Csehy Zoltán: Michael Tarchaniota Marullus. Μιχαήλ ΜάρουλλοςΤαρχανειώτης. Egy második generációs migráns költő a reneszánsz Itáliában

(tanulmány)

Michael Marullus nem világirodalmi nagyság, holott a maga korában nagy jövőt jósoltak neki. Ami miatt ma a legtöbbet emlegetik, nem is annyira a költőnek kijáró tisztelet, mint inkább a modellnek. Sandro Botticelli 1496 táján ugyanis nevezetes arcképet festett róla: kapcsolatukat, illetve a két művészeti ág kölcsönhatását Lore Benz elemezte körültekintően (Benz, 2008, 169–176).

Ronsard a kedvenc költőjének tartotta, és egy szívhez szóló epitáfiumban siratta el (Epitaphe de Marulle). Mi, magyarok elsősorban Balassi Bálint mintái között tartjuk számon az önvizsgálat, a száműzetés és a szerelem költőjét (Kőszeghy, 2014, 274). Balassi Júlia-ciklusa előtt a Balassa-kódexben a következő jegyzet olvasható: „ezek után immár akik következnek, azokat mind kiket házasságába, kiket a felesígitűl való elválása után szerzett. Jobb részre a virágénekeket inkább mind Juliárul, mely nevére azért keresztelte a szerelmesét, hogy a rígi poétákat ebbe is kövesse. Kik közül Ovidius Corinnának, Joannes Secundus Juliának, Marullus Neaerának nevezte szeretűjét” (Balassi, 2004, 85). Ez az elégikus kánon az, melyben a költő önmagát is látni szeretné majd. Marullus helye a Balassi-féle önláttatásban azért is különös, mert (a paratextusokat leszámítva) versben (Széllyel tündökleni) egyedül őt nevezi néven, egyedül őt ereszti be név szerint szöveguniverzumának intimebb tereibe. A sorsüldözött, bujdosó, számkivetett katonaköltő profilja és önstilizációja, az örök idegenség nyilván rabul ejtette a folytonos létszorongatottsággal küzdő költőt is. „Marullus a finom filigránmunka mestere, aki epigrammáiban valamiféle szerelmi szofisztikát művelt, s ezzel a költészetet intellektuális játékká süllyesztette, nem sok vonzót nyújtva a mai olvasónak. […] A marullusi mesterkélt poézis úgy edzett a fegyelmezett, zárt, takarékos költői fogalmazásra, mint a sakkjáték a logikus gondolkodásra” – írja Klaniczay Tibor Marullus költészetéről, miközben többek közt Marullus és Balassi szerelmi líráját veti egybe hatalmas ívű tanulmányában (Klaniczay, 1961, 183–295).

„Marullus teljes egészében csiszolatlan, modoros” – vallja poétikájában (Liber Hypercriticus VI., 4. fejezet) Scaliger, a humanista költészet kortárs kritikusa, s nem egy szerkesztési, képalkotási, retorikai hibát olvas a fejére (Scaliger, 1561, 197–198, Lefèvre, 2008, 268–270). Ezt a „totum durus, morosus” poétát viszont Ulrike Auhagen „Catullus pudicusnak” nevezi (Auhagen, 2008, 57–66). Ez az „erényesség”, mely ugyanakkor Catullushoz köthető, kissé paradox: az ún. verissima lex költői elvének revideálását jelenti, miközben Catullus formakultúrája és költői nyelve inter- és hipertextuális alapként őrződik meg. A „kasztrált” catullusi esztétika viszont időnként, mint látni fogjuk, önmaga paródiájába fordul át, mihelyt a szöveget intertextuális kontextusban olvassuk. Miben áll a „kasztrálás” lényege? Catullus elkülönítette a biográf és az irodalmi, a szövegben megképződő ént, Marullus viszont ezt integráns egészként képzeli el, még akkor is, ha az önstilizáció kényszerű csapdáit maga sem kerüli el, sőt, olykor egyenesen él is a lehetőségeivel. „Szégyellem dalban zengni, mit úgyse teszek” (1, 62) írja egyik versében. „Hogyha a költészet vonz, éld meg a tisztes öregkort” (1, 1) – tanácsolja másutt.1

Költői életműve noha túltesz a catullusi líra terjedelmén, nem különösebben terjedelmes. Epigrammaton libri IV. (Epigrammák négy könyve) címen hagyományozódott kötete a catullusi-martialisi hagyomány, a görög epigrammahagyomány és a szerelmi dedikációs verskötetek tradícióját ötvözi. A varietas elve szerint megkonstruált kötet két fő szólamát a szerelem (egy központi nőalak, Neaera köré szerveződő mozaikos elbeszéléssé összeálló narráció) és a számkivetettség-érzet, a talaj- és gyökértelenség autobiográfra stilizált elégikus diskurzusa képezi. Ez utóbbi szál önformálási stratégiákat mozgósító jelentőségére már Karl Enenkel felfigyelt (Enenkel, 2008, 368–428). A Hymnorum naturalium libri IV. (Természeti himnuszok négy könyve) az orfikus hagyomány és a lucretiusi ösztönzések különös elegye: ma életművének e szegmense a legkutatottabb (Brown, 2010, McGann, 1980, 79–80), az 1990-es években pedig a legtöbbet fordították (Harrauer, 1994, Coppini, 1995, Chomarat, 1995, Schönberger 1996). Marullus a természeti erőket istenné magasztosítva, megszemélyesítve jellemzi, illetve az antik mitológia bölcseleti tartalmait fürkészi négy könyvben, különféle versformákban. Az örökkévalósághoz című verse a természeti himnuszok ötödik darabja, s a maga korában különösen jelentős szövegnek számított. Még a szigorú kritikus, Scaliger is méltányolta, holott összességében, láthattuk, nem volt túl jó véleménye az eklektikus Marullus szerinte sokszor heterogén elemekre széthulló munkáiról. Neniarum liber (Panaszdalok könyve) címen összegyűjtött versei ovidiusi elégiák. Epigrammata varia (Tarka epigrammák) címen szokás közölni az Epigrammaton libri IV.-ből kimaradt szövegeket. Az Institutionum principalium liber (A herceg neveléséről szóló könyv) didaktikus költemény, verses humanista fejedelemtükör.

Érdekes, hogy a lucretiusi hagyomány újraaktiválása természeti himnuszaiban a „kívülállóság” szuverenitásával lép fel. Scaliger írja poétikájában: „Amit pedig Amorhoz énekelt, ha nem a Szentlélekre értjük, teljességgel istentelen, ha arra értjük, nevetséges. Mert a platonistákkal együtt elfogadta, hogy két Cupido van két különböző anyától, ám a szerelem az isteni személyek között ezzel a mienkkel azonos semmiképpen sem lehet. És megsebezteti az Atyát általa. Ez aztán az istenkáromló atheológia! Nem a Szentlélek mozgatja az Atyát, hanem az Atya az, aki a Szentlelket kibocsátja. A görögök tévelygései közé tartozott, hogy kétféle Szentlélekben hittek. (Pirnát Antal ford.)” (Pirnát, 1996, 109)

Az idegenség-tapasztalat Marullus életműve minden szegmensét áthatja, és alapvetően befolyásolja szerzői kanonizálódását. Az alábbiakban e trauma és stigmatizálás beépítését követjük nyomon a költő kisköltészetében. Minden életrajz stilizáció, a nyelvre bízott „igazságot” a nyelv, a retorika kormányozza, a „valóságon” diadalt arat a szöveg valósága. Marullus életrajzát Carol Kidwell írta meg a legaprólékosabban, szinte filológiai kalandregényként, Soldier Poet of the Renaissance címmel (Kidwell, 1989), az újabb kutatások eredményeit az Eckart Lefèvre és Eckart Schäfer szerkesztette konferenciakötet (Lefèvre, Schäfer, 2008) rögzíti.

Marullus 1453-ban vagy 1454-ben született vagy Konstantinápolyban, vagy a moreai despotaságban (1349–1460), Spárta mellett. „Vix bene adhuc fueram matris rude semen in alvo / cum grave servitium patria victa subit” (alig voltam még nyers mag anyám hasában, amikor legyőzött hazám nehéz rabságnak vetette alá magát) – írja. A „constantinopolitanus” imidzs az önláttatás szempontjából előnyösebbnek bizonyult: költészetében ez a variáns lesz értelemszerűen hangsúlyos. A Trójából menekülő Aeneas analógiára kreált Konstantinopoliszból menekülő új honalapító metaforikus képzete kiváló alapanyag egy költői magánmitológia felépítéséhez. Pierio Valeriano szerint Marullus „görög számkivetett szülők gyermeke volt, akik Konstantinápoly eleste, azaz 1453 után menekültek el, és görögnek vallotta magát.” (Gaisser, 1999, 306) Ronsard is ezt örökíti tovább: Marullus „kapitány, kiváló, konstantinápolyi születésű görög költő”.

Szülei a Ragúzai Köztársaságba (1358–1808) menekülnek, ahol 1472-ig a latin a hivatalos nyelv, később a dalmát. Marullus Anconában folytatta tanulmányait, majd ún. sztratiotisz (sztratiota) lett, azaz balkáni zsoldos katona. Állítólag az 1470-es évek elején harcolt a krími tatárok ellen. Ragusát több versében is ünnepli mint befogadó poliszt (4, 17, Ragusa dicsérete):

Egykor barátként láttad a kisfiút,
hosszan kesergett számkivetett során,
     szívét a sok bánat kimarta,
          ám te baráti öled kitártad!

1470 végén Nápolyban egy ún. irodalmi sodalitas tagja. Lorenzo Bonincontri, Pietro Golino (Compatre), Giovanni Pardo, Iacopo Sannazaro és Pontano társaságában kapcsolódik be a neolatin poézis vérkeringésébe. Különféle hadi vállalkozások után 1487-ben Rómában Eucharius Silbernél kiadja a verseit. Firenzében Pierfrancesco de’ Medici pártfogoltja lesz, 1494-ben nőül veszi a humanista csodagyereknek számító, szintén kiváló költőt, Alessandra Scalát, a jeles humanista, Bartolomeo Scala lányát. Marullus 1500. április 11-én veszti életét Raffaello Maffei meglátogatása után, egy lovas átkelés során, a Cecina nevű folyóban, Volterra mellett. A nyeregkápájából egy Lucretius-kiadás kerül elő.

Noha Marullus életrajzaiban és mítoszában a görögsége kikezdhetetlen elem, maga nem ír görögül. Ógörögül sem, mint pl. egyik legnagyobb ellenfele, a sokat támadott Angelo Poliziano. Sőt: filológiai érdeklődése sem a görög szerzőkre fókuszál, hanem a rómaiakra. Mercurius- himnuszában (Mercurio, HN, 2, 8) a költő szapphói strófákban számol be erről a furcsa nyelvvesztésről:

Ergo restabat mihi – proh, deorum
Rex bone! – hoc fatis etiam malignis,
Patria ut Graecus sacra non Pelasga
     Voce referrem.

(Ez volt a sorsom, ó, istenek jóságos királya, és ezt akarták a gonosz sorsistennők, hogy én,
a görög, ne a pelaszgok nyelvén énekeljek hazám dolgairól.)

Az istenhez fordulva érzi a homéroszi himnuszköltészeti hagyomány súlyát a vállain, s a latint
sors adta kényszernek tartja:

Interim, si non patriae beata
Voce, qua grato licitum cadente
Te canam

(Közben, ha nem is hazám áldott nyelvén/ hangján, hanem azon a nyelven foglak megénekelni, amelyen megadatott nekem.) Az elveszett nyelv problémája (Aetheri, HN, 4, 1) szélesebb kontextusban kerül elő:

Nam quo Pelasgi gloria sanguinis
Si non futuri gens quoque temporis
     Agnoscit auditos et ipsa
          Voce probat sibi teste Graios?

(Mire jó a görög vér dicsősége, ha a jövő generáció fiataljai már nem is ismerik fel a görög nyelvet, ha hallják, és nem tudják azonosítani a görögül beszélőket?)

A Nap-himnuszban (Soli HN 3, 1, 272) egy nyelvművelő és nyelvvédő eltökéltségével figyelmeztet rá, hogy „ipsa ruat divinae gratia linguae” (még a szent nyelv kelleme is romba dől). A származás és a nyelv kontrasztja poétikai energiákat generáló problémagócként stigmatizálja Marullus költészetét. Marullus azonban új célt talál ebben az anomáliában: egy köztes poétikai pozícióra vágyik, szeretné újrateremteni a görögséget a latinban. Naivitás lenne, természetesen, ha Marullus problémáját általános helyzetképként láttatnánk, ugyanis a görög nyelv és filológia Itáliában nagyon is erőteljesen van jelen: Maximosz Planudész (1260? – 1305?),  Leonzio Pilato (? –1366) Homérosz-fordító (Boccaccio tőle tanult görögül), Basilios Bessarion(1403–1472) vagy Ioannes Argyropoulos (1415? – 1487) csak pár név a köztiszteletnek örvendő filológusok, filozófusok, egyetemi tanárok sorából, akik Itália-szerte végrehajtották a humanizmus nyelvi kiszélesítését. Aki Marullus századára nem tudott ógörögül, nem igazán számíthatott arra, hogy komoly humanista értelmiséginek nézik.

Az idegenségtapasztalat költői sarjadása azonban érdekesebb a valóságnál. E tapasztalat alapvető artikulálódásai a következő szinteken figyelhetők meg: Marullus a Neaera-versek világába is becsempészi a kirekesztettség és a nyelvi idegenség traumáját, ez pedig a szerelmi dedikációs verskötetek hagyományát tekintve igazi újdonság, a többszólamúsítás egyik különleges útja. Verseiben egy különösen heroikus görögségeszmény jelenik meg, a spártaiság mítosza. A bizánci emigráció sorsa külön vonulatot képez az epigrammák rendszerében, s nem egy antik filológiai kérdést érintő metapoétikus költemény is a kötetbe kerül.

Neaera-versek: az idegenség belép a szerelmi diskurzusba

A Marullus-epigrammáskötet egyik legterjedelmesebb darabja a 2, 37-es költemény: nem epigrammáról van szó, hanem egy terjedelmes episztoláról (182 sort tesz ki). A versben nagy szerepet kap Hellász, azaz Görögország magasztalása: a kultúra maga az istenekig emel, de ennek feltétele, hogy az emberiség három fejlődési stádiumon jusson keresztül. A retorikai-nyelvi stádium a nyelvre eszmélés és a nyelvbe zártság gondolati mechanizmusainak, a kommunikáció alapfeltételeinek megteremtésére vonatkozik, a jogi stádium a nyelvből fakadó rend analógiája általi viszony- és vagyonelrendezés korszaka, a szépművészetek kivirulása pedig már a túlélésen és a világ rendszabályozásán túli lelki igény. Az idegenség e három fázison átjutva válhat otthonossággá: vagyis az otthonosság a kultúrát magát jelenti elsősorban, az idegenség pedig a barbár létformát jelöli a tudatban. Ebben az értelemben Itália is egykor olyan volt, mint a „mai Görögország”, állítja a költő, így az idegenség értelmét veszti (sőt: ösztönzőleg hat). Az idegenség ugyanakkor a sztereotípiáknak megfelelően a kulturálatlanság szinonimája, és törvényszerű következménye a kudarc. Ez a bölcselkedés a szerelmi-udvarló költészet bizarr argumentációjaként, könnyű belátni, nehezen funkcionál. Marullus családja panegyricusába kezd, elmeséli, hogy az akhaiai Dümé trónjáról űzték el őket, hogy „a genere” jellemes és harcias. Az állhatatos harciasság katonaerénye a barbár maszkulinitás kiemelésére szolgál, s így erénnyé transzformálva mutatja fel önmagát. Az idegenség Marullusnál feloldható, domesztikálható:

Meghallván idegen nevemet, nem ijedt meg azonnal,
     bátor férfi előtt nincs idegen terület.
S bár a királyságom, vagyonom Fortuna orozta
     el, de a véremből megbecsülés született.
Van vagyonom, melyből okos ember képes elélni,
     hogyha szerény-bölcsen osztja be azt, ami jut.
Hogyha az állhatatos lélek nagy erényei vonznak,
     s hűség, melyben nincs egy makulányi csalás,
harcedzett kéz, békés természet, mi okozná,
     hogy másként tennék, mint ahogy őseim is?
Őseimet, s a családom régi dicső ragyogását
     nem hozom újra elő, isteni tetteiket,
és a Marullusok őse között akad egy, aki egykor
     Mars Rómájában hadvezető lehetett.
Minden magban az ősi erő ott él szakadatlan,
     s újjá termi az ős jellemeket minekünk,
mert a hyperboreus sólyom se fialna galambot,
     aemathius kutya sem nemzi a gyáva nyulat.

A spártai görögségeszmény

A spártai heroizmus folyamatos magasztalása, a hősi halál spártai modellje az Anthológia Palatina ógörög versvilágát idézi fel Marullus szövegeiben is (pl. 1, 6). Marullus költészetének egyik különleges eleme az is, hogy a szerelmi metaforarendszer hagyományosan militáns dimenziói uniszexszé válnak: nála a lány is Amor „katonája” (1, 42) lesz. A spártai anya és a heroikus legendakincs aktiválása azonban Marullus katonaretorikájának morális dimenzióit szélesíti ki. Az Egy spártai nő bátorságáról (2, 6) c. epigramma eszmeisége világosan mutatja azt a szélsőségesen spártai ideált, melyet a költő a kereszténység megmentésének zálogaként képzel el, ám amit nem egy idealizált szociokuturális térként, társadalmi programként álmodik meg, hanem (Ausonius nyomán, Ep. 23) a Spárta-legenda morális dimenzióit hangsúlyozva (vö. Lamers, 2016, 211):

Spártában egy asszony meglátta, hogy fia
     pajzsát csatában dobta el,
kardot rántott s a gyermekét ledöfte ő,
     s a holttetem fölött így szólt:
„Dögölj meg, fattyú, méltatlan vagy rá, hogy élj!
     Elárultad hazád s fajod!”

Ez a spártai harci ideál veszi körbe Marullus családját, de paradox módon jelzi Bizánc elestének morális deficitjét is:

Egykor az ég bízvást kedvelte Bizáncot igencsak,
     Róma nemes művét, isteni várfalait.
Ellenség prédája ma, és fölemészti a vak düh,
     Régi dicsőségnek már csak a híre maradt.
Él becsület meg a hőstett, élnek a jámbor erények,
     Máglya tüzén hírnév el sosem ég, ha igaz. (1, 48)

Az apja halálán kesergő Andrea Matteo Acquavivához írt versben így határozza meg a harcos férfi karakterét: „ádáz fegyverek és az ölés – ez a férfihoz illő”, az ellenséget érje ágyban, ölelés közben a halál. A drága temetés ellenségnek való, a hőst tilos siratni, mert aki siratja, nemcsak férfiatlan, hanem az örökkévaló életerényeket is tagadja.
A férfiatlanságnál nincs nagyobb bűn, neméből fordul ki az, aki egy temetésen zokog:

Nem sírt ám aggott Tynichus, de a spártai nők se,
     Tán te puhányabb vagy, mint ha zokognak a nők?

Ez a szélsőségesen „görög” vigasztalástípus ilyen nyers radikalizmussal máshol nem fordul elő a neolatin költészetben. Az Azoknak, akik a hazáért haltak (2, 17) című epigrammából kiderül, hogy ez a spártai morál inkább faji, görög vonás, mint politikai, közösségi nevelés kérdése. Bizánc veszte az idegen zsoldosok és a király gyávasága miatt következett be, a spártai elkötelezettség ugyanis kisebbségbe került:

Hellász ritka reményei, húszezren feküszünk itt,
     vándor, sírunkban nyugszik a tűnt haza is.
Gyermekeink, szüleink, a hazát védtük s a hitünket,
     Tarchaniótáék voltak a hadvezetők.
Ám a királyunk méltatlan volt óvni hazánkat,
     becstelenül menekült, és a hazánk belehalt.

A spártai erények szép foglalata a 2, 30-as vers, melyben Byzantia spártai anyaként temeti el fiát, vagy a 4, 5-ös költemény, mely a Telesilla sírverse címet viseli:

Otthonomat kérded? Hát Argos. A név, ami izgat?
     Íme, Telesillát látod, az én nevem ez.
Művészetről, lelkemről tilt szólni az erkölcs.
     Múzsák zengik el ezt, Spárta beszéli el azt.
Szégyen a spártainak, ha a nő sikerekben elé áll,
     ám az igazmondás spártai, ősi erény.

A spártai nő és anya képében Marullus olyan erényallegóriát teremt, mely „maszkulinitásával” túltesz az „elpuhult” itáliai férfiakon. Nyilvánvalóan egy etikai programot kínál fel, mely a férfiasság ideáljának egy új modelljével kísérletezik. Ez az „agresszió” nyilvánvaló indoklás is: a zsoldoskatona önigazolása. Eumelos ellen (3, 48) c. verséből ez is kiütközik:

Mert tűzzel-vassal gyilkoltam, nincs jogom élni.
     „Nem vagy rá méltó” – Eumelos így fecsegett.
Ő nem méltó rá, mert eltűr bármi csapást, kínt,
     és nem ránt kardot, hogyha jogos, ha muszáj.

Számkivetéséről (3, 37) című versében egészen odáig megy, hogy szinte saját hősi halálát
is számon kéri magán. Nem azért él, mert nincs több férfi a házban, és nem akarta,
hogy nemzetségének magva szakadjon. Egy Marullus nem lehet az ellenség szolgafiúja.
Harcolni nem lehet zsoldosokkal, csak ha valódi tétje van, ezt bizonyítja Konstantinápoly
veszte is: a megbízott zsoldos kapitány gyávasága győzte le a várost, nem a török,
és ezért míg a spártai erkölcs nem diadalmaskodik, folyamatosan vezekelni kell.

Ep itáfiumok, gyászversek

Marullus görögségének fontos része a családi kultusz ápolása, verskötetében el is helyez egy virtuális családi sírboltot. Testvére, János halálára (1, 22) írt verse egy idegen földön hősi halált halt férfinak állít emléket Catullus híres testvérsiratóját idéző modorban. Ebben a hatalmas textuális sírkertben, a Hellász-nosztalgia árnyas ciprusai alatt kap helyet pl. anyai nagyapja, Michael Tarchaniota, atyai nagyapja, Philippus Marullus, anyja, Euphrosyne Tarchaniota, nagybácsija, Paulus Tarchaniota is. A sírversek közös eleme, hogy valamennyien a hazáért haltak, erkölcseikben kérlelhetetlen „spártaiak” voltak. A családi pantheon egyszersmind görög is.

A bizánci emigráció sorsa

Marullus több versben örökíti meg a bizánci emigráció jeleseit. Kisportréi közül kimagaslik Theodorus Gaza sírverse (1, 8). Gaza 1440-től Páviában a görög nyelv tanára lett, jeles Arisztotelész-fordító volt, halála a bölcsesség sírba tétele is, ahogy Marullus mondja. Demetrius Chalcocondylesról is megemlékezik (3, 5), aki 1447-től Itáliában keresett görög nyelvtanárnak számított, s nevéhez fűződik egy jelentős Homérosz-kiadás is, mely nyomtatásban 1488-ban jelent meg. A 4, 6-os költeményt Ioannes Lascarishoz írta, aki Firenzében tanított görögöt, fontos szövegkiadások (Euripidész, Szophoklész) filológusaként volt ismert, és tökéletesen beilleszkedett az itáliai kultúrába:

Ianus, drága barátom, oly
     távol bár a hazánk, s boldogan éldegélsz
elvonult nyugalomban, itt
     boldog vagy, hisz e föld elfogad és becsül.

E sikerpályákkal szembeállítva Marullus „impotens” görögsége totális kudarc. A Manilio Rhallo-versek viszont különösen fontosak, mivel rokon sorsú poétáról, költő-értelmiségiről van szó.

Manilio Rhallo (1440? –1521) spártai születésű, görög származású neolatin költő, aki Rómában teljesedik ki (Pomponio Leto köréhez tartozik), majd a nápolyi neolatin költői iskola tagjaként válik ismertté. Kötete, a Iuveniles ingenii lusus 1520-ban jelent meg Nápolyban. Hans Lamers X. Leo philhellénizmusának tükrében vizsgálta Rhallus önreprezentációs gesztusait, illetve a görög emigráció sorskérdéseit, az itáliaiak elfogultságait, illetve a segítségért esedező bevándorló-poéták elégikus sirámainak és a befogadók ambivalens koncepciójú philhellénizmusának retorikai dinamikáját (Lamers, 2012, 593–604, illetve szélesebb kontextusban: Lamers, 2016, 200–232).

Marullusszal azonos önstilizációs gesztusok (számkivetés, migráció) jellemzik, ő is a kettős kivonulás „áldozata”: a hazából és a nyelvből is száműzik. A két költő összehasonlító pályakép-vizsgálatát Fred J. Nichols végezte el (Nichols, 152–170). Magyar szempontból érdemes e ponton összevetni Marullus egyik Rhallus-ódáját Balassi átköltésével. Az első könyv záró ódája (Manilius Rhallushoz, 1, 63) magyar fordításban így hangzik:

Friss virágoktól a tető betarkult,
félfás ajtókon violák füzére
díszlik, és fénylő koszorús szüzek közt
     állnak az ifjak.

