a szépirodalmi művek fordításába.

A szépirodalmi fordítói tevékenységhez a magyar nyelven keresztül jut el, szlovák-magyar kétnyelvűsége tehát egyfajta küszöbként, határátlépési lehetőségként szerepel az életében: magyar költők – Nemes Nagy Ágnes, Kiss Anna, Kiss Benedek, Tandori Dezső, Mikola Anikó, Tóth László, Tőzsér Árpád, Pilinszky János – fordításait követően vállalkozik német és angol szerzők szlovákra ültetésére, majd arról is beszámol, hogy nyersfordítás alapján milyen módszerekkel fordít japán, norvég, dán, finn, észt verseket. Szintén műhelytitkokat árul el saját művei angol, német, francia, magyar, lengyel, bolgár, orosz, kínai és héber nyelvre fordításáról, sőt kiemeli a fordítókkal kialakult személyes kapcsolatának szerepét. A fordítás nehézségeiről, kihívásairól több fejezeten át ír, költői identitása egyik legmeghatározóbb formálójának minősítve intenzív kutatásnak, folyamatos újraalkotásnak tartja, és a szerelemkeresés véget nem érő folyamatához hasonlítja.33

Összefoglalva: Mila Haugová több síkon is kiemelt pozícióhoz juttatja a kétnyelvűséget az önéletírásában. Egyrészt családi és személyes identitása egyik legmeghatározóbb elemének tartja, és a szlovák-magyar nyelvi-kulturális közeg közti közvetítésnek minősíti, másrészt az identitáskonstruáló szerepen túl a költői nyelv kialakításának, a saját hang és tónus megtalálásának alapköveként fogja fel. Mindez reflektált és reflektálatlan nyelvi és tematikai szinten is megfigyelhető az önéletírásban. A „kétnyelvűség komplikációi” tehát a kétféle nemzeti nyelv és kétféle beszédmód szövevényes használatát sűrítik magukba az önéletíró szövegterében.

1 Mila Haugová, Zrkadlo dovnútra, Levice, KK Bagala, 2010.
2 A kötet címe és a szögletes zárójelben közölt idézetek saját fordítások.
3 Haugová, i. m., 164.
4 Pataki Hanna Tina, Az önéletrajzi megnyilatkozások kortárs formái – Bevándorlók önéletírásai, Jelenkor, 2011/3, 278.
5 Dana Podracká, Život ako konfesia. Mila Haugová: Zrkadlo dovnútra, Levice, KK Bagala, 2010. [online] http://www.litcentrum.sk/recenzie/zrkadlo-dovnutra-milahaugova-zivot-ako-konfesia (Letöltve: 2017. 10. 10.)
6 Györke Ágnes, A transznacionális feminizmus elméletei: Empátia, affektus és a transzlokális tér, Helikon, 2015/2, 221.
7 Jablonczay Tímea, Transznacionalizmus a gyakorlatban: migrációs praxisok a könyvek, az írásmódok, a műfajok és a fordítási stratégiák geográfiájában, Helikon, 2015/2, 137.
8 Németh Zoltán, A migráns irodalom lehetőségei a közép-európai irodalmakban, Iskolakultúra, 2016/1, 63.
9 Haugová, i. m., 14.
10 Uo., 14.
11 Uo., 14.
12 Uo., 32.
13 Uo., 92.
14 Uo., 56.
15 Uo., 19.
16 Mészáros Zsolt, Határközvetítők. A transznacionális memoárirodalom elméleti megközelítései, Helikon, 2015/2, 249.
17 Haugová, i. m., 147.
18 Németh, i. m., 65.
19 Haugová, i. m., 157.
20 Uo., 157.
21 Uo., 17.
22 Uo., 26.
23 Uo., 16.
24 Uo., 119.
25 Uo., 16.
26 Bányai Éva, Határléthelyzetek. A térkép(zet)ek újraírása, Híd, 2009/11–12., 58.
27 Haugová, i. m., 15–16.
28 Uo., 17.
29 Uo., 90.
30 Uo., 90.
31 Jablonczay, i. m., 143.
32 Haugová, i. m., 56.
33 Uo. 106.