Sárdi Margit: Egy hazai (közép-kelet-európai?) sci-fi / Csörsz István Vesztesek című könyvéről (kritika)

Ha igaz, hogy „író abból lesz, akit sérelmek érnek”, érthető, hogy Csörsz Istvánnak miért jelenhetnek meg egymás után regényei – olyan regények, amelyek bár két-három évtizeddel korábban íródtak, mégsem vesztették el értéküket, sőt aktualitásukat. A Vesztesek is határozottan sérelmi könyv: az írót a hetvenes években ért negatív tapasztalatok, kudarcok lenyomata. A regény első változatai a hetvenes években íródtak (1976 tavaszán a 4. változat, ez a jelen kiadás alapja), de akkor nem jelenhetett meg. Az író 2000-ben vette elő újra, az akkor írt fejezetből lett az utószó, de a regény 2015 őszéig változatlanul, csöndben pihent, csak Csörsz Rumen István és a Napkút közös erőfeszítésének, áldozatkészségének köszönhetően jutott napvilágra.

A Vesztesek: sci-fi. E témával társtalanul áll Csörsz István életművében. De nem társtalan a próbálkozás a generáció életműveiben: az 1960-as, 1970-es években a szépírók többször folyamodtak az SF eszközeihez, hogy kifejezhessék gondolataikat. Ez a hazai (közép-kelet-európai?) sci-fi nagy hivatása volt, ezért volt színtiszta értelmiségi olvasmány: olyan témákat tudott artikulálni, amelyeket a nem sci-fi irodalom nem, mert azt gondosabban kontrollálták. A sci-fi kiválóan rejtőzködő irodalom, nagyszerű álruha: akár a jövőbe, akár idegen civilizációba helyezve meg tudott fogalmazni olyan kérdéseket, amelyeket a nem sci-fi irodalom nem.

A maga idejében Kuczka Péter, a magyar sci-fi atyja és óriási befolyású alakja utasította el a könyvet (a levél ma is megvan). Az ok ma sem világos, a Kuczka által megfogalmazott ok csupán kifogás, és minthogy ő maga már két évtizede nem él, már nem is fogjuk megtudni, valójában miért nem támogatta a regényt. Fölfedezte benne azt, ami jelenünk egyik legnagyobb veszélyét mutatja meg? Kuczka kétségtelenül megosztó egyéniség volt, értékítéletei általában szigorúak, de jók. A problémaérzékenysége is erős, már a ’90-es évek közepén tudta, hogy a közeli jövőben fontos téma lesz az agykutatás, az elmével való felelőtlen kísérletezés, amely miatt elmosódik a határvonal a valóság és a látszat között, a legnagyobb veszélyek egyike. Sajátos, hogy e regény agykutatási problematikáját nem akarta nyilvánosságra engedni.

