Fleisz Katalin: „Egyszer csak nincs, és megszédülsz” (Grendel Lajos Utazás a semmi felé címűkötetéről)

Szeretet és halál. Grendel Lajos Utazás a semmi felé című regénye mélyen egymáshoz való tartozásukban teszi jelentésessé e két fogalmat. Mert a kötődésről, egymásra utaltságról annak megszűnte mond el a legtöbbet, bármi okozza is a törést: fizikai halál vagy a „tovább nem megy” beismerése.

A regény súlyos kérdéseket boncolgat, miközben főhősének életútja bármelyikünké lehetne. Azt mutatja meg, hogy egy barátság szálaiba szőtt, de az idővel egyre inkább utat vesztett élet hogyan hántja le magáról a kötődés rétegeit. A regény kezdetén megismerjük az ötvenes éveiben járó Attilát, aki estéit plázákban lézengve tölti, amikor is egy este felfigyelnek rá, hogy záráskor ő az utolsó, és a közelben levő pszichiátriára kísérik őt, felajánlva, hogy egy hétig ingyen maradhat megfigyelés alatt. Attila számára ez a hét lehetővé teszi, hogy számot vessen a múltjával, és egy figyelmes pszichiáter is előkerül, akinek életeseményeiről beszámolhat. Ez az elmesélt élet teszi ki a regény történetét, amit meg-megszakítanak a jelenbeli körülmények.

Jelen és múlt kettős tükrében főhősünk egyedül is van, meg nincs is, a történet elején egy hármas szövetségben ismerjük meg őt, a később politikusi karriert befutó Tomival és a korán, rejtélyes körülmények között meghalt, filozofikus alkatú Zolival. Azt is megtudjuk, hogy kettejük közül Zoli áll hozzá a közelebb: „Zoli valahogy belülről volt a barátja”; ebből később az „idegekbe írt emlékezés” marad meg. Zoli rejtélyes halála – szerelmének elvesztése után viharban kihajózik a Balatonra – a másik ember által megismerhetetlen sorsmozzanatot példázza, azt az üres középpontot, amely ismeretlen bőséget nyit meg mégis: a képek, nyomok, analógiák kimeríthetetlen értelmezéskényszerét.
Az időre való reflexiók és az értelmező hang erőssé, tömörré kovácsolja ezt az amúgy vékonyka történetszálat. Ez a reflexív hang, amely az idő előrehaladását minduntalan megtöri – és amelynek tükrében az olvasó saját történetére is ráismerhet –, a regény erőssége: éljük az életünket, ám a váratlan traumák megállásra kényszerítenek. Ugyanakkor ezek a megállások sem vezetnek életünk átfogó megértéséhez, hanem a kizökkent idő és a szüntelen ismétlés birodalmába irányítanak. Attila esetében a megállás, a cél elvesztése rögzül. „Hát olyan kilátástalanná vált minden? Vagy harminc év alatt egyetlen hatalmas kört írt le, és most oda jutott, ahol a Manderla-ház udvarán állt harmincegynéhány évvel ezelőtt?” – teszi fel a kérdést egy helyütt az elbeszélő.

Földényi F. László Melankólia című könyvében többek között arról ír, hogy a melankólia a határra visz, de a határon is tart anélkül, hogy valamilyen enyhet adó célt kínálna fel. Az utat vesztett és már csak emlékeiben élő regényhős is határhelyzetben áll, ahonnan a világ csak homályos körvonalaiban látható. Hiába a plázák csillogása, a fényben való tobzódás, hősünk mégsem lát jól, talán mert belső, összegabalyodott útjain jár, és a külső fények csak elvakítják. És mert a pláza átmeneti hely, nem-hely, amely bár lehet otthonos, otthon-pótlék, de otthon sosem. „Egyetlen hosszú csík volt az út, és most már látszott az ismeretlen úr is. […] Ment ezen a csíkon, mint a holdkóros. Ott állt néhány személy, mind idegenek voltak, látni, hogy onnan jöttek, a külvilágból.”

Ebben a tompa fényben derengenek fel az egykori barátság körvonalai is, bár afelől, hogy mi tartotta őket össze évtizedeken át, a szöveg bizonytalanságban tartja az olvasót. A múlt és a jelen közti törés viszont – már csak az emlékezés révén is – hangsúlyos. Egykor még minden épnek tűnt, pláza sem létezett, a főhős számára legalábbis nem, mert nem tért be oda. Ma viszont (az elbeszélés idejében) a pláza egy másik világot jelent, ahol megáll az idő, és az ingerek bősége elnyomja az emlékezés képeit – mert nem lehet szüntelenül a végső kérdésekre kiélezett tudattal létezni. Érdekes ez a kettősség a melankolikus Attilában: míg észlelése bizonytalan, már a saját szeme is félrevezeti, addig helyzetének kilátástalanságát meglepően élesen érzékeli, és szinte gyermekien őszinte, amikor az őt őrültnek néző és hazakísérni szándékozó férfinak azt mondja: „Nem megyek haza többé. Csak az üres fal van otthon.”

Eljátszhatunk a gondolattal, hogy a regény igazi főhőse az időt széttagoló változás. A regény első fejezete a jelen és a már csak képekben élő múlt szembesítése. A jelen racionális józanságának megtestesítője a főhőst a pszichiátriára invitáló intézeti személy. Vele szemben áll Attila, akiben kizökkent az idő: mert a jelen a megmagyarázhatatlan múlttal és az emberhez nem mérhető változással terhes. A második fejezettől kezd az emlékezés összefüggő történetté válni, amit Attila egy pszichiáternek mesél. A sorssá nehezülő kötődések megint csak az idő szerepét teszik hangsúlyossá: az egykori barát, Zoli számára is megáll az idő szerelme halálával, de Attila számára is 1944-ben: az apja egy gyáván elhagyott zsidó miatt nem tud megbocsátani magának („Attila megszületett, megnőtt, fiatalember lett, de az idő, a szüleinek az ideje leállt.”). Az idők játékához tartozik a nem emberléptékű változás a fia szemében: amikor apja besúgottból besúgó lesz, hősből áruló. Mindez pedig mégis a hit kérdéséhez vezet, nem a kétely nélküli, hanem a kétségekkel teli hithez. „A hit agyafúrt dolog, gondolta Attila, akkor kezdődik, amikor váratlanul kételyek támadnak bennünk. Mert ha valaki hisz, egyáltalán nem gondol rájuk.”
A regény egy másik rétege az embert körülvevő társadalmi-politikai helyzet átalakulásában érhető tetten. Az 1989-es csehszlovákiai események, a novemberi forradalom hirtelen hozza a változást, de a történések – amelyekről a három barát beszélgetéseiből értesülünk – inkább a változás értelmezhetetlenségéről tanúskodnak. Mert „a csoda megtörtént, a szocializmus, amelyet örökéletűnek hittek, úgy elfüstölt, mintha sosem lett volna”. Állandóak-e a keretek, vagy csak állandónak hitt keretek léteznek? Hogyan kell, lehet élni a változásban? – a regény hősei az aktuális történelmi helyzeten túlmutató kérdésekkel tusakodnak. Hármójuk közül az új rendszerben Tomi találta meg a leginkább a maga számítását: „nagy szocialistából nagy kapitalista lett”. Attila viszont maradt, ami eddig is volt: hírszerkesztő. Attila hisz abban, hogy a kommunistákkal leszámolnak, míg Tomi máshogy látja: „Nem mentek el, csak átváltoztak. Egy kommunistában több kommunista is lakik, ezt nem tudod?” Tomi figurájában a regény egy nagyon is életszerű típust formáz meg: a minden rendszert ügyesen megúszó, abból magának hasznot hajtó opportunista típusát.

A váratlan változás viszont nem a társadalmi rendszerben, inkább a családban lesz traumatikus Attila számára. A változás a magánélet szintjén ugyanúgy megfoghatatlan, mint az átfogó, társadalmi-politikai vonalon lezajló. A regényt a végkifejletéhez közelítő történetszál – hogyan sodor egy családot a széthullás peremére tinédzser fiuk váratlan balesete – lélektanilag árnyalt, hiteles. Ebből a nézőpontból lesz több a regény egy szokványos életút bemutatásánál; az élettörténet sorssá válik. Sors abban az értelemben, hogy egy uralhatatlan esemény hatására az önazonosság meghasad, valami új lehetőségét ígérve. Amikor a feltoluló értelmetlen kérdések a legértelmesebbek: „Miért az én gyerekemet ütötte el az autó?” Az együtt elszenvedett tragédia, a közös fájdalom ideig-óráig egybe is fűzi a házastársakat, azonban egy határon túl a közös eredetű fájdalom szétválik, és a szülőkben más-más levezetési utat keres. A feleség az újabb gyerek vágyában az emlék elárulását látja, míg az apa a gyászt enyhítő vigaszt, új kezdetet. Őrlődni ugyan lehet egy ideig, de az utak előbb-utóbb elágaznak.

És ahogy a dolgok keletkezésének, úgy elmúlásuknak sincs magyarázata, legfeljebb hatásuk és analógiáik léteznek. Az, hogy Attilának és Tominak már nincs mit mondania egymásnak – hiába ülnek össze az egykori beszélgetéseket kényszeredetten imitálva –, Attila feleségével való kapcsolatát is megvilágítja. „Egyszer csak arra ébredsz, hogy nincs, és egy pillanatra megszédülsz. […] A szerelemmel is így van ez. Egyszer csak nincs, és megszédülsz.” Persze jön egy második nő, akivel egy pillanatra megint felkavarodik az idő, hogy aztán értelmezőn visszatekintve elmondható legyen, hogy nincs változás, csak a dolgok érzékelése változott meg. „Megváltozik, holott nem változik meg semmi sem, csak észrevesszük, hogy a vázában a virág is benne van, hogy az autó sebesen fut, és te élvezed, hogy elmúlt éjfél, és még nem fekszel az ágyadban.” Ugyanakkor mégis van változás, de az nem az árnyalatok, hanem a létezés változása. „És akkor tulajdonképpen Tünde is volt, és most nincs, Csöpi is volt, és Csöpi sincs, és rádió sincs. Egy infarktus van, meg rokkantsági nyugdíj.”

De Zoli, az egykori barát halálában is kétségkívül van, létező: a róla való beszélgetésekben, rágondolásban, belső képekben a teljes regényen végigvonul. Ő, ráeszmélve az ürességre, a semmibe vezető utat választotta. A pszichiátria kapuján kilépő Attila nem tudni, hogyan dönt majd. A regény nyitott marad, de finom utalással az idő alattomos múlására. „Friss délelőtt volt, élénk szél fújt. A nap már magasra hágott, délen az ég áttetsző volt, már-már fehéren izzott, a nyárfák még nem hullajtották le leveleiket. Augusztus volt. Egy perccel rövidebb a nappal, és egy perccel hosszabb az éjszaka.”

(Grendel Lajos: Utazás a semmi felé. Kalligram, Pozsony, 2014, 136 oldal, 2500 Ft/8 €)

Fleisz Katalin (1978, Nagykároly) író, irodalomtörténész