Kölykök éneklik, hogy a május eljött,
vének örömmel vigadoznak újfent,
szerte jókedv tombol, örömben úszik
     nagy s kicsi egyként.

Vállra omló fürtjeivel Cupido
fénylik, és sáfrány köpenyét kibontja,
oly veszélyes, hisz tele tegze nyíllal,
     s íja sem ernyed.

Rebben és szállong, ide-oda röppen,
táncra szólít sok fiatal szerelmest,
cselvetésekkel a parányi lányban
     fürge tüzet szít.

Elvegyül szépen a szüzek közé ő,
és az egyik szőke haját befonja,
és a másiknak csupa fény lesz arca,
     s izzik a sok szem.

Most ne sírj, Rhallus, mire jó a bánat?
Megsirattuk már letarolt hazánkat!
Félre gonddal most! Vigadozni illik,
     hív gyönyör és kéj!

Mért siránkozzunk mi örök kínok közt,
kurta létünket rövidebbre fogván?
Míg a vész tombolt, örömünk is éledt,
     hisz befogadtak!

Hároméves bort akarunk ma, Hyllus!
Bánat és rosszkedv, menekülj előlünk!
Géniusom s én magam is időzzünk
     most csak a fényben!

Balassi átköltése:

Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet gyönyörű virágokkal?
Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal, sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.

Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek ifiakkal táncolnak,
Jó szavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának.

Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.

Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól,
Eléggé hordoztuk héában az sok bút, légyen már tőlünk távol,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól!

Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket,
Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.

Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol légyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nékünk!

Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.

(Balassi, 2004, 38–39)

Balassi teljességgel mellőzi a konkrét interakciót, a költő jó vitéz társához beszél. Számkivetésnek, nosztalgikus hazavágyásnak nyoma sincs: a bánat az általánosság szintjén reked. Marullus poéta nem „azt” írta „deákul”. Balassit valószínűleg a szerelmet élesztő tavasz lucretiusi-horatiusi képe ragadta meg Marullusban, s ezért sikkasztotta el a vers egyik lényegi szólamát. Rhallust mellőzi, akárcsak a bortöltő pohárnok Hyllust, Marullust viszont a szerző kiemelt pozíciójába helyezi. A Genius helyére váratlanul Isten kerül, Cupido pedig angyal lesz, s így, ahogy Balassinál gyakran, az „anakronisztikus találkozások” reneszánsz aknamezőire lépünk (Eckhardt, 1972, 251).

Önmagáról és Cosimo Pazziról (3, 21) című catullusi verse egy meglehetősen obszcén invektíva átirata. Catullus verse Caesar és a „fajtalan” Mamurra viszonyát taglalja, az első sora magyarul kb.: „e két passzív buzi szépen egybeillik”. Nyilvánvaló, hogy a szerzői szándék nem arra irányult, hogy a két költeményt, a mintát és a másolatot intertextuális játékba hozzuk. Ám a kortársak ezt nyilván megtették, ahogy a kritikus Scaliger is. A vers azonban a belső emigrációról, az idegenség és kitaszítottság testvériségéről szól, s a költői létet, pályát magát emeli az örök emigráns pozíciójába:

E két cimbora szépen összeillik.
Marullus s menekült barátja, Pazzi.
Nem lep meg, hisz a sorsuk egyaránt zord.
Roma és Fiesole marta őket
el, s most mind csupa rom, föl úgyse épül.
Egyként bűntelenek, s nyomorban élők,
két űzött menekült s tanult poéta,
mindkettőt szerelem hevíti, fűti,
kilenc Múzsa barátja mind a kettő.
E két cimbora szépen összeillik.

A görög hagyomány védelme, (anti)filológia

Marullus epigrammái között kevés nyoma van a klasszikus görög irodalomnak. Még a görög tárgyú epigrammák is zömmel visszavezethetők grécizáló latin szerzők munkáira, pl. Ausonius fordításaira vagy a Görög Antológia latin parafrázisaira. Homérosz felbukkanása is ilyen (3, 6): a vers szerint Homéroszt az ég szülte és nem a hét város egyike. A vers ősváltozatait a Görög Antológia őrzi (16, 295–299), variánsai megjelennek Cicerónál, majd Landinónál, Boccacciónál vagy Salutatinál is stb.

Marullus görög gúnynévvel illette a kor egyik legtündökletesebb filológusát és költőjét, Angelo Polizianót (1454–1494), aki három nyelven is maradandót alkotott (olaszul, latinul és görögül), kiváló görög fordító volt. Marullus viszont a „graeculusok”, azaz a görögtudás bűvkörében tetszelegni vágyók közé sorolja, és Ecnomusnak (gr. „törvényen kívüli”) nevezi. Epigrammás könyvének második felében elszaporodnak az Ecnomus-versek (3: 11, 19, 27, 29, 39, 45, 50, 4: 15). E szövegek jelentős része vagy verses filológiai, metapoétikus szatíra, vagy radikális invektíva (Piras, 2004, 32–35). Az egyik Ecnomus ellen (3, 45) írt vers Homérosz-filológiát érintő kérdéseket boncolgat, miközben Poliziano tudós, hellenizáló stílusán is gúnyolódik:

Azt mondod, dalnok, hogy e szó „melosz” elkerülendő,
     „harkály zeng nektárt” – ezt dalolod te viszont.
Meggyőzött erről önhitt, kicsinyes tudományod,
     nektár nem folyhat végig az ajkaidon.
Rosszul zengte Homerus tán a meloszt? De a nektárt
     senki se zengi, csak ő, ő, ki dicsérgeti azt.

Marullus egy állítólagos homéroszi görög fordulatot („melosz aeiszen”) hoz fel érvként. Modern
Homérosz-kiadásokban azonban ilyesmi nem fordul elő. Példaként idézzünk egy másik filológiai
invektívát (3, 11. Ecnomus ellen) is, mely nem marad meg a verses nyelvészkedés szóvirágos
terepein:

Erigonét kell s Oariont olvas – de mi végre?
     Jobb, ha fiút lát meg ő a szüzecske helyén!

Az „Oarion” Kallimakhosz Artemisz-himnuszából vett ötlet (3, 265) egy catullusi hely (66)
helyes olvasatához (Orion). Poliziano elméletét egyetemi kommentárjaiban és jegyzeteiben,
a Miscellaneában fejti ki (69, 1–7). Marullus Erigoné-olvasata helytelen. A versben viszont arra
használja, hogy Poliziano állítólagos szexuális preferenciáira célozgasson. A finomabb modorú
Jacopo Sannazaro is él ezzel az „övön aluli filológia” poézisével a passer- (veréb)versek erotikus
átértelmezésekor.

Egy másik Ecnomus ellen (3, 29) című versében a görögség kultúráját ért támadásként
kezeli Poliziano egyes állítólagos kijelentéseit, a vers azonban céltalan szitokáradattá válik:

Joggal vádolta nyelvem egy „tudós” alak,
hogy arra nincs szavunk: „tahó”,
nagyobb sértés vágott fejemhez azzal, hogy
görög Cicero nem akadt,
holott ha rátermett férfit s tudóst akarsz,
ezrével szült görög hazám!
Poliziano hogyha hívhatja népét
ekképp: barom, tahó, lökött,
görög barátainknak lesz rá pár szavuk:
félművelt, nyegle, áltudós.

A iamboszköltészet antik hagyományait idézi az 3, 50. számú, Ecnomus ellen írt invektíva,
melyben Poliziano a görögség egyetemes sértegetőjeként tűnik fel, aki görögebb a görögnél,
miközben csak egy senkiházi graeculus:

Miért szidod görög nevem s hazám nevét,
azt mondva csak, hogy „graeculus”,
s földet túró apádról zengsz Pulcianóban,
és aljas fivéreidről?
Okádd ki mérgedet, gyerünk, okádd ki mind
– psyllus kezekbe estél! –
a mérget, mellyel annyi nagynevű nemest
sértettél meg és görögöt.
Okádd, ha mondom, Nem hallod, mint zeng a hang,
s ostorcsapás készül, te pöcs?
Pukkadj meg! Mért nézel körül? Ne taktikázz,
időhúzó, paraszt faszfej!
Munkára jambusok! Cibáljátok vadul,
de lám eseng máris.
Remek: hány bőven. Mennyi szenny! Való igaz:
puhányoktól kell félni, lám.

Noha Marullus, a pszeudofilológus lényegében minden filológiai kérdésben elvérzik, pusztán görög származása és maga gyártotta mítosza miatt jogot formál arra, hogy olyan kérdésekben nyilvánítson költői véleményt, melyekhez nem igazán ért.

Allegorikus-mitológiai költemények

Végezetül szólni kell a mitológiai történetek potenciális allegorikus olvasatairól is. A 2, 16-os versben bukkan fel a menekülő Aeneas alakja: Konstantinápoly és Trója pusztulása könnyen hozható közös nevezőre. De ahogy Aeneas küldetéses hősként megtalálta feladatát, a konstantinápolyi emigrációnak is képesnek kell lennie feltámasztani az elpusztult szellemi univerzumot. A 3, 8-as költemény, mely Leodameáról és Protesilaosról szól, viszont korántsem ennyire optimista. A mitológia nyelvén azt üzeni, hogy a halott haza visszahozhatatlan, előbb-utóbb utána kell halni.

Marullus kettős talajvesztése költői, énformálási stratégiáihoz a konzervált idegenség képzetét rendelte hozzá. A latin nyelvben próbált meg hangsúlyosan „görög” lenni, az idegenségből pedig elégikus alaphangú traumapoézist alakított ki. A spártai eszmény tradícióijában egy új hadi erkölcstan alapjait vélte felfedezni, és ezt a militáns szólamot allegorikusan és metaforikusan költészete minden regiszterére kiterjesztette. Mitológiai értelemben a Trójából menekülő Aeneas profilját használta, de önláttatásában ugyanilyen fontos szerepet játszott Catullus is, akinek költészetét az „autobiográf erényesség” szellemében fejlesztette tovább. A bizánci emigrációt ábrázoló verseiből kiderül, hogy értelmiségi karrierstratégiái nem voltak sikeresek, filológusként, kivált görög kérdésekben, messze elmaradt kortársai teljesítménye mögött.

—

1 A tanulmányban Marullus verseit saját fordításban közlöm. Latin alapszövegként a The I Tatti Renaissance Library Marullus-kötetét használtam (lásd szakirodalom-jegyzék, illetve Csehy, 2012, 425–436).

Felhasznált irodalom

• AUHAGEN, Ulrike. 2008. Ein ’Catullus pudicus’ (Epigr., 1,2). In Michael Marullus. Ein Grieche als Renaissancedichter in Italien, szerk. Eckard Lefèvre, Eckart Schäfer, Tübingen: Gunter Narr Verlag, 2008, 57–66.
• BALASSI Bálint. 2004. Összes művei. Budapest: Osiris.
• BENZ, Lore. 2008. Marullus und die Kunst. In Michael Marullus. Ein Grieche als Renaissancedichter in Italien, szerk. Eckard Lefèvre, Eckart Schäfer, Tübingen: Gunter Narr Verlag, 169–178.
• BAIER, Thomas, Marullus und Lukrez. In Michael Marullus. Ein Grieche als Renaissancedichter in Italien, szerk. Eckard Lefèvre, Eckart Schäfer, Tübingen: Gunter Narr Verlag, 217–228.
• BROWN, Alison. 2010. The Return of Lucretius to Renaissance Florence. Cambridge: Harvard University Press.
• COPPINI, Donatella. 1995. Inni naturali. Firenze: Le Lettere.
• CHOMARAT, Jacques. 1995. Hymnes naturels. Genève: Droz.
• CSEHY Zoltán. 2012. Amalthea szarva. Pozsony: Kalligram.
• ECKHARDT Sándor. 1972. Balassi-tanulmányok. Budapest: Akadémiai Kiadó.
• ENENKEL, Karl A. 2008. Todessehnsucht am Schwarzen Meer: Michael Marules’ lyrische Autobiographik im „Exilgedicht” (De exilio suo; 1489/90; 1497) und anderen Gedichten. In Die Erfindung des Menschen. Die Autobiographik des frühneuzeitlichen Humanismus von Petrarca bis Lipsius. Berlin, New York: Walter de Gruyter, 368–428.
• GAISSER, Julia Haig. 1999. Pierio Valeriano on the ill fortune of learned men: a Renaissance humanist and his world. University of Michigan Press.
• HARRAUER, Chistine. 1994. Kosmos und Mythos: die Weltgotthymnen und die mythologischen Hymnen des Michael Marullus: Text, Übersetzung, und Kommentar. Wien: Österreichischen Akademie der Wissenschaften.
• KIDWELL, Carol. 1989. Marullus: Soldier Poet of the Renaissance, London: Duckworth.
• KLANICZAY Tibor. 1961. Reneszánsz és barokk. Budapest: Szépirodalmi.
• KŐSZEGHY Péter. 2014. Balassi Bálint. Magyar Amphión. Budapest: Balassi.
• LAMERS, Han. 2012. A Byzantine Poet in Italian exile. Manilius Cabacius Rallus’s self-presentation in the context of Leo X’s philhellenism. In Astrid Steiner-Weber (szerk.). Acta Conventus Neo-Latini Upsaliensis. Leiden–Boston: Brill, II., 593–604.
• LAMERS, Han. 2016. Reinventing the Ancient Greeks: The Self-representation of Byzantine Scholars in Renaissance Italy. Leiden: Brill.
• LEFÈVRE, Eckard, Kritik und Spiel. In Michael Marullus. Ein Grieche als Renaissancedichter in Italien. szerk. Eckard Lefèvre, Eckart Schäfer, Tübingen: Gunter Narr Verlag, 268–276.
• MARULLUS, Michael. 2012. Poems, London, Cambridge: Harvard University Press. (Latin–angol kiadás.) The I Tatti Renaissance Library.
• MCGANN, Michael. 1980. The Medicean Dedications of Books 1–3 of the Hymni Naturales of Michael Marullus. Res Publica Litterarum 3, 79–80.
• NICHOLS, Fred J. 1997. Greek Poets of Exile in Naples: Marullus and Rhallus. In Ut granum sinapis. Essays on Neo-Latin Literature in honour of Josef Ijsewijn. Szerk. Gilbert Tournoy, Dirk Sacré. Leuven: University Press, 152–170.
• PIRAS, Antonio. 2004. La querelle entre Marulle et Politien sur trois passages catulliens. Revues des Études Latines, 32.
• PIRNÁT Antal. 1996. Balassi Bálint poétikája. Budapest: Balassi.
• SCALIGER, Iulius Caesar. 1561. Poetices libri septem. Apud Antonium Vincentium.
• SCHÖNBERGER, Otto. 1996. Hymni naturales: erste deutsche Gesamtübersetzung. Hymnen an die Natur. Würzburg: Königshausen und Neumann.