A hetvenes években le voltak zárva a határok, külföldi tanulmányokra az esély a nullához tartott. A regény valóságában a szereplők úgy dolgoznak Angliában, mint nálunk akkortájt a társadalmi ösztöndíjasok: ahány évig a fiatal ösztöndíjat kapott, annyi évig kellett a pénzt biztosító cégnél dolgoznia, hacsak a rá költött pénzt vissza nem fizette, de arra esélye sem volt. A munkáltatók sokszor visszaéltek az ösztöndíjasok röghöz kötöttségével, a hozzájuk kötött fiatalokat silány, érdektelen munkák végzésére kötelezték. A regény valóságában Anglia még súlyosabban él vissza a náluk dolgozó kelet-európai ösztöndíjasok helyzetével: morálisan legalábbis kétséges (de inkább kétségtelenül amorális) kísérleteket végeztet velük. A regény a legproduktívabb művészi megoldások egyikét, a kis csoport ábrázolását alkalmazza. Ilyenkor kevés a szereplő, regény lévén mód van mély, elemző bemutatásukra; de mivel többen vannak, különböző utakat járhatnak be, ugyanannak a problémának különböző megoldásait – vagy meg nem oldásait – kísérelhetik meg. A más-más kelet-európai országból származó szereplők között van, aki így-úgy megoldotta a feladatot, alkalmazkodott, és van, aki föladta. A főhős, Rumen lavírozni akart, mint a második orgyilkos, aki elfogadta a pénzt, de a királyi fiúk megöléséhez nem fűlt a foga: kitörési utat keres, ez azonban a regény valóságában nem megy (ott sem megy). Ő finnyásabb volt annál, semhogy elfogadja a helyzetet, mint más ösztöndíjasok, de nem volt annyi ereje, mint lengyel ösztöndíjas barátjának, aki a következmények ellenére fölrúgta a szerződést. A súlyos eszmei konfliktust keresztezi és bonyolítja egy nyomozós, krimis szál, a gyilkosság kiderítése, végül is ez adja a cselekményt és a végkifejletet. A kettős problematikához harmadikként járul a nyomozás az elítélt múltja után – ez egy új európai valóságszelet megismerését teszi lehetővé, s alkalmat ad a korabeli terrorizmus bemutatására. Mindez bonyolult jellemrendszert tesz lehetővé, többféle egyéniség viselkedésének, konfliktusainak ábrázolását. A jellemábrázolás az egyik legjobban sikerült szelete a műalkotásnak. A történet nagyon kerek, de megnyugtató véget adni az író nem tudott a szereplőknek: ő maga nem tudott kiutat találni a kelepcéből, tehát a szereplői sem tudtak. Az elítéltnek nincs esélye se itt, se ott, se Angliában, se egykori hazájában: az egyikhez már nem tud, a másikhoz nem akar tartozni. Rumen pedig nem elég erős ahhoz, hogy megoldódhasson a hármas probléma. Belsőleg nem lévén megoldás, az író külsőleg zárja le a szerkezetet és a két életutat. A történet jó nagy részének narrátora Mona, épp azért, mert az ő útja egészében mentes a problémáktól (kutatási témája alkalmatlan a politikai hasznosításra), csak a szerelem hordoz némi konfliktust a jellemében. A nagy problémákat Rumen éli át – Csörsz István neki adta át a legtöbbet a saját tapasztalataiból.

Önként kínálkozik egy nemzedéki párhuzam: Karczag György (1941–1978) hasonló időben megírt és a Móra Kiadó által hasonlóan elutasított, csak egy szűk évtizede megjelent regénye, A csillagok szeme (Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor Kiadó, 2009), csak épp Karczag György nem érte meg regénye megjelenését. Mindkettejükre jellemző, hogy nem az űrhajó vagy a gülüszemű szörny vonzotta őket a tematikához: tagadhatatlanul rajtuk van a ’70-es évek nyoma (és – különösen Csörsz István esetében – a Solaris nagy hatása). Az, hogy mindkét regény a szépirodalom egyéb ágaiban járatos író műve, bonyolultabb problémalátást, kidolgozottabb szereplőket és színhelyeket, a társadalmi problémák primátusát eredményezte – erre az SF-íróknak csak a legjobbjai képesek.

Csörsz István regényében is teljesen egyedi a problematika, a cselekménybonyolítás és a stílus kidolgozott. Ez végül is társadalmi regény, még ha egy akkor fiktív jövőben, most egy alternatív jelenben játszódik is. És erősen kelet-európai, érezzük a ’70-es évek nyomott hangulatát, a hidegháború, a bipoláris megosztottság jelenlétét. A benne mutatott találmányok java része megszületett (pl. a képtelefon), csak a virtualitás hatalmas átformáló hatását nem látta, nem láthatta előre. De ő is (akárcsak Karczag) azt akarta, hogy a technika lényegtelen legyen a műben, ahogy minden kor áll a maga technikájával: az számára természetes, arra nem csodálkozik rá, és nem magyarázza, csak használja. Itt is csak egy-két reflexióban van jelen, például, amikor megemlíti, hogy 10 éve emelkedett a levegőbe a közlekedés, és az egykori utakat már fölverte a növényzet.

(Napkút, Bp., 2